Idő

IDŐ

Higany járással lépked a pályaudvar öreg betonján. Fiatal még. Mozgása könnyed, termete meglehetõs, az arca átlag, szemei büszkék, a haja pedig rövid és már most őszbe hajló. Kezében egy ódón bõrönd, talán a nagyapjáé lehetett. Laza közönnyel szeli a levegõt megannyi hangosbemondó közlemények kö­zepette. Az embertömeg szinte szétnyílik elõtte, mint Mózes elõtt a tenger.
A padokon diákok üldögélnek, hátukon a mindent elnyelõ zsákok pompás színekben tündökölnek, s életet visznek a pályaudvar szürke han­gulatába. Egymás hegyén-hátán az újság, -és könyvárusok kínálgatják por­tékáikat, majd a falatozók sokasága zárja el az utat, a menekülés útját.
A síneken megszámlálhatatlan kilómétert futott vagonok állnak sorba egy egységet alkotva. Színük: koszos. Néha egy-egy ordibálás tör utat magának, s felhívja a figyelmet a csep­pet sem figyelemre méltó dolgokra. A peronon idős nénik cipelik batyuju­kat a nagy Bevétel reményében. Aztán csalódnak, de holnap ismét itt fog­nak ballagni, hátukon a portákával. "Paprikát tessék, itt a legolcsóbb a mézédes paprika, csak tessék, tessék…"
A sarkokban színesbőrü egyének kinálnak sok mindent, de elsősorban ráfázást az embereknek.
Z., a fiatalember. Történelmi útra készül. Valahová. Sok vonat áll a vágányokon, oly mindegy, hogy melyikre fog felszállni. A hangosbemondó figyelmeztet: vigyázzunk a vágányok mellett, között, mert jön ez, jön az, tolat ez, betol az.
Z. szerint a hangosbemondók a világ legfigyelmessebb emberei. Majd találomra felkapaszkodik egy kocsira,
s beül a legelhagyatottabb fülkébe, vagyis egy üresbe. Host már csak várnia kell. Várni, hogy aztán lassan, nagyon lassan a visszaszámlálás megkezdõdjön, s a szerelvény valahová a messzeségbe elinduljon. Egy Végállomásra.

Idő: periódikus folyamat, végtelen fogalom, beláthatatlan mélység. Fogalom, mely elérhetővé teszik az emberek számára, hogy minden egyes cselekedetükhöz valamilyen egységet rendeljenek. Ekkor felkeltem, ekkor dolgozni mentem, amakkor randiztam, máskor meg végre ágyba vittem kedvesemet… Idő: egy olyan szó, mely csupán arra való, hogy az elmúlásig mindent beosszunk. Meg az órák létfenntartója. Hiszen, ha nem lenne idõ, nem­ mérhetnének semmit sem a órák.

Vízcseppek mázolódtak szét az ablaküvegen, a táj sebesen rohant a szerelvény mellett az örökkévalóságba. Z. fásultan figyelte a fák rohanását, a házak lomha kocogását, apró hulladékdarabok őrült vágtázását.
"Hiszen ők itt lesznek akkor is, amikor én már nem leszekI" – sípolt agyá­ban a felismerés.
Az ifjúság. Az ifjúság az, ami ilyen sebesen tud még rohanni. Z. sajnálta ifjúságát. Kevés dolog volt életében, mit ennyire szeretett.

S egy láthatatlan óra fáradtan ütött kilencet.

