A görög mitológia szerint Daidalosz és fia Ikarosz, Minósz király fogságából maguk készítette szárnyakon próbáltak menekülni. Daidalosz figyelmeztette Ikaroszt, hogy ha túl alacsonyan repül, elragadhatják a tenger hullámai, ha túl magasra száll, a nap sugarai megolvasztják a szárny tollait egyben tartó viaszt. A figyelmeztetés ellenére és a repülés mámorító érzésének hatása alatt Ikarosz oly magasra emelkedett, hogy a nap hevétől a viasz megolvadt, szárnyának tollai széthulltak, ő pedig a tengerbe zuhanva lelte halálát.
Mi köze Ikarosz történetének a lelkemben élethosszig nyomot hagyó eseményeknek?
Van úgy, hogy a jószándékú motiváció reményeket táplál az emberben, s hiába tudja, hogy az áhított cél elérése érdekében beleadott apait, anyait, az élet nagyon hamar megtanítja az ikaroszi igazságra.
Ha megelégszel a középszerűséggel, lehúz a mélység, ha nem érzékelve a határaidat magasabbra vágysz, az taszít a mélybe.
*****
A szakmunkásképző első évét végül is közepes eredménnyel fejeztem be. Ebben elsősorban a lassan példaképemmé vált Kövesdi tanár úrnak voltak megkérdőjelezhetetlen érdemei. Valóban felkeltette érdeklődésemet a rádiótechnika, az elektronika és általában a tanulás iránt. Ez időtájban rendszeresen megrendezték a Szakma Kiváló Tanulója versenyeket. Két évvel később, az Iskolavégzős évfolyamának legjobb eredményt elért villanyszerelő tanulójaként nyertem meg a megyei versenyt és jutottam be a Győrben megrendezett országos döntőbe. Bár ez volt a legmagasabb szintű szakmai megmérettetés, határozottan meglepett, hogy az iskolámnak kellett biztosítania – és persze teljes anyagi felelősség mellett nekem kellett egy bőröndben a fél országon át cipelnem Győrig és vissza – azokat a műszereket és eszközöket, amelyek használatára a versenyben szükség volt. Kövesdi tanár úr is meglepődött a nevezési feltételeket tartalmazó, minisztériumi levél tartalmán. Az indulás előtt napon kisebb bőrönddel és két csomag vattával kellett jelentkeznem nála.
– Van néhány dolog, amire feltétlenül és mindig figyelned kell. Az egyik, hogy ezek a műszerek és eszközök nem sérülhetnek, és nem veszhetnek el. A másik, hogy rajtad kívül senki nem használhatja! – mondta, miközben vattába csomagolva, egyenként a bőröndbe tette őket. – Ez a lap az átvételi elismervény. Mivel neked adom át, neked is alá kell írnod, de még kiskorú vagy, ezért az anyagi felelősség a szüleidet terheli. Apáddal, vagy édesanyáddal alá kellene íratni ezt a lapot. Megértetted?
– Igen! Bár, ahogy elnézem apán havi fizetése fele sincs annak, amit a bőröndbe pakolt.
– Hát éppen ezért az ő felelősségük. A tied pedig a lehetőség. Ha jó helyezést érsz el, akkor ezzel a versennyel számodra befejeződik az iskola. Szakmunkásbizonyítványt kapsz és akár a következő hónapban munkahelyet kereshetsz, munkába állhatsz.
– Azt már nem! Inkább kipihenem a suli és a verseny fáradalmait. Lógok két hónapot apám nyakán, buli az élet. Aztán meglátom, hogy mi lesz. Megvárom a srácokat és majd velük együtt keresek munkát.
A tanár úr kezében megállt a golyóstoll, néhány pillanatig meredten nézte a műszerekkel teli bőrönd imént lecsukott fedelét, majd lassan felém fordult és sejtelmes mosollyal szája szegletében megkérdezte:
– Apád ezt is aláírná?
– Szerintem előbb írná alá a lakcím kijelentőmet.
A verseny előtti napon, hosszas vonatozás után érkeztem Győrbe. A bejelentkezés és a szállásom elfoglalása után rövid sétára indultam. Nem tetszett Győr. Jellegtelen szocreál épületek halmaza, kevés zöld, és az időjárás is szürke, ködös volt. Ráadásul fél kilométeren belül háromszor igazoltattak a rendőrök, hát hamar elment a kedvem a városnézéstől.
