Amikor álmodom, néha boldog vagyok. Ez egészen biztos. Sohasem emlékszem, mit láttam, merre jártam, kivel találkoztam, csak egy mosoly marad az útból. Egy hiszékeny mosoly, amely a tükörtől egyszeriben megriad, és visszamenekül oda, ahonnét jött, ahonnét elszökött. Elvégre hűnek kell lenni önmagunkhoz.
A boldogság és én… micsoda erkölcstelen, parázna viszony ez. A lélek minden éjjel pőrén várja, hogy elragadja őt egy ki tudja, mi testű örvény, valami, amit nem is ismer, amire emlékezni sem képes, mégis bízza és várja meztelen-vakon. A’tájt lelkem már nem az enyém; ő sohasem álmodná ugyanazt.
De én, amikor álmodom, néha boldog vagyok. Az ottmaradt mosolyt lassan megszokom, ahogy megszoktam a tükröt is rég. Bízom, a mosoly is megszokja egyszer arcomat, és többé már nem szökik el róla. S nem kell, hogy valaki megsúgja, mitől voltam boldog odaát. Elhiszem, bármit nem mond a hallgatás.
Fölkeltem éjszaka, valamit kerestem. Te mélyen aludtál, abban a békés hitben, hogy minden a helyén van, hiszen már mindent megtaláltál.
A konyhában voltam. Kérdezhettem volna a lábaimtól, vajon mikor vittek ki oda. De már csak olyan vagyok, hogy a lábaimmal keveset beszélgetek. Álltam. Majd ablakot nyitottam. Lefőtt a kávé. Majd már az ablaknál álltam, és hol az éjszakába, hol a kávéba kortyoltam egy nagyot.
Mi hozott ki téged oda akkor? A neszek, az illatok, a huzat légárama? Ott voltál. Álltál az ajtóban, és becsapottan néztél. Ez volt az első. Az első, hogy nélküled szomjaztam valamit. S te megérezted, még álmod legmélyéről is.
Megkínáltalak. Elfogadtad. Mindketten azt játszottuk, mennyire finom a kávé, milyen szép az éjszaka, hogy ajándék az élet, és mi mind vendégek vagyunk. De közben pillád folyton félrerebbent, kétségbeesetten, kérdőn és könyörgőn, mert én fölébredtem, valamit kerestem, de téged hagytalak álmodni tovább.
Még itt vagyok. Itt vagyok veled. A nincs és a nem koldusereje kevesebb ma még, erősebb a gravitáció. Még aktív a mag, még tevékeny az erő, s képzelt hitünk is gyermek-makacsul a messzi beláthatatlanba tolja még a történelem meg nem írt végét, mintha egy véget minduntalan lehetne távolabb tolni, vagy átírni újra meg újra. De mi addig toljuk, amíg csak bírja hitünk, az a képzelt, mert ez a mi történelmünk. Még itt vagyok veled.
Mondd, tudtad, hogy a földi élet a Holdnak is köszönhető? Valóban őrangyal ez a gömbölyded csoda. De micsoda szerelmi háromszögbe keveredett… A Nap heve, a Föld szíve és a Hold kötődése. Mennyi viszály, mennyi feltétel, következmény és energia.
S tudod, hogy a Hold a Földtől minden évben titkon távolodik? Csak épp egy picit, centiket, észrevétlenül. Szerelmüknek mégsem a növekvő távolság vet majd véget egy napon, hanem a féltékeny Nap, aki vad szeleivel bosszút áll mindenkin, aki valaha is boldog akart lenni. A távolodó égi tündért visszatereli, és régi fogva tartójának halálos ölelésébe irigyen beletaszítja.* Hát nem érdekes a végzet? Nem a növekvő távolság, de a teljes közelség pusztítja őket el. Létezhet-e vég, amely ennél szebb és énnél borzalmasabb?