Z. rúgta a bőrt a kispályán, nem messze a konzervdobozváros-béli laká­suktól. 8. emelet. Ennyi az élet. Vagy a halál. Kevés négyzetméteren átlagos nyugalom, egy megszokott, statisztikába illő család. Apa, anya és egyetlen gyermekük: Z. Persze a család tovább terjed, népes is eléggé. Meg átlagosak. A Chinoin utca zsúfolt magányából, a lavór mellől és a rozoga bicikli­ről átkerült Z. a forgatagba.
Akkor még kevés ház állott a telepen, de a szocialista tervek /ki tudja hányadik?/ előre jósólták: lesz itt még egy önálló város. Lélekszámban igazuk lett. Kevés hely van a földön, ahol ekkora területen ennyi embert helyeztek el. Éljen a mozgalom!
Tehat újpest szigorú rendezetlenségei és kicsapongásai helyett a mele­get adó panel- ház szorított helyet Z.-nek meg családjának. Õk mindig rendesek voltak vele. Mindenki szerette nagy általánosságban. Z., a mosolygó vadóc! Folyton nevetett, nem akart sohasem bánatot okozni senkinek. Ha pedig mégis megtörtént, akkor hát igyekezett a lehetõ leghamarabb bocsánatot kérni.­
"Mit irtak az ellenörződbe fiam? Csak nem intőt?"
Aztán felnőttek az álmok. Lassan,nagyon lassan. Még szerencse, hogy a focimeccsek mindig izgalmasak voltak, hiszen szeretett támadni és védekez­ni egyaránt. Mint akár most. Mint az életben. Szerette a szüleit, ez most sincs másként. Nem panaszkodott soha, nem illett volna hozzá, elvégre jó gyerekkora volt.
De nem sokan értették meg. Hogy mit szeretne, mire gondol, mik a tervei, mi a vágya, mit ért szereteten. Hogy hogyan tud szeretni, és adni, igen, mindig szeretett adni. Ajándékai nem érdekelték. Hanem ha ő adott! Árgus szemekkel figyelte a reakciókat. És boldog volt, ha más boldog volt. Szomorú volt, ha más szomorkodott. Úgy tűnt, eggyé olvad mindenkivel, szeretetben, bánatban. Oroszlán havában született, ez így hát természetes.
Sokat írt. Leveleket, verseket, rövid novellákat. Leírt mindent, mi benne ragadt. Így próbálta ellensúlyozni félénkségét.

"Apám,ha Orpheusz hangján tudnék szólani,
s varázs-szavam követni hívna szirteket,
s beszéddel bírnék elbűvölni bárkit is,
megtenném. Csakhogy lásd, egész művészetem
a könnyv. Hát ezt adom csak,mert csak ezt tudom."

*Euripidész: Iphigenia Auliszban ( Devecseri G. fordítása )

Apja volt a barátja és harcos társa. Tűz és víz. "Hogy hasonlítanak egymásra, mint két tojás! – mondták sokan. De a tojások nem harcolnak, csak gubbasztanak és várják gazdájukat, ki belakmározza õket. Vita sok volt köztük, a kibékülés ugyanennyi. Természe­tük egyforma, így hát elvileg "két dudás nem fér el egy csárdában". S mé­gis elfértek.
Anyja volt a titkok megtartója, meleg érzések melegágya. Fekete haja suhogva lebbent az éjben mindenkor. Szavai határozottak. bá­torítóak voltak. Mindig egyszer döntöttö, s mindig jól. Kevés ember lehet a földön, ki ennyi szeretet kapott az édesanyjától.
Villám is csapott a piciny lakásba. Apja hirtelen bottal kezében jelent meg előtte. "Szeretlek!" Nem tudott jobbat, szebbet mondani. Bánatos napok következtek, de túlél­ték a csapás okozta megrázkódtatást. Mert Z. mindent megpróbált túléni, elérni, megszerezni, megkapni, elhagyni, szétszórni. És szeretni…
A táj egybemosódott már. Z.,kinek arcán ráncok gyűltek, cigarettát vett elő zsebéből, rágyújtott, s a bagó kókadtan lógótt szájából. Meg­gyötörve bár, de törve nem, kíváncsian nézett a távolba. Fura érzé­sek gyûltek benne, mint oly sokszor ha kitisztult lelke. – Csak nézni kell a suhanást, s minden rendbe jön – mondogatta magában. C-moll-ban krákogott egyet, fészkelõdött. Türelmetlen most is, mint min­dig. A vonat somolyogva hagyta maga mögött a tájakat, árnyokat, soha nem látott álmokat.

S a láthatatlan óra izgatottan kopogott egy mélabús hatost.