Másnap délelőtt elméleti írásbelivel kezdődött a verseny. A legegyszerűbb stratégiát követve először a könnyű feladatokkal végeztem, aztán jöttek a nehezebbek. Ha valamelyiknél elakadtam, tovább léptem, s csak akkor tértem vissza, amikor több gyorsan megoldható feladat már nem volt. Ötödiknek adtam le a bezárt borítékomat. Közös ebéd után rövid programban szaktanárok és villamosmérnökök ismertették a teszt lapok feladatainak megoldásait. Az izgalom akkor hágott a tetőfokára, amikor felbontották a borítékokat és megkezdődött az értékelés. Az első napot sikerként éltem meg, hiszen az írásbeli elméleti értékelését követően a 28 fős mezőny negyedik-ötödik helyén álltam holtversenyben egy vörös hajú budapesti sráccal alig néhány ponttal lemaradva az első helyezettől. Másnap egy tágas szerelőcsarnokban gyakorlati vizsgával folytatódott a verseny. Egy csillag-delta és egy irányváltó kapcsolást kellett felépíteni áramerősség, feszültség és frekvenciamérőket kellett bekötni előre elkészített áramkörökbe. A szerelőlap teli volt Ganz szerelvényekkel. amelyeket jól ismertem, hiszen otthon, az Anna aknai tanműhelyben, ezek használatával tanultunk és gyakoroltunk. A harmadik feladat egy háztartási centrifuga bekötése volt a negyedik pedig egy lépcsőházi világítás váltókapcsolós bekötése. Egy szerelőboxban három munkapadon hárman dolgoztunk. A szerelőpadok úgy voltak elhelyezve, hogy nem láthattuk sem a másik szerelőpadját, sem a többi boxban ténykedőt. Alig egy óra alatt végeztem a feladatokkal és jelezve ezt, kiballagtam a szerelőbox elé. Röviddel utánam a másik két fiú is kész lett és a zsűrire várva pusmogtunk, amikor három nyakendős, öltönyös férfi érkezett.
– Végeztek a feladatokkal? – kérdezte az egyik erősen kopaszodó ötven körüli.
– Igen! – vágtuk rá egyszerre
– Akkor lássuk! – húzta fel a szemöldökét a kopaszodó és mindhárman beléptek a szerelőbox területére. Jegyzeteltek, be és kikapcsolták az elkészült paneleket, beindították a centrifugát. Alig néhány perc alatt végeztek is mindhármunk értékelésével.
– Rendben van, szét lehet szerelni a paneleket. – szólalt meg felénk fordulva a kopaszodó, majd megkerülve a paravánt elmentek.
A szétszerelés még gyorsabban ment, mint az összerakás. Már csak az irányváltó kapcsolás bontása volt hátra, amikor népes csapat érkezett a boxhoz és vezetőjük értetlenül szemlélve a szétszerelt panelt megkérdezte.
– Nem tudta megcsinálni a feladatot?
– Dehogynem. De az előbb volt itt a zsűri, végig nézték, a paneleket kipróbálták, értékelték és azt mondták, hogy rendben van, szét lehet szerelni mindet.
– Milyen zsűri? – kérdezte döbbent tekintettel
– Hárman jöttek, jegyzőkönyveztek, vizsgálták a paneleket, aztán közölték, hogy rendben szét lehet szedni mindet. – lépett mellém a másik fiú.
– Milyen zsűri? –ismételte meg még ingerültebben. – Mi vagyunk a zsűri. Mit halandzsáznak itt?
– Eszem ágában sincs vizsgabiztos..
– Elnök! A zsűri elnöke vagyok! – vágott közbe elnök
– Eszünk ágában sincs! Higgye el ez történt
– Tényleg? És hol van az a zsűri?
Néhány lépést tettem arra, amerre a kopaszodó és társai távoztak, de az elnök utánam szólt.
– Ne menjen sehova! Várjanak itt!
Aztán intett a körülötte állóknak és beléptek a szerelő boxba. Mi pedig döbbenten bámultunk egymásra és nem értettük a történteket. Ha ez a zsűri, kik voltak, akik korábban jöttek és miért szedették szét velünk az elkészült vizsgamunkáinkat?