Nem tudom még, én mit várok jobban. Az elsodródást? A visszaterelő napszelet? Bármi jöjjön is, abban téged talállak. Fájni fog nagyon. De a Hold és a Föld közös halála is öröklétet teremt. Mert nem lenni örökké tart. És együtt nem lenni még örökebb.
Ha már nem bírod tovább – a sodródást, az évi centiket, a napszelet –, ölelj át szorosan. S én ráolvadok lelkedre, amint beleolvadt egykori kistestvére a Holdba, hogy ma ő legyen az árnyékos oldal vastag, sziámi kérge.** De ha ölelni nem akarsz, hát lökj el magadtól, robbants szét, légy erősebb. Egeden izzó tűzgyűrű leszek, s végül rád zúdulok millió darabban, ha már nem szenvedhetem a szétbomlott kerengést. Minden városodat megvert Szodomává és Gomorává teszem. Akkor újra egyek leszünk. Egyek igazán. A Nap sem tud már megzsarolni többé.
Sétáltunk egymás mellett, magányosan. S nem az árnyékaink követtek, sarkainknál belénk-belénk ütközve kíváncsi némán, hanem a formátlan sors, ami mindig ott folyik-tekereg ingerlő-prédanyakú lábikráink körül, mint földre ömlött higany, mint mérgező kígyólélek, képlékenyen, barátság-álarcban, elfogadottan, örök-szabadon az örök-rabok nyomában.
Kezünk forrón ölelte a másik ujját, tenyerét, életvonalának áldott patakmedrét, a környező párnás dombok meleg láncait – mily’ jó is barangolni e tájakon öntudatlan –, szorosan közrezárva, foglyul tartva a biztonság-selymű vágyhitet, de közben sikamlós kedvű, gyermek-önző gondolataink valami hideg létrán kúszva szöktek elfelé, el, csak el, egyre följebb, egyre távolabb. Utat nyitottunk magunkból, két külön ajtón, és elfutottunk, messzire el. (Nyitott ajtók… bármi beszökhet…) Vissza-visszanéztünk bár az árva, magányos testekre, az ujjakon függő szentségre, arra a lengedező kötélhídra, ami a mindenséget tartja a szédületes semmiben, az egybeforrt sorsra, az egy-test melegére. Öntudatlan. Semmi-keresés. Forgó pászta.
Már nagyon távol jártam, amikor hangod a szádból szólt, ijesztő közelről: te mit ennél vacsorára? Elmosolyodtam. Mindig te érsz vissza előbb. Óvatosság ez, félelem, vagy igazi hűség? Te mindig visszatérsz, és mindig előbb. Nekem bármi megteszi – hallottam a hangot, a sajátomat, ami mégis csak néha az enyém. Mosolyod, mint a naplemente aranya.
Sétáltunk egymás mellett, hazafelé. A formátlan sötétség, a mindig ott kúszó-mászó erőtlen erősség, az a soha el nem taposható, most előresietett, hogy folyton belerúgjunk cipőnknek orrával, mint ügyetlen bohóc az ügyetlen bohócba. Infantilis játék… Remélem, nem kopik el a lábbelink időnek előtte. Remélem, kitart a télig.
12 hozzászólás
Szia Laca! 🙂
Elmondhatatlanul csodálatos, eláll a szavam. Egészen biztos, hogy valami varázserő van a tolladban.
Köszönöm, hogy olvashattam. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szervusz, Kankalin!
Nem tudom, mit köszönjek meg előbb: a feltöltést, a figyelmedet, vagy a gyors észrevételt.
Mindent egyben: szívből köszönök.
(Bevallom, féltem a feltöltéstől. De most már kicsit nyugodtabb vagyok.)
Szeretettel: Laca 🙂
Látod, ez az igazi Laca! Nem hiszem, hogy emlékszel rá, mikor egy régebbi prózádra azt írtam, hogy laza, sok a fölösleges szó, és hogy a verseidet jobban szeretem. Itt most minden tökéletesen a helyén van. Gratulálok.
