Isten a legnagyobb

Csend volt. Tompa fájdalommal a fejében José Miguel Dominguez megpróbált felülni. Harmadik napja tartották ebben a szűk, ablaktalan helyiségben, csupán a vallatások idejére vitték át egy másik, nem sokkal nagyobb szobába. Ezek a vallatások mindig változatosak voltak. Volt, hogy az ujjait hüvelykszorítóba tették, volt, hogy addig verték, míg nem vérzett, az is megesett, hogy ezután kisebb húscafatokat téptek ki a hátából, sőt, már néhány fogát is kihúzták. Magában csak azt remélte, hogy megölik, és véget ér ez az egész, mert elhatározta: ő bizony nem mond semmit.
Két burnuszos férfi lépett be, durván karon ragadták, és egy olyan helyiségbe vitték, ahol a lámpák mellett ablakok is szolgáltatták a fényt. Térdre lökték, a kezeit hátrakötötték a lábaihoz, mindennemű szökési kísérletet megakadályozva ezzel. Az asztalnál ülő, szemlátomást magasrangú férfi ránézett fekete szemüvegkerete mögül, belenézett az előtte heverő aktába, majd kifogástalan spanyolsággal megszólalt:
– José Miguel Dominguez hadnagy, 51. gyalogoshadosztály? A barátai csak Joxeminek hívják, így van? Hallottam már önről. Kiválóan végzett a kiképzésén, ezután páncélos kiképzést is kapott… Kiváló előmenetele van és ön vezette a serpuri offenzívát is, jól tudom? Akkor minden bizonnyal tisztában van az összes ottani hadianyaglerakat helyzetével. Igaz?
Joxemi gúnyos mosolyra húzta a száját. Megvetően kiköpött, szemét végig a férfin tartva.
– Dögölj meg, Ahmed.
A férfi arca megrándult, de semmilyen érzelmet nem tükrözött. Visszanézett Joxemire.
– Ugyan, Dominguez hadnagy. Biztosra veszem, hogy meg tudunk egyezni. Magának csak annyi a dolga, hogy megmutassa azokat a lerakatokat és cserébe máris szabad ember. Még menlevelet is írok, hogy senki se bánthassa.
– Dugd fel a menleveled – közölte Joxemi halálos nyugalommal. – Azt hiszed, egy darab papírért áruló leszek?
– Eszembe sem jutott. Mindössze azt hittem, hallgat a józan eszére, hisz mindketten tudjuk, nagyon fontos, hogy mi nyerjük meg ezt a háborút és ne azok, akik hitetlen eszmék mögé bújva irányítják a világot – felelte a férfi.
– Hitetlen eszme? A bajtársiasság hitetlen eszme? Talán a te embereid hagynák meghalni a bajtársukat? A saját bajtársukat, akik nap mint nap együtt szenvedtek velük a kiképzőtáborokban? – Joxemi szeme lángolt. – Talán elárulnák a bajtársaikat? Feladnák őket nekünk Allah nevében?
A férfi előhúzta a pisztolyát, és teljes erővel arcul csapta. Joxemi eldőlt az ütés erejétől, de a burnuszos férfiak visszahúzták térdeplő helyzetbe.
– Ne merje a szájára venni Allah nevét, hitetlen – figyelmeztette a férfi. – Súlyos következményekkel járhat.
– Megölsz? – kérdezte Joxemi gúnyosan. – Teszek rá, Abdul. Tedd meg, és legalább véget ér ez a cirkusz. Vagy nem engedi a vallásod? – suttogta a férfi arcába. Az némán hallgatta, felkelt és újra megütötte. Joxemi válaszul arcon köpte. A férfi intésére a burnuszosok odaléptek, és elráncigálták egy másik szobába, ahol többen is benn álltak, a padló pedig már barna volt a rászáradt vértől. Az egyik burnuszos egy kamerát állított be egy állványon, a másik őt lökdöste a kamera elé. A szemüveges is visszaért, kezében egy papírlappal. A kamera elé állt és olvasni kezdte a lapon lévő szöveget. Az, mint kiderült, követelések sokasága volt, amelyeket teljesíteniük kellett az amerikabarát csapatoknak, máskülönben úgy járnak majd, mint ez a spanyol. Joxemi csendben hallgatta, közben eltöprengett.
Ő akart katona lenni annak idején. Belföldi szolgálatot ígértek neki, de alig három héttel a kiképzése befejezése után a századát átdobták Afganisztánba. Azóta harcok sokaságában tüntette ki magát, még Líbiát is megjárta karcolás nélkül, és most itt ér véget az egész. Pedig a lány, akit szeretett, többször is kérte, menjen haza. A barátai is állandóan mondogatták, hogy hagyja ott az egészet. De ő sebezhetetlennek érezte magát, cowboynak a Vadnyugaton, aki két pisztollyal szolgáltathat igazságot.
Most megfizeti az árát.
A férfi közben a szöveg végére ért. Letette a lapot egy asztalra, felvett róla egy széles, görbített pengéjű fegyvert, ami leginkább bozótvágó késre emlékeztette Joxemit, és mellélépett. Felemelte a kést, pillanatnyi szünetet tartott, és Joxemi szemébe nézett. Felkiáltott:
– Takbír!*
A katona rendületlenül állta a tekintetét, némán, félelem nélkül nézte őt, aztán nagy levegőt vett, a kamerába nézett, és elkiáltotta magát:
– Viva Espana! Viva Hungría!
A férfi lecsapott. Joxemi feje tompa puffanással koppant a földön, az utolsó kép, amit látott, saját eldőlő teste volt, az utolsó, ami eszébe jutott, az pedig a szeretett lány neve. Aztán lassan sötét lett.

Amint a fej földet ért és az összeroskadt test mellé gurult, a szobában állók torkából egyszerre szakadt ki a kiáltás:
– Allah akbar!… Allah akbar!…