Folyton beszélgettem Emilyvel, Edittel, vagy telefonon Márkóval, anyával, apával. Mindent meg akartam emészteni és tudni minden mozzanatról, újra teljes emlékezetet szerettem volna, ami persze nem lehetséges, legalábbis egyelőre.
Lassan eljött az utazás napja. Edittől, Emilytől és Andrástól elbúcsúztam, visszaadtam a kölcsön könyvet, és megígértem, hogy értesítem őket, ha valami fontos történik. Új életem első megismert szereplői voltak, ezért nem akartam elveszíteni őket, elkértem az elérhetőségeiket, hogy a kapcsolat fennmaradhasson.
Apa, pontosabban a nevelőapám ivott egy erős kávét, mert ő vezetett ide is, és visszafelé is ő fog a terv szerint. A kórház halljában a régi családommal, akik most mégis az új családom voltak, eltűnődtem mit is tudok a jelenlegi életemről. A kávé frissítő illata egy kicsit segített határt szabni a valóság és a képzelt emlékeim között, de még nem volt rend a fejemben.
Máris kezdetét vette a hosszú utazás, talán túl hamar. Szívesebben néztem volna a tájat és hallgattam volna zenét közben. Eltűnődtem volna sok új dolgon és azon, hogy az emlékeim, amiket én annak gondoltam, de nem valósak, mik is igazából. Erre sajnos nem igazán volt lehetőségem, mert folyton beszélt hozzám valamelyikük. Hallgattam őket, egy jó fél órán át, ahogy arról az általam nem ismert lányról beszélnek, aki állítólag én voltam valamikor, csupa olyan történetet hallottam, ami ismeretlen és néhány közülük elképzelhetetlen volt:
– Nem értetek meg, nem éltétek át azt, amit én. Szeretném végiggondolni, hogy ki is vagyok valójában. Nem emlékszem semmire, amiről beszéltek.
– Sajnálom, én, próbállak megérteni, de nem könnyű. Fogalmam sincs, mennyire alapozhatok azokra, amiket tudtam rólad a baleset előtt – válaszolt szelíden Márkó.
– Megváltoztam?
– Azt hiszem, egy kicsit igen.
– Jó, vagy rossz irányba?
– Csak más lett a stílusod. Csendes és hallgatag voltál. Sokszor nehezen lehetett kiszedni belőled mit szeretnél, most meg egy-kettőre leteremtesz, ha nem tetszik valami.
– Ne haragudjatok rám, csak az bosszant, hogy nem ismerem a múltam és így magamat sem. Olyan, mintha csak most születtem volna.
– Talán az lenne a legjobb, ha kérdeznél, és mi válaszolnánk – ajánlotta anya.
Az út hátralevő része kellemesen telt. Megkértem anyát, hogy egy kis zenét tegyen be. Mikor eszembe jutott egy kérdés azt feltettem, hagyták, hogy megemésszem, aztán jött a következő. Így ment ez, amíg haza nem értünk.
Úgy vezettek körbe a házban, mintha azt várnák, egyszer csak meglátok valamit, és azonnal újra a régi leszek, emlékezni fogok mindenre, de ez nem történt meg. Egy teljesen idegen, ismeretlen házban voltam, amiben az egyik szoba állítólag az enyém volt valamikor. Most mégsem éreztem a sajátomnak.
A reményük egyre halványodott, azt hiszem csalódtak bennem. Nem sokat vacsoráztam, nem volt étvágyam. Márkó elbúcsúzott, nagyon kedves volt, mint az álmomban, azt ígérte holnap meglátogat.
