A stúdióban minden elő van készítve a felvétel megkezdéséhez. A kamerák kereszt tüzében két kényelmes fotel, közöttük ovális asztal. A jobb oldalon – már a kontroll képernyőkön – lévő fotelben Alexandra ül. Előtte az asztalon könyvek, melyből egy nyitva a kezében van. Így várja a "beszámolást" ami a felvétel kezdetét jelenti. Idegei már feszültek, pedig ez már nem az első ilyen adás. Fiatalsága ellenére nem véletlenül Ő vezeti ezt a műsort. Az irodalom területén, már alkotott maradandót, és ezt meghívott vendégei, és a stáb is elismeri. A képernyőn a kezében lévő könyv borítójából csak annyit látni, hogy naplemente van rajta. A rendező felemeli három úját, és sorban egymás után behajtja, és sorolja.
– Három, kettő, felvétel.
Alexandra felemeli tekintetét, bele néz a kamerába, és elkezdi a regény szerzőjének bemutatását.
– Üdvözlöm, a kedves nézőket – mosolyog kedvesen, mégis titokzatosan a kamerába – a kezemben lévő könyv az első, és remélem nem az utolsó, a hamarosan megérkező alkotó tollából. Kérem, önöket szenteljenek egy kevés figyelmet, a hamarosan beérkező alkotónak aki, már nem fiatal, de az írók között még kezdőnek számít. Regénye, ami még csak egy hete jelent meg, felkeltette érdeklődésemet iránta.
– Üdvözlöm, az Alexandra pódium mai vendégét – mondta, széles mozdulattal a belépő alkotóra mutatva. – Kérem, foglaljon helyet – intett az egyetlen üresen lévő fotel felé.
A beérkező vendég, kifejezetten jól öltözött. Sötét öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő, sötét bordó mintával. Tartása egyenes, tekintete nyílt, és barátságos. Haja rövid, fiúsan elválasztott. Hátul a forgónál pár szál rakoncátlanul égnek áll. Feszültség érződik mozdulataiban, látszik, hogy eddig még nem volt riport alany.
– Én is üdvözlöm Alexandra – ül le a felkínált fotelbe -, és üdvözlöm a nézőket is.
Alexandra rámosolygott, csak azért, hogy a benne lévő feszültséget megpróbálja oldani, ezzel elősegítve a riport jó kimenetelét.
– A kezemben lévő könyv – vágott bele a közepébe -, valóban az első könyve?
Az alkotó kicsit zavarban, tekintetét, hol a kamerára, hol Alexandrára fordította, és közben nagyot nyelt, ettől nyakkendője kissé megemelkedett.
– Igen, – mondta ki kicsit remegő hangon -, eddig ezen kívül semmit nem írtam.
– Honnan jött a történet – kérdezte Alexandra.
– Erre konkrétan nehéz lenne válaszolni – kezdett kicsit feloldódni az alkotó. – Távolabbról kellene kezdenem a választ, ha a műsoridőbe belefér.
– Kérem, kezdje ahonnan Ön szerin már érthető lesz a nézők számára.
– Onnan kezdeném – nézett félve Alexandrára -, hogy gyerekkorom óta alkotás vágyban szenvedek.
Alexandra kicsit félve kinézett a rendezőre, aki tenyerét lefelé fordítva mozgatta a kezét, jelezve, hogy várjuk ki, mi alakul ebből.
– Rajzoltam, később festettem, kipróbáltam a szobrászkodást is, de mindig csak egy dolog hajtott. Valami maradandót alkotni.
– Ön szerint sikerült – ragadta magához ismét a kezdeményezés Alexandra.
– Igen, – jött a válasz, gondolkodás nélkül, de utána kicsit eltöprengett az alkotó. – Többször is, de azokról csak én tudom, hogy benne voltam.
– Ezek is irodalmi művek volta? – kérdezte Alexandra.
– Nem egyik sem – nézett a távolba, elgondolkodva az alkotó. – Az egyik egy köztéri szobor – mondta büszkén. – A többi, szakmai jellegű alkotás – folyatta -, gépész vagyok, és szakmámban is vannak olyan alkotások, mert és annak nevezem őket, amikre nyugodtan mondhatom, hogy maradandó.
