– Tényleg te lennél az? – kerekedett ki a szemem.
– Látom, egyből elbűvöltelek – nevetett felém.
Ez azért túlzás. Szőke bombázóra számítottam, erre nem szőke, hanem vörös. Bombázónak bombázó, csak éppen nehézbombázó. Nagyon nehéz.
Mit lehet ilyenkor mondani?
– Szóhoz sem jutok.
Ez legalább igaz.
– Azt elhiszem! Ez a szolid ruha kiemeli az alakomat.
Szolid? Ez a csiricsáré maskara? Ráadásul kiemeli az alakját? Szerencsére inkább eltakarja.
– Érdekes – hebegtem.
– Direkt erre a találkozóra vettem. Remélem értékeled!
Ezt a témát hagyjuk inkább.
– A hajad… – próbáltam más irányba terelni a beszélgetést.
– Most voltam fodrásznál. Valami elegánsat kértem – emelgette frizuráját.
Másik fodrászhoz kellene járnia. Nagy kontár lehet.
– De a színe – folytattam kétségbeesve.
– Ugyan már, hetente átfestem. Jó, hogy említed, vennem kell másik festéket.
Az biztos. De létezik hozzá illő szín?
– Merre van egy plaza?
Nehogy elkezdjen nekem vásárolni! Azt írta, vidéki, de ezek után már semmiben sem lehetek biztos. Mindegy, kockáztassunk!
– Két saroknyira.
Meg még egy tucat. A másik irányba.
– Hol áll az autód? – nyújtogatta nyakát jobbra-balra.
A lakásom előtt az utcán. Csak ezt jobb, ha nem tudja.
– A plaza mellett.
Néhány kilométerrel. De ez most teljesen mindegy.
– Amúgy milyen kocsid van?
Ez valamilyen női szeszély? Mindegyik megkérdezi.
– Terepjáró.
Ez részben igaz is. Terepen használom azt a régi, ócska bádogkasznit.
– Azok jó nagyok. Sok minden elfér bennük – nyomta hozzám a csípőjét.
Tényleg sok mindent hordtam már abban a tragacsban, de ekkora terhet nem biztos.
– A munkámhoz kell.
Cementes zsákokat furikázni.
– Mit csinálsz egyébként?
Itt állok bambán, ahelyett, hogy otthon söröznék.
– Az építőiparban dolgozom.
Mint segédmunkás. De azt nem mondtam.
– Az jó, ott sok pénzt lehet keresni!
Igen, ilyet én is hallottam már.
– Jól meg lehet vágni az embereket – csillant fel a szeme.
Ez igaz, de mindig én vagyok az, akit megvágnak.
– Akkor onnan van sok pénzed.
Ezt vajon honnan veszi? Jól szituáltat írtam, de ez még nem jelenti azt, hogy lenne pénzem. Az csak amolyan kötelező szófordulat.
– Menjünk plazázni! – mondta könnyedén.
Ráadásul a kezemet is megfogta! Mint egy satu. Elszökni már nem lehet. Mondani kell valamit.
– Szép idő van.
Legalább az idő szép. De nem élvezhettem sokáig.
– Látod azokat a csodás ruhákat? – mutatott az egyik kirakatra.
Hát nem észrevette, hogy itt is vannak boltok?
– Látom.
A kirakatot. Meg furcsa függönydarabokat a babákon.
– Gyere, nézzük meg! – rántott maga után.
Van más választásom?
– Pont erre vágytam! – mutatott az egyikre.
Minek? Most is ilyen virít rajta.
– Menjünk be!
– Jó.
De nem jó! Csak azt nem mondhattam.
Reméltem, olcsón megúszom. A remény hal meg utoljára. De az is meghalt.
– Azt nézd! – fordult vissza a pénztártól.
Amikor már megvette azt a csiricsáré maskarát. Az én pénzemen!
– Ilyent nem lehet kihagyni!
Szerintem lehet. De ezt hogyan mondjam meg?
– Felpróbálom!
A sátorponyvát? Csak nem kirándulni akar?
– Várj, mindjárt láthatsz benne! – húzta be maga után a függönyt.
Azt lesheted!
Szerencsére nem akart magával vinni a fülkébe, így sikerült meglógnom.
Amikor végre hazaértem, elgondolkodtam kicsit a társkeresős oldalakon. Valahogyan megingott a hitem bennük.
De én optimista ember vagyok, öntöttem is magamba pár féldeci hitet. Egyből kerek lett a világ.
Gondoltam, ezt a napomat jól fejezem be. Beléptem valamilyen szexoldalra, majd elkezdtem írni: Fiatal, sportos fickó, nagy intim mérettel keres ma estére…
Ez majdnem fedte is a valóságot. Csak a fiatal, a sportos és a nagy intim méret nem teljesen igaz.