Este egyedül voltam a szobámban, azaz mégsem teljesen, mert ott volt a hörcsögöm is az akváriumában. Az egyik sarokban boldogan majszolta a vacsorára kapott almaszeletet. Mikor jól lakott bebújt a hálózsákként funkcionáló zoknijába, kényelmesen elhelyezkedett, és elaludt. Én meg mindent alaposan szemügyre vettem a szobámban. Alapjában véve tetszett, de bárki másé is lehetett volna. A színek harmonizálnak, az ágy kényelmes, nem kínosan párhuzamos minden mindennel, de azért rend van. Az íróasztalon állt a számítógép, színes ragasztós papír cetlikkel, egy cserép tolltartó, benne ecset, filc, tollak, olló és a legkülönfélébb ceruzák, volt például macska és szív alakú. Természetesen állt ott egy asztali lámpa matricákkal kidekorálva, mellette egy négyszög alakú réztál tele apróságokkal, mint kagylók, féldrágakövek, gyöngyök, kis fülbevalók, medálok, mini lakat és hozzá való kulcs, gyűrűk és egy biztosítótű. A faliújságon fényképek. Rólam, a szüleimről, Márkóról és egy-két lányról, ők barátnőim lehettek, gondolom. Azt mondták nem írtam naplót, én mégis kerestem valamit, egy rejtekhelyet, hátha titokban mégis vezettem. Az asztalfiókban egy fotóalbumra bukkantam, tele képekkel a csecsemőkoromtól kb. 15 éves koromig. Végignéztem, egy-egy oldal felett sokáig megálltam, bűvöltem, a hátteret is alaposan végigmértem, de semmi. Ismeretlen arcok, tájak és az a lány, aki olyan, mint én. A kétségeim afelől, hogy én vagyok-e, a lányuk, akit keresnek nem szűntek meg, de már nem akartam felhozni nekik. Kinyitottam a ruhásszekrényt, találtam egy-két darabot, ami nem az én stílusom, egyre nyomasztóbb lett a bizonytalanság. Lehet, hogy beférkőztem annak a lánynak a szobájába, kitúrtam az életéből, mert eltűnt és engem találtak, aki hasonlítok rá?
A faliújság előtt néztem egy frissnek vélt képet, hátha találok valami különbséget a hasonmás lány és magam között, amikor belépett anya. Nem tudtam magamban tartani, próbáltam közelebb kerülni az igazsághoz.
– Mikor láttad rajtam utoljára ezt a ruhát? – kérdeztem kiemelve a szekrényből az egyik darabot, amit néhány perce úgy ítéltem meg sosem venném fel.
– Már régen, lehet, hogy van fél éve is. Miért emlékszel rá? – csillant fel újra a szeme.
– Nem, csak, nem tudom elképzelni, hogy valaha is felvettem.
Mosolygott. Nem értettem, hogy miért.
– Tudod, amikor kaptad, nem tetszett, de miután megláttad magadon, mindjárt más lett a véleményed. Próbáld csak fel!
Nehezen, de végül rávett, hogy megnézzem. Vonakodva néztem tükörbe, pedig igaza lett.
Kérdeztem a lányokról, akik a faliújságomon vannak. Melinda, Tündi, Laura és Zia biztosan írtak neked E-mailt, aggódtak érted, nyugtasd meg őket – ajánlotta.
– De én nem emlékszem a jelszavamra, a gép megjegyezte?
– Nem tudom.
Ez esetben szerencsém volt, be tudtam lépni. Valóban írtak jó néhányan, rokonok, barátok. Röviden válaszoltam nekik, hogy mi van velem, viszont furcsa érzésem volt. Egészen olyan, mintha egy csaló lennék, aki más nevében válaszol, másnak tünteti fel magát, mint aki valójában. Nem mondtam el anyának, már így is túl sok fájdalmat okoztam, nem akartam még ezzel is tetézni. Esti puszit adtam neki és a szobámba vonultam, hogy valamiféle tervet kieszeljek.
Elhatároztam, hogy holnap kitakarítom a szobámat. Jó ürügynek tűnt, hogy tovább kutassak, az esetleges titokban írt napló után. Találkozni kellene a barátnőkkel is, hátha valami újat tudnak mondani, talán mondtam valamit egyiküknek, vagy Rózsa mondott, amit másnak nem, ki tudja…
Ha nem találok semmi ismert dolgot, nyomot, valamit, ami biztosíték, hogy én vagyok Rózsa; elutazom New Yorkba, arra a környékre, ami előttem van az emlékeimben. Így vagy úgy, de meg fogom tudni, hogy ki is vagyok valójában.
5 hozzászólás
Itt újra a kerettörténet folytatódik, mert Linetta kiolvasta a könyvet.
Kedves Nadin!
Sokáig nem tudtam jönni!
sokat ´itt´leszek!
Szeretettel:sailor
Jó. Szeretettel látlak Sailor, mint mindig. 🙂
Delory
Nagyon jól érzékeltetted ahogy próbálja felfedezni önmagát a szoba berendezésében, a ruháiban. Nagyon tetszett, ügyes vagy! 🙂
Puszi: Jolcsi
Örülök, ha tetszett.
Köszönöm, hogy olvasol.