Szeretettel: Kati
Dehogynem emlékszem, kedves Kati. 🙂 Általában számon tartom a visszajelzéseket, nagyra értékelem az építő kritikákat, és igyekszem tanulni belőlük. Egy folytatásosomnál említetted ezt. Valahogy úgy fogalmaztál (elnézést, ha nem jól idézem, fáradt vagyok most visszakeresni), hogy a prózáim nem olyan izgalmasak, mint a verseim. Az "Ez a beszéd"-nél esett az eset. 🙂 Ami azért maradt számomra emlékezetes, mert volt, akinek még így is sok fejtörést okozott, sok munkát adott, miközben talán ugyanitt (?) hangzott el, hogy kevés munkát hagyok az olvasónak.
A feltöltéseknél mindig igyekszem figyelembe venni, hogy minél szélesebb körben érthető, fogyasztható legyen a szöveg. Ezért sokszor beáldozom a formát, vagy az alapszöveget írom át kicsit, miközben a fiókomban tömörebb, vagy épp bővebb. Ezen most csak formailag igazítottam, kiemeltem egy szeletet egy hosszabb munkából.
Nagyon köszönöm figyelmedet, és örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Laca
Szerintem az irodalom nem olyan mint a publicisztika, amiben nem szabad bizonytalanságban hagyni az olvasót. Ha írsz, ne törődj te az olvasóval, majd az megtalálja belőle azt, amire éppen akkor fogékony. Ne áldozd be se a tartalmat, se a formát. Ne szolgáld ki az olvasót, dolgozzon meg ő is, így lesz az adott mű teljes. Te csak írj a szíved meg az eszed szerint, a tehetséged megadatott hozzá.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Ez megint egy olyan párbeszéd, ami méltán bevésődik. Köszönöm a gondolataidat, és a figyelmedet.
Amióta "fejlődgetek", persze nekem is feltűnt, hogy választanom kell az olvasók ízlése és a saját szívem szerintiség között, talán ez érződik is az utóbbi időben. (Azért persze a feltöltéseket még mindig sok drukk és vacillálás előzi meg.) Amit pedig az irodalom és publicisztika viszonyáról és/vagy különbözőségéről írtál, azt külön megköszönöm. (Most ezzel alszom el.) 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Sas! Egy írást el kell tudni kezdeni, és be kell tudni fejezni. Ami a kettő között van, az a lényeg! Élvezettel olvasom színes fogalmazással előadott mondanivalódat, tetszik a világos okfejtés, a témához passzoló, jól láttató képek! Gratulálok prózádhoz, ezt a műfajt is érdemes művelned! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet, örülök, hogy tetszésedre volt ez a kis válogatás. Bevallom, hogy egyéb részeit még nem érzem elég jónak, ezért lett csak egy kisebb (azért lineárisan összefüggő) szemelvény ide átemelve.
Feltöltéskor nem vettem ki a csillagokat a megjelölt fogalmak felső indexéből, mert esetleg valakinek homályosak, semmit mondóak lehetnek, (ez esetben lábjegyzetként itt hozzá toldhatom a magyarázatokat) valójában azonban nagyon komoly tudományos tények és teóriák alkotják a mű allegóriáját. (Azt hiszem, használhatom ezt a kifejezést, mert több részen keresztül vonulnak a témakör szóképei.) De ezt döntsék el a szakavatottak. 🙂
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Gyönyörűség volt olvasni. Elbűvöltél. A lelkedbe engedsz látni.
Nekem nagyon tetszett, amit ott láttam. Köszönöm.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Örülök, hogy már ilyen jól vagy, és aktívan jelen vagy köztünk.
Köszönöm figyelmedet, és örülök, hogy a bepillantás után nem rémültél halálra. :):)
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Sas !
Igazán lélekmelengető az írásod, nekem nagyon tetszett 🙂
Sietek a második részhez.
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu!
Nagyon köszönöm, igazán örülök, hogy itt láttalak. Örülök tetszésednek.
Szeretettel
Laca 😊