Későre járt. A fogadóban vidám hangulat terpeszkedett, a jókedv és a derű szilaj kacagások képében barangolta be az apró taverna helyiségeit, a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsapjon, és magával ragadja következő áldozatát. Ment a tánc, az ivászat, a bárdok daloltak, a pincérnő futkosott, a csapos bukszája duzzadt a jóllakottságtól. Minden összeállt a lazulós hétvégi duhajkodáshoz…
Egyszer csak kivágódott a fogadó ajtaja, és hatalmas robajjal pöndörödött be rajta egy robosztus, mord kinézetű fickó. Megakadt a mulatozás, és a helyet dermesztő hideg járta át, ahogy az őszi levegő becsapott a tömegbe, és a meleg iszkolni kezdett kifelé. Az ürge szája undorodó alakzatba rándult, ahogy körbejártatta tekintetét, és észrevette, hogy minden szempár rászegeződött. De nem tartott soká e mozdulat, mert arcának eme rándulása hamar artikulátlan üvöltésbe torzult:
– TE! TE VOLTÁL! Az én Isabelám…! – ordította, és orrcimpája kitágult az indulattól. A jelenlévők katonás tempóban fordították fejüket egy sarokban iszogató alak felé, aki halálos nyugalommal tömte magába a sültet.
A jöttment nem csüggedt, és előrébb rontott. – Válaszolj, kripli! Hogy merted?
Az oda se nézett felé. – Megkívántam…
Késett a válasz. Üsse, vagy rúgja? Harapja, vagy tépje? Robbanjon, vagy fékezzen? Idegei pattanásig feszültek, mire nagy nehezen, foga fésűin keresztül megszületett a felelet:
– Utállak.
A falatozó meglepettnek tűnt. Talán sértette a másik? Netán azt gondolta, hogy vágjon oda? Vagy esetleg röhögését fojtotta vissza? Tán sosem tudjuk meg, de válasza élesen szelte a levegőt.
– Na ne! Ez hazugság! – vetette oda.
– Mégis, hogy képzelted, a beleegyezésem nélkül?!
– Tegnap született a döntés. Már nagyon kijárt neki… Így láttuk helyénvalónak, öreg cimborám!
– Fájt neki? – kérdezte a fickó némi szünet után, könnyes szemmel.
– Kíméletes voltam… Bent és kint, alig érezte.
– Az Ég áldjon meg! – sóhajtott. – Legközelebb én is ott akarok lenni!
– Minek? A múltkor se csináltad rendesen, csak a panasz volt rád. Tudod, a rest kétszer fárad. Elsőre kell mindent beleadni.
– Ám legyen! Majd megmutatom! – kiáltott, azzal felindultan kiviharzott.
Megindult a zeneszó, az alak visszatért a sült húshoz, lassacskán folytatódott a mulatozás. Egy férfi odafordult a csaposhoz:
– Maga érti ezt?
– Isabelát? Ó, hogyne. Én szóltam az úrnak, hogy vegye kezelésbe.
– Hogy mi?! De hát nem a felesége volt?
– Az semmiképpen sem. – vigyorgott a csapos – Az már tavaly megcsalta. Hiába, az emberek fejében már csak ez jár… Isabela viszont a csirkénk volt, még ha nem is egy mai, szegény…
*Megjegyzés: Ez egy gyakorlófeladat, az írásnak az alábbi mondatrészeket kötelezően tartalmaznia kellett.
– Az semmiképpen sem.
– Az emberek fejében már csak ez jár…
– Tegnap született a döntés.
– Öreg cimborám!
– Na ne! Ez hazugság!
– Megkívántam.
– Dermesztő hideg járta át.
– Az Ég áldjon meg!
– Utállak.
– A rest kétszer fárad.
2 hozzászólás
Sztem az olvasókat, akiknek szántad, be kellett volna avatni a részletekbe:miféle gyakorló-feladat? Iskolai? És, ha igen ez általános, iskola-e, vagy középiskola? (magasabbra nem merek gondolni) De mivel a dőlt betűs szövegrészek tényleg szerepelnek benne, nálam – ebből a szempontból – csillagos ötös. Üdv. én
Köszönöm a hozzászólást. Igazad van, tényleg nem volt pontos a meghatározásom, de nem tartottam olyan fontosnak közölni a részleteket. Elvégre szerintem az írás számít, nem a keletkezési hely, vagy idő.
A kedvedért azért leírom: egy heti rendszerességű középiskolai íróklubról van szó.
Üdv.
Tamás