In memoriam Péter

In memoriam Péter

Átlagos nap volt. Nem történt semmi különös sem a boltban, sem az iskolában. Azért a vacsoraasztalnál beszámoltak egymásnak a napról. Móni már nem aggódott értem, úgy tűnt, a betegség vesztesként elvonul. Még sokáig fog emlékezni arra a vasárnap reggeli telefonra. „Kórházban vagyok. – mondtam. – Szívizom gyulladás.” Péter akkor átölelte nővérét. A nyurga fiú bátorságot-adón ringatta, dédelgette Mónit.
Ennek már két hónapja. Otthon lábadoztam és lázadoztam. Egy vírus, egy parányi semmiség, és meg kell másítanom miatta a terveimet. Fizikailag nem voltam terhelhető, katonai pályafutásomnak, – még el sem kezdődött, – vége is szakadt.
Péter a látogatásomat tervezte. Jól kijöttünk egymással. Kedveltem ezt a magas, vékony, csendes fiút. És volt egy közös szenvedélyünk: a nővére.
Szóval, az egy átlagos nap, átlagos este volt. A vacsoraasztalnál a két testvér ugratta egymást, heccelődtek. Feri elégedett szeretettel nézte a gyerekeit.
A versengés Péter győzelmével végződött: övé volt először a fürdőszoba. Később, amíg Móni elfoglalta magát a szépítkezéssel, ő még játszott a számítógépnél. Elégedett volt a begyűjtött pontokkal, mondta is a mögötte álló anyjának: látod, mennyi ……. Elhallgatott, feje az asztalra bukott. Erzsi először tréfára vette a dolgot: ne hülyéskedj, Peti – mondta, de már látta is, hogy ez nem tréfa. A kétségbeesett kiáltásra Feri is berohant, ölbe kapta a fiát. Vitte, vonszolta az ernyedt testet a terasz ajtajához. Lefektette a földre, és amíg Erzsi Peti szívét masszírozta, ő telefonált. Mentőt, orvost hívott. Aztán kiszaladt, kinyitotta a kaput, hogy a mentőautó be tudjon tolatni. Amíg a keze dolgozott, gondolatai másutt jártak. Nem volt vallásos, de most az Istenhez fordult. Kért, könyörgött, alkudozott. Életet az életért. Csak a fia éljen. Bár agya nem fogadta el a reményt, – a sápadt arc, az ellazult test nem sok jót ígért, – makacsul mondogatta: „élj még, Petikém!” Bár óráknak tűnt, a mentő percek alatt megérkezett. Kezelésbe vették a földön heverő fiút. Infúzióval, élesztéssel próbálkoztak. Tálán fél óra telt el, amikor az orvos felemelkedett Peti mellől. Nézte az összeölelkező szülőket, és nem tudta, hogyan mondja ki: meghalt. Feri értette a ki nem mondott szót. Még szorosabban ölelte magához Erzsit. Tudták mind a ketten, de felfogni még nem bírták. A bennük működő robotpilóta mozgatta őket. Gépiesen válaszoltak a háziorvos kérdéseire. Feri csak akkor hördült fel, amikor a névcédula Peti bokájára került.
Talán azt sem hallotta, amikor Móni engem felhívott. Amikor anyával beléptünk az ajtón, olyan volt, mintha lelke a fiával együtt elment volna. Gépiesen bólogatott, amikor mondtam, hogy Mónit elvisszük hozzánk. – Az jó, – mondta, – legalább nem látja, hogyan teszik koporsóba az öccsét.
Ha reggelre azt hitte, hogy túljutott élete legnehezebb szakaszán, tévedett. Ezután jött a neheze. Be kellett menni az iskolába, elmondani az osztályfőnöknek, az osztálytársaknak az éjszaka történteket. Összeszedni az immár feleslegessé vált tanszereket. És látni azokat a gyerekeket, akikkel Peti naponta együtt focizott, viccelődött, tervezte a középiskolás jövőt. Azt a jövőt, ami széttört, széthullott, múlttá vált. És jött a legnehezebb. Intézni kellett a temetést. Sírhelyet vásárolni, kiválasztani a koporsót. Azt mondta, hogy ő akar lenni az egyik koporsó vivő. Ezt az utolsó szolgálatot meg akarja tenni a gyerekének. A temetkezési vállalkozó könnyes szemekkel nézte. „Higgye el, mások is próbálkoztak vele, nem volt hozzá erejük. Ezt bízza ránk.” Feri akkor, ott, összeomlott. Nem volt ereje rámutatni egyik kellékre sem, képtelen volt választani. Erzsi volt az erős. Amíg Feri kint sírt, ő mindent elintézett. Aztán a ruhavásárlás. Új nadrágot vettek. Divatos nyakkendőt. Habfehér inget. A legszebbet, a legpuhábbat.
Vásárlás, intézkedés közben találkozás ismerősökkel, rokonokkal. Elmondani nekik a felfoghatatlant: Peti meghalt, nincs többé ……..
A rossz hír szárnyakon jár – szokták mondani. A kapuban riporterek várták őket. Szinte menekülni kellett előlük, az otromba kérdések elöl. Az érthetetlennek, a hihetetlennek próbáltak okot adni. Mi más lehetett az oka egy tizennégy éves fiú hirtelen halálának, mint a drog, a züllés, a cigaretta. Feri egy darabig járkált Peti szobájában. Pakolgatott az íróasztalon. Ujjai feleslegesen matattak, hisz Péter mindig rendet tartott a dolgai körül. Felvett egy pár hónapja készült fényképet. A két gyereke mosolygott vissza rá. Boldogan, gondtalanul. Mélyet sóhajtott, aztán döntött: fia becsülete, jó híre érdekében megszólal. Az egyik kereskedelmi csatorna munkatársainak ajtót nyitott. Kamera elé állt. Szavai egy nagyszerű ember szavai voltak a többi szülőhöz. Elmondta, hogy az ő fia jól tanuló, jól sportoló egészséges gyerek volt. Ami történt, még megmagyarázhatatlan. Az orvosszakértő talán tud majd választ adni a kérdésekre. De egy biztos. Peti tiszta volt, nem ivott, nem dohányzott soha. Arra kérte a szülőket, legyenek sokat, nagyon sokat a gyerekeikkel, mert nem tudhatják, meddig lehetnek velük. Vigyázzanak a rájuk bízott életekre, mert nem tudhatják, meddig tarthat a felügyelet.
Az igazságügyi orvos szakértői jelentésben olvasható, hogy Petivel egy alattomos, lappangó, gyilkos vírus végzett. Nem volt előzmény, nem volt előjel. Sunyin meghúzódott, és váratlanul lecsapott. Egy pillanat volt. Még a mondat befejezésére sem hagyott időt.
Egy aprócska gyilkos. Két hónappal korábban az én szívemet is vírus támadta meg. Petivel végzett, én élek. ……
A temetés? Csak Feri fagyottan merev arcára emlékszem, és arra, hogyan forgatja a kezében tartott tulipánt. A hatalmas mennyiségű virág nehéz illatára. Meg a koporsónak sorfalat álló, síró osztálytársakra.