– Kicsit mesélne ezekről? – nézett egyre kíváncsibb tekintettel Alexandra. – Kezdjük talán, először a szoborral.
– Még középiskolás koromban történt – kezdett mesélni az alkotó -, akkor épen a szobrászat érdekelt. Kiss István szobrászművészhez jártam, gondoltam ellesek tőle valamit. Ez a hetvenes évek végén volt. Akkor egy felrepülő madárrajt mintázott meg a balatonfüredi üdülő részére. Nagyon sok madár volt az alkotásban. Én akkor a középiskolában hegeszteni és kovácsolni tanultam. Azt mondta, tudok neki segíteni.
– Miben tudott segíteni? – kérdezte Alexandra, már kíváncsi tekintettel.
– Mint tudjuk – folytatta, már belemelegedve a mesélésbe az alkotó -, Kiss István bronz szobrai nem öntéssel készültek, hanem négy- öt milliméter vastag bronzlemezből voltak kivágva, domborítva, és hegesztve. A sok galambból kettőt én készítettem. Azért az igazsághoz hozzá tartozik – folytatta szerényen az Alkotó -, hogy több galambot is csináltam, de a művész annyira kritikus volt, hogy csak kettőt épített be a kompozícióba. Meg lehet nézni, ma is ott van a füredi üdülőben, a Balaton felé felrepülő madárraj.
– Melyik madarakat készítette?
– Azt nem tudom megmutatni, mert szinte egyformák. Ezért nem fogadta el a többit, mert azok ki lógtak volna a sorból.
– Milyen maradandót alkotott még? – kérdezte Alexandra egyre kíváncsibban.
– Mint már említettem, gépész az igazi végzettségem. Ön, Alexandra, mivel nagyon fiatal, biztosan nem emlékszik azokra a hullámpapírokra, amiket ha meghajlított, recsegve vált lapjaira a hullám ragasztásánál. Azok vízüveggel voltak ragasztva. Hosszas tanulmányok és nyugati tapasztalatok alapján, terveztem egy ragasztó felhordó egységet a hullámpapír gyártó gépre, ami a keményítő alapú ragasztót fel tudta hordani a hullám élekre. A keményítő nem törik, hanem hajlik a papírral, azóta nem esik szét a hullámpapír. De nem ez volt a pályafutásom egyetlen maradandó alkotása – folytatta most már megállíthatatlanul történetét az Alkotó. – Terveztem egy hajtóműház öntvényt. A nyolcvanas évek elején, egyedülállóan nyolc magszekrénye volt és a kész öntvény több mint hat tonnát nyomott. Ózdon öntöttek belőle hármat, egyet csak azért, hogy a BNV-n kiállítsák. Azon akkor ott volt a nevem, van róla fényképem is. Legközelebb behozom, megmutatni.
– Az jó lesz, de beszéljünk talán a kezemben lévő könyvről.
Jobb karomat ezer tűvel szurkálták, elzsibbadt, régen rajta fekhettem. Kihúztam a testem alól újaimmal pumpáló mozdulatokat végeztem, hogy megszűnjön az ezer tű szurkálása. Ettől teljesen felébredtem. Elgondolkoztam, még mindig zavaros fejjel, mit is álmodtam?
– Na, ez sem lesz egyhamar adásban – mondtam ki hangosan, és elmosolyodtam.
2 hozzászólás
Kedves János !
Talán feltűnik, hogy nem a legutolsó írásoz írom a hsz-em, de előbb ismerkedem és ezt választottam olvasmányul . Az interjú alany az álomban sokrétű emberre vall. Sok maradandót alkotott, de a regényéről esett a legkevesebb szó. Nos ennek a " tudásnak" a birtokában 🙂 ösztökélem magam, a folytatásos kisregény elolvasására, hátha ott többet megtudhatok. Fokozatosan haladok, üdv, Zsófi.
Kedves Zsófi!
Köszönöm, hogy ellátogattál hozzám.
Amit ebben az álomról szóló novellában leírtam, az mind igaz, viszont a hosszabb lélegzetű műveim kitalált történetek. Azokban nem írok magamról.
Örülnék, ha azokról is lenne véleményed.
Üdvözlettel: János