Indián szerelem

Gyermekkorom óta vonzódom az indiánokhoz. Talán azzal kezdődött az egész, hogy fiú unokatestvéreim rajongtak a műanyag indián figurákért, amik akkoriban igen népszerűek voltak és izgalmas játéknak számítottak. Sok nyarat töltöttem velük, így nem maradhattam ki az apacsok és a komancsok közötti harcok megvívásából. Velük játszottam én is, ami egyáltalán nem esett nehezemre. Aztán kezembe került egy Karl May könyv, amit követett sorban a többi egymás után, és amelyeket a paplan alatt is olvastam, sőt, tanulás helyett is. Képzeletemben erősen élt Winnetou arca, testalkata és minden mozdulata. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a valóságban is találkozhatok vele.

Tizennégy éves éppen hogy elmúltam, amikor az általános iskolai ballagási bálon felkért táncolni egy kreol bőrű, magas növésű, hosszú fekete hajú srác. Hasonlítottak az arcvonásai az apacs indiánokéra, olyan volt a kinézete, mintha egy indiánfilmből lépett volna elő. Válaszolni alig tudtam a meglepetéstől, a lábaim viszont engedelmeskedtek a kérésére és azonmód elvegyültünk a táncolók között. Még arra is emlékszem, hogy a BoneyM együttestől a Babilon folyói című dalt játszották a lemezlovasok, mi pedig egymás szemét figyeltük tánc közben. Aztán egy lassú szám következett, ami alatt szorosan magához ölelt a fiú, akinek még a nevét sem tudtam. Később sem derült rá fény. Indiánnak hívta mindenki a környezetében. Talán a hormonok kezdték el működésüket és ekkor kezdődött el a felnőtté válásom, nem tudom, de az első percben belé szerettem. Soha sem láttam még ezelőtt őt, idősebb volt tőlem néhány évvel. A bál után a meleg júniusi holdvilágos estén kéz a kézben ballagtunk hazafelé. Egészen a lépcsőházunk ajtajáig kísért, ahol elérkezett a búcsúzás pillanata. Kezével végigsimított a hajamon és az arcomon, majd gyengéden szájon csókolt. Úgy éreztem, hogy nem a Földön járok, hanem a mennyországban talán.

Beköszöntött a nyári vakáció, volt időnk az ábrándozásra és az első szerelem kibontakozására. Sok-sok délutánt töltöttünk együtt, lófráltunk az utakon, a játszóterek korlátjain ülve tárgyaltuk meg a világ általunk fontosnak vélt dolgait. Aztán egy forró délután elhívott a srác a lakásukra. Nem vacilláltam egy percet sem azon, hogy elfogadjam-e a meghívást. Nem volt bennem semmi félelemérzet. Ugyan miért is lett volna, hiszen az első szerelem csodája varázsolta el egész lényemet. Kicsit meglepődtem ugyan, amikor láttam, hogy nincsenek otthon a szülei, de nem gondoltam semmi rosszra. Kihasználva az alkalmat heves csókolózásba merültünk és a szemeinkkel kommunikáltunk csak. Szemével jelezte, hogy leheveredhetnénk az ágyra. Erre a felhívásra megmozdult bennem egy kis „félsz”, hogy talán nem kellene folytatnunk, amit elkezdtünk. Értett a szemeim jelzéséből és a fejem ingatásából. Gyengéden magához ölelt, aztán nemsokára eljöttünk tőlük és hazakísért még szürkület előtt.

Édesanyámat beavattam életem első nagy szerelmébe, aki őszinteségemben bízva nem tiltott el a sráctól, de kérte, hogy este nyolc óráig legyek otthon és vigyázzak magamra. Apukám viszont kimaradt a történetből. Illetve, csak én hittem, hogy nem tud semmit az egészről. Gangos házban laktunk. Egyik este éppen véget ért a randevúnk, amikor igyekeztem hazafelé és már a gang másik végéről hallottam az iszonyú ordibálást. Édesapám üvöltve adta édesanyám tudtára, hogy mondja meg a lányának, mármint nekem, hogy fejezzem be a „járkálást” ezzel az indián kinézetű fiúval, mert, ha nem így teszek, akkor vele gyűlik meg a bajom. Már csak a puska hiányzott a kezéből. Féltette a lányát, apai féltéssel, szerinte jogosan.

Az ominózus esti veszekedés és az anyai ráhatás után pár nap múlva kisírt szemmel és lógó orral szakítottam életem első szerelmével. Útjaink másfelé ágaztak, de gondolataimba még sok évig befészkelte magát, ő volt az ideálom, ő volt a „Nagy Ő”. Az indiánok iránt érzett vonzalmam azóta sem múlt el. Fél évtized múltán a távolból láttam, amint kézen fogva sétált feleségével és két kis gyermek togyogott utánuk. Az első szerelem kitörölhetetlen emlékként él bennem, amíg élek.