Eltelt már több év, valljuk be, túl vagyunk a második ikszen; Z. szíve öröm-dalt zenélt akkoron. Nem volt ember, ki ekkor megsérthette volna. Szerelem. Lágy dallamokat suhogtak a fák levelei, énekelve hulltak alá a föld po­rába, hol mosolyogva hunyták le szemeiket. Mert nem olyan volt õ, mint a többiek. Más! Szõkés haja lobogott vidám arca körül, mint lángok a parazsak felett, szemei életet adó fényt sugároztak szerteszét. Alakja kecsesen vonult el szemei elõtt. Õ az, csak láthat, kit nem foghat. Õt csak szeretni lehet. Ő az, akivel az idő úgy múlik el, mintha rohannának a messzeségbe. Szavaik együtt vannak, érzéseik nemkülönben.
– Szeretsz kedvesem?
– Mint erdő a mélyében bujdosó apró vadakat, s mint virág az elhullaj­tott szirmokat.
– Vágyakozol-e még?
– Mint madár-lány a párja után, ki fészket rak, s mint hold fent az égen, hogy ragyoghat.
– Vártál-e rám, édesem?
– Mint aggodó szülő piciny gyermekét, melyet elrejt még a teste.
– Hol vagy, kit én úgy szeretlek?
– Ott, hol te nem jársz, csak álmaidban, és vágyaidban; hol terem minden, mi jó és jobb az embernek. Fogadnálak én, ha megtehetném, de nem tehetem. Így legyek szép benned, így szeressél engem, s én is így szeretlek téged.
A talpfák sora kopott lábai alatt. Z., fiatalember ment tovább. Kit szeret, nem érhet el. Erdõ mellé ért, mely sötéten kacsintott rá, nézték õt a fenyõk és a fûz­fák. Pompáztak ott még puszpángok, diófák, melyek vének, mint az öreg boly­gó, jegenyefák, melyek kúpos koronájukkal magassabbnak tûntek az ég­nél is. A földbõl réti csenkeszek, puha rozsnokok, francia perjék sokasága kandikált kifelé. Néhol gombák feje villant a félhomályban.
"Darvadozik elmúlt ifjúságom, s nem lesz soha egyetlen ember sem, ki mellém állna, kezemet fogná, s vezetne át eme erdőn.” Futva menekült akkor kifelé. Kifelé az ismeretlenből, a végzetből, a ma­gányból. S gyenge volt. Zokognia kellett, nem bírta tovabb. Összeszedte erejét, hiszen sok van még, és elindult át a völgyeken valahová, ahol fo­gadják. A dombok szemérmetlenül ásítoztak, míg áthaladt rajtuk a megtört idegen.
"Hol jártam én csillagom?
Ilyen volt akkor Z. Ilyen, s nem más. Lázadozó, nem megalkuvó és persze ­ szerelmes. Z.,a fiatalember, ki szereti az életet, a régi éveket, az álmo­kat, az emlékeket. No meg a lányokat. "Talán tényleg álom-lány voltál, de nem hiszem, mert nem is akarom!"
Meg-meg rázkódott a vagon a talpfák egyenletlen sorai felett. A ráncok egyre mélyebbek lettek Z. arcán, szemei nagy szomorúsággal néz­tek a távolba, kezei kerestek egy gyufát, s szíve is mind fáradtabban verte a falat, hol kopogtatott. Múlik az élet felette is, mint más halandón. Zakatolva szelte a szerelvény az utat, a levegõt, az Idõt maga elõtt.
– Messzire utazik? – szólt rá a kalauz, valahonnan írtó nagy messzeségbõl.
– Merre az élet keletkezik, s ahol majd az idő megáll.
– Szóval a végállomásra – hagyta rá.
– Így is lehet mondani.
Hangosan búgott a mozdony egy jó hosszat, őzek szökkentek el a vonat mellett.
"Hová ez az iram?"
Újjabb gondolatok szökkentek a magasba, várták Z.-t, a fiatalembert, ki felett az idő eljárt.

S az óra ismét dorombolni kezdett, most egy csillogó hármast.