– Honnan jöttél? – fordult felém a harmadik srác.
– Komlóról. Miért?
– És te? – nézett a másik fiúra?
– Én? Dunaújvárosból. És te? – kérdezett vissza az
– Szegedről. – válaszolt rövid gondolkodás után. – Azt hiszem értem. Itt és ma csak győri vagy budapesti győzhet!
S e pillanatban a remény, mint Ikarosz szárnyában a viasz úgy foszlott szerte bennem. Ezt az érzést ráadásul fokozta, hogy az eredmény hirdetéskor a zsűrielnök megemlítette hármunk esetét. Ám a történtek kivizsgálása vagy sajnálata kifejezése helyett az írásbeli teszt eredményünket vonva kétségbe, gyakorlatileg földbe döngölte önbizalmamat, a tisztességbe és az igazságba vetett hitemet. Megszégyenülten, megalázottan kullogtam vissza szobámba, összecsomagoltam és egy óra múlva már a Budapestre tartó gyorsvonaton töprengtem azon, hogy a történteket el fogja e hinni nekem otthon bárki.
Késő este értem haza. Apám, szerencsémre, akkor már mélyen aludt. Édesanyám néhány perccel utánam érkezett a délutáni műszakból és közel egy órát beszélgettünk a Győrben történtekről. Keserves éjszaka után, mikor reggel felkeltem, apám már elment otthonról így nem kellett hallgatnom vélhetően otromba megjegyzéseit. Délelőtt aztán bementem az iskolába és megkerestem Kövesdi tanár urat.
– Igen, megvan és rendben van minden műszer. Írd itt alá – tolta elém a visszavételi elismervényt – ezzel végeztünk is. Szóval az álzsűri szétszedette a kész vizsgamunkát mielőtt az igazi zsűri odaért. Hm. Vajon miért nem vagyok meglepődve?
Bezárta a műszeres szekrényt, visszaballagott a tanári asztalhoz és leült. Kihúzta az asztal fiókját, kicsit matatott benne, majd bele csúsztatta az általam az imént aláírt lapot.
– Hogy érzed magad most?
– Pocsékul. Az elméleti verseny után holtversenyben negyedik voltam két és fél ponttal lemaradva az első helyezettől. A gyakorlatin a kapcsolások összeállítása nagyon gyorsan kész volt és tökéletesen működött minden. A srácok, akikkel egy boxban dolgoztam, majdnem negyed órával később lettek kész. Tanár úr! Mi érdeke volt a kopasznak, hogy ezt csinálják velünk? Hogy lehettek ennyire aljasak és egyáltalán kik voltak ezek? – a hangom remegett az indulattól.
– Már nem mindegy? – felállt és az első pad egyik székét a sajátja mellé fordította. – Gyere, ülj ide.
Lekaptam dzsekimet, a szék háttámlájára akasztottam és leültem. A tanár úr néhány pillanatig az ablak üvegén át az iskola előtti parkot szemlélte, majd felém fordult.
– Szóval! Volt egy nagyon jó barátom még egyetemista koromban. Mindketten imádtuk az elektromosságtant, az ipari elektronikát, a fizikát és a mechanikát. Együtt tanultuk, együtt készültünk a vizsgáinkra is. Sőt! Együtt diplomáztunk. Együtt pályáztunk egy kutató mérnöki állásra, amelyre többszörös túljelentkezés volt. Az ő auditja jobban sikerült, meg is nyerte, de betölteni már nem tudta az állást. Egy olyan személyt vettek fel helyette, akinek a neve még csak nem IS szerepelt a jelentkezők között. Neki ugyanis elég volt magas beosztású pártfogó a fővárosi pártbizottságról. A barátom mérhetetlenül elkeseredett, otthagyta a fővárost, elköltözött egy vidéki kisvárosba és egy középiskolában vállalt tanári állást. Néhány évvel később egy szakmai továbbképzésen találkoztam vele. Amit akkor mondott még ma is itt cseng a fülemben. Nem a rendszerrel, hanem az emberekkel van baj. A jövő generációit kell úgy nevelni, hogy se a gyerekeink, se az unokáink ne élhessék át azt, amit én. Tanult, intelligens és etikus társadalomban ez nem történhet meg. Én hiszek ebben.
