Másnap még a reggelimet fogyasztottam, és azon tűnődtem, hogy is fogok ma dolgozni, amikor valaki csengetett a bejáratnál. Én gondolkodás nélkül ajtót nyitottam, de rögtön be is csaptam, amint megláttam a volt barátomat. Nagyon ragaszkodtam hozzá, hogy Márkót most már csak ex-ként emlegessék.
– Engedd, hogy megmagyarázzam!
– Mit lehet ezen megmagyarázni? – kérdeztem a csukott ajtótól.
– Félreértés történt…
– Igen, mert te nem akartad megcsókolni, hanem valami láthatatlan erő odalökött hozzá, igaz? – vágtam a szavába.
– Kérlek, csak hallgass meg!
– Nem érek rá, éppen munkába indulok.
– Elviszlek, és közben megbeszéljük.
– Kösz, nem kérek belőle.
– Látnod kell valamit, és mindent megértesz. Most az egyszer higgy nekem! Munka után várlak.
Semmi kedvem nem volt elmenni, nem akartam látni azt, amitől majd mindent megértek, mert nem hittem el, hogy létezhet olyan, amitől máshogy vélekednék. Amikor megláttam Márkót a kocsinál, ahogy könyörögve néz rám, és nyitja nekem az ajtót, egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán elmentem mellette.
Pár perccel később Melinda hívott, hogy kísérjem el valahová, nem mondta meg, hogy hová, csak azt, hogy nagyon fontos.
Beültünk. Az öreg autóban még kazettás magnó volt, és Melinda berakott egy nagyon régen felvett kazettát. A zene egy olyan korból szólt, amikor még nem éltem, egy olyan nyelven, amit nem értettem. A dallam valahogy visszhangzott. Ahogy kiértünk a városból egyre varázslatosabb lett, mintha átléptünk volna valamin, egy vibráló, megfoghatatlan valamin, talán egy időkapun, át az ismeretlenbe. Ahogy kanyarogtunk az erdőt kettészelő úton benéztem a fák közé, úgy éreztem magam, mint kislány koromban, amikor tündéreket kerestem ezen a helyen.
Bár egymás mellett ültünk, lett volna lehetőség, hogy beszélgessünk, most mégsem tettük. Csak annyit kérdeztem, hová is megyünk, de Melinda azt válaszolta, meglepetés, majd meglátom. A zene most már egészen olyan volt, mint egy mese dallama. Ahogy néztem ki az ablakon, alig akartam hinni a szememnek. A súlyos felhők között nehezen törtek utat maguknak a napsugarak. Sávokban vonták aranyba a fákat a még rajtuk maradt levelekkel. Az út mellett egy földig érő fekete ruhába öltözött férfi állt, fekete fejfedővel, hatalmas szürke szakállal, egy bokor leveleit vizsgálgatta. Hamarosan egy nagy elkerített helyen kecskék, bárányok és egy teve nézett ránk, és mi vissza.
Egy fenyőre erősített fából készült nyíl jelezte arra van Zsibrik. Hosszú sötét alagútba futott mellettünk a sínpár. Kicsivel arrébb a tó vize úgy csillogott napfürdőzés közben, hogy szinte hallani lehetett a kacaját. Aztán egy időre elmélyült az út a földben, felvetve bennem a kérdést, hogy vajon kik jártak ezen az ösvényen, kik taposták ki sok száz, és több ezer évvel ezelőtt, kik jártak erre, milyen emberek voltak, milyen érzésekkel… A keskeny út sejtelmesen kanyargott, míg egy pici falucskába nem ért. Egy helyre ahol megölel a tiszta levegő, amikor kiszállsz a kocsiból. A rehabilitációs otthon felé vettük az irányt.
– Miért jöttünk ide? – kérdeztem csodálkozva. Mielőtt választ kaphattam volna, megláttam Márkót, aki az autójában ült. Kiszállt, és mielőtt menekülőre foghattam volna belekezdett a magyarázatba.
– Itt kezelik a testvéremet, aki hogy úgy mondjam drogbeteg.