Z. hirtelen – természetesen fiatalemberként – egy ház előtt állt. Amolyan svájci mintára készült, bordó cserepekkel, hófehér vakolattal, nagy kerttel. Az ablakok redőnyökkel jelezték a reggelt és az estét. A kert virágok sokaságával hívta fel a figyelmet magára. A csodás növények között apró törpék kandikáltak ki. A fű egyenletesen volt lenyírva, és olyan simára, mintha víztükröt látna az ember.
“Álmaim háza.”
Benyitott óvatosan, mintha szellemek rejtőznének a belsejében. Elállt a lélegzete. Bútorok helyett hatalmas vetítőernyők álltak a szobákban, s mindegyiken élete eseményei peregtek villámgyorsan. Visszafelé. A falakról málladozott a tapéta, a vakolat hullott a mennyezetről, a csa­pok rozsdától roskadoztak, a padlón a parketta felrepedezett. Akár egy csata­tér. Tehát az egész csak díszlet – futott át rajta a gondolat. A képeken megállíthatatlanul villództak a különböző események. Megannyi nosztalgia!
Balatonboglár, a részeg éjszaka, Csorba-tó és a nagy szerelem, érettségi vizsga, hatalmas öröm és megkönnyebbülés. Hűvösvölgy, s az ifjú évek, Rédics és a csodás hangulat, otthon, a szerető család, házibulik, és a sok nő meg az az ital; és még megannyi aprócska szilánk, melybõl összeáll eddigi léte.
Bekkukkantott a hálószobába, hol a képernyőn remegő nagy ágyon nevek he­vertek, a nappaliban egy tánciskola kelt életre, szólt a tangó, a szamba, a rumba, a cha-cha-cha, és a rock and roll.
Majd csend lett hirtelen. A ház elhallgatott. Megunta a beszélgetést? Talán írni kéne igaz papírokra?
Halk recsegések keltek életre, valahol tompa puffanással egy szekrény dõlt romba, a falak dülöngéIni kezdtek, a por behálózta az épületet, hullani kezdtek a téglák legfentrõl.
Z. ijedten nézett maga elé.
"Mi ez? Ilyen hamar? Most mit kell tennem?"
Nagy robajjal szakadt le az emelet, a falak bedőltek, nem tudván elvisel­ni a nagy terhelést. A romok között fényképek keltek életre, de rögtön sárgulásnak indult mindegyik. Majd szikra pattant. Csak egy sercenés. Lassú kedvvel indultak a lángok utjukra, s nemsokára az egész épület tündökölt a fényes csóváktól. Megannyi gyöngy gurult szerteszét a padlón, mely igen recsegett. Valaha kláris lehetett a sok gyöngyből. Egyet felvett, s belenézett, míg körülöt­te tombolt a Vég. Könnyei kicsordultak szeméből, fájt a szíve nagyon, nem akarta itt hagyni ezt a házat, mely az övé. A golyóban pedig édesanyját látta, amint féltő mosollyal ránéz.
"Szeretlek,fiam!"
Rezignáltan vette tudomásul, hogy itt már nincsen hely neki.
"Az összes jegy elkelt!"
Tompa robajjal omlott földig a csodálatos épület. Z. rémisztő sikollyal rohant ki az utolsó pillanatban.

– Végállomás! – rivallt rá a kalauz.
Z. nehezen állt fel, botját kezébe fogta. Ősz haja furán csillogott a kupé félhomályában. Előkotort egy cigarettát. Rágyújtott. Levette bőrönd­jét – mely a nagyapjáé lehetett – a csomagtartóról és elindult.
"Ez a végállomás is olyan, mint a többi."
Az állomásépület már százötven éves is lehetett, az egész helynek talp­fa és sín szaga volt. Fásult vasutasok végezték ráérősen munkájukat.
"Egy végállomáson sok munka van!"
Már sötétedni kezdett, és Z., fiatalember lassan bandukolt egy kiet­len földúton. A végén ódon kerités, rajta a felirat öles betűkkel: TEMETŐ.
"Mit keresek én itt? – rivallt magára. Minden-mindegy alapon benyitott. A csend mintha csak a kapu után kezdõdött volna. "Tizenkettő"- jutott eszébe gépiesen. Az egyik sírsor végén egy betemetetlen gödör ásítozott. Nem volt nagy, éppen elfért benne egy kisebb táska. "Vajon miért?"
Mintegy varázsütésre, Z. nagy buzgalommal cselekedni kezdett. Rájótt,hogy miért van itt. Letette a földre a bőröndjét, mely nagyapjáé lehetett, s a benne lévõ dolgokat kómotosan kezdte belepakolni a sírba. Elõkerült onnan minden: fényképek, levelek, versek, regények, festmények, gyöngygolyók, különbözõ ka­catok, ruhadarabok, filmek, s végül egy nagy vekker, mely azonban csöndes volt.
"Megállt az idő!"
Felhúzta, beállitotta és a sok holmi legtetejére helyezte. Odament a keritéshez, elvette a neki támasztott ásót és betemette a gödröt. Egy percig még ott állt felette, aztán Z., aki tudja már, miért jött ide, s ráadásul fiatalember, ruganyos, sõt, higyany járással elindult a földúton visszafelé egy jobb helyre, egy másik végállomásra. Kezében most is ott libeg bõröndje, mely egykoron nagyapjáé lehetett.
– Szeretem a végállomásokat – dúdolta magában.

Az Idő, mely periódikus, végtelen, s beláthatatlan mélység, valamint az órák létfenntartója, tovább Zúgott. Mint a tájak elfelé a robogó vonat mellett. Hatalmas csend telepedett a környékre. Egyetlen pont volt, ami mozgott ebben a néma végtelenségben: Z.
S csak néha lehetett hallani egy ócska vekker mocorgását, mely hant alatt tért nyugovóra, amint mutatói dolgoznak, végzik feladatukat, mérik a meg­mérhetetlent, az Idõt; talán mindenkinek, vagy talán csak Z.-nek.

2003.08.24.