Tekintete az asztallapjára meredt, ujjaival ide-oda forgatta golyóstollát, de tudata a múlt pillanataiba kalandozott. A hirtelen támadt csendben a tanterem csukott ajtaján át kalapács ütésként harsogtak a folyosón elhaladó léptek. Lehunyta szemeit és mozdulatlanul ült egy darabig. Odakint közben beborult és a feltámadó szél a tanári asztal melletti ablak egyik szárnyát kilökte. Felpattant és gyors mozdulatokkal bezárta.
– De ennek a történetnek mi köze az enyémhez? – tettem fel a kérdést kisvártatva.
– Az első pofon törvénye. Tudod, hogy mi az?
– Nem. Már nem is emlékszem rá, hogy én mikor és kitől kaptam.
– Nem ismered a közmondást? Az első pofon a legnagyobb, a többi majd megszokod. Ez nem olyan, mint amikor arcul ütnek. Az ilyenre az ember még nyugdíjas korában is emlékszik. Ne félj, kibírod, csak a lelked sajog még jódarabig. Ilyenkor kell, hogy eszedbe jusson Madách Ember tragédiájából a záró monológ. „Mondottam ember: küzd és bízva bízzál.”
A szakmunkás vizsgát követően végül jeles szakmunkás bizonyítvánnyal indultam állást keresni. A győri történethez képest, hazai pályán, szeretett szülővárosomban prezentálta az élet az ő valóságát. A pécsi postánál aljas csalással segédmunkásként alkalmaztak volna, ha az előzetes orvosi vizsgálat során az üzemorvos fel nem hívja a figyelmemet a felvételi lapon szereplő „SM” minősítésre. A Carbon Könnyűipari vállalatnál senkit nem érdekelt a szakmunkás bizonyítványom, ők helyben újra vizsgáztattak, majd gratulálva az eredményhez közölték, hogy a cégnél jelenleg nincs felvétel. . A mozdonyszínben az éppen csak kettessel végzett osztálytársamat vették fel, mert annak munkásőr édesapja ott dolgozott. Az erőműben pedig megveregették a vállamat, hogy ilyen szép eredménnyel biztosan találok állást máshol. Két hónapos intenzív munkahely keresés után végül is a Mecseki Szénbányák Villamos üzemében tudtam elhelyezkedni földalatti villanyszerelő munkakörben. Így történt, hogy Zobák bánya második szint kettes déli keresztvágatának közel nyolcszázméteres mélységében, a hatszázhármas fejtés villamos elosztójában, egy horpadt alumínium kulacsból cikóriakávét kortyolgatva ünnepeltem születésem tizenkilencedik évfordulóját.
2 hozzászólás
Kedves Milton!
Ezt a történetet már többször elolvastam.
Nagyon hitelesen megírtad mindazt, ami történt. Rettentően sajnáltam, ami veletek történt. Ahogy megírtad, az nagyon szemléletes.
Olyan gyötrelmes a munkakeresésed, hogy az teljesen jellemzi az elmúlt korszakot. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy ma nincs-e éppen így.
Igazán tetszett.
Szeretettel: Klári
Kedves Milton Gray!
Döbbenetes! Nem is igazán találok megfelelő szavakat arra, hogy mennyire aljas és szemét eljárás volt ez. És volt képük úgy csinálni, mint ha nem tudták volna, hogy a gyerekek elvégezték a feladatot, ráadásul jól? Szerintem az aljasságnak is vannak fokozatai. “Érthető”, hogy az elvtársak gyerekei a “nyerők”, de egy versenyen ezt művelni? Ha itt elismerik a teljesítményt, a rátermett diákok megkapják a kitüntetést, akkor is mellőzhetik őket egy-egy másnak szánt helyen, de hogy a tehetségüket is elvitassák, hogy úgy csináljanak, mint akik semmiről se tudtak, miközben az egész egy színjáték volt, na ehhez azért már gerinctelenség kell. Legalább az örömét meghagyták volna a gyerekeknek, még akkor is, ha azt követően nem juthatnak a legjobb állásokhoz. Arról nem is szólva, hogy mindenki jól járt volna a tehetségesebb, rátermettebb szakemberekkel.
Szeretettel: Rita 🙂