– Hozzá jöttünk? – néztem gyanúsan Melindáról Márkóra, és vissza.
– Igen. Szeretném, hogy megismerd őt, nagyon fontos, mivel velem nem akartál eljönni megkértem a barátnődet, hogy hozzon el.
– És te belementél?
Melinda mosolyogva bólogatott.
– De ez, hogy változtatna bármin is? –fordultam értetlenkedve ismét Márkó felé.
A válasz Krisztián volt, már várt minket.
– Ő a testvérem – mondta Márkó, és a másik fiú vállára tette a kezét, ahogy a tekintetük találkozott, mintha tükör lett volna köztük.
– Az ikertestvéred.
– Igen.
– Téged láttalak a fekete hajú barátnőddel a parkban. – állapítottam meg, és szédültem, ahogy közelebb léptem Krisztiánhoz.
– Igen, Szandrával, a Márkó melletti háztömbben lakik, de mutatok róla fényképet – hadarta az ikertestvér, meglehetősen zavarban volt.
Elővette a mobilját, és megmutatta a képet. Valóban az a lány volt az. Szóhoz sem tudtam jutni. Végül ennyit mondtam:
– Ez egyszerűen hihetetlen.
Remegtem, amikor rájöttem, kétszer is rosszul ítéltem meg a helyzetet.
– Ne haragudj rám! – suttogtam Márkónak miközben megöleltem.
– Most már örülsz, hogy elhoztalak? – kérdezte Melinda csillogó szemekkel.
– Igen. Nagyon szépen köszönöm.
– Hát, szívesen. Ha nem haragszotok, nekem beszédem van az egyik ápolóval.
– A barátjával – súgtam oda Márkónak.
Egy darabig beszélgettünk hármasban, aztán elbúcsúztunk Krisztiántól. Márkó azt mondta, még valamit szeretne mutatni. A halastónál álltunk meg, éppen akkor készült lemenni a nap. Szebb és nyugodtabb helyet soha nem láttam. Teljesebb öröm és béke soha nem hatott át. Márkó hosszan ölelt én pedig szorítottam magamhoz az ölelő kezeket. A nap lassan hanyatlott, az ég egyre vörösebb lett, míg lassan olyan piros nem lett, mint Márkó zsebében a kis bársonydoboz, ami egy gyűrűt rejtett. Megkérdezte:
– Leszel a feleségem?
Az igen kimondatlan maradt, de a csókban benne volt a válasz.
Felismertem, hogy ez az a hely, ahová annak idején azt a bizonyos hógolyót küldtem.
– Már jártam itt. Jövünk még erre, ugye?
– Itt szeretnéd tölteni a nászutat?
– Nem, arra van egy másik ötletem. Rájöttem, hogy miért indultam hozzád, amikor először megláttam Krisztiánt a barátnőjével.
– És miért?
– El akartalak hívni New Yorkba.
– Mehetünk! – kiáltotta Márkó boldogan, kézen fogott, és futottunk, mintha csak mezítláb szeretnének New Yorkig rohanni. A dombon felfelé haladva a felhők olyan alacsonyan úsztak, hogy szinte meg lehetett érinteni őket, a nap pedig úgy ragyogott ránk, ahogy csak a legboldogabbak láthatják.
6 hozzászólás
Szia.
Boldog vég! Mi más kellhet. 🙂
Jolcsi
Köszi, hogy olvastál 🙂
Eredetileg nem volt jó a vége, de az átdolgozás után ez lett belőle.
Szeretettel láttalak: Delory
Szia Delory!
Olyan szép vége van én rosszabra számítottam.
Szeretettel: Ági
Szia Ági!
Az első verzióban egész más volt a vége, de szerintem így jobb.
Szeretettel: Delory
Szia!
Elolvastam a regényedet. Kicsit a Száll a fehér madár című műnek a hangulatát idézi számomra. Kellemes, kedves. 🙂
Szia!
Nem ismerem az említett művet, de utána fogok nézni. Köszönöm, hogy olvastál.
Delory