– Hol vagyok? – tetem fel a kérdést valójában magamnak, de valószínűleg hangosan.
– Hamarosan meg tudod. – kaptam a kéretlen választ a hátam mögül.
Körül néztem, mint aki álomból ébred. Itt még soha nem jártam. Az ég halványsárga, vagy inkább olyan mit a tojáshéj. Hátam mögött hosszan kígyózó sor. Mindenki egyforma fehér, majdnem földig érő, tógaszerű ruhában. Előttem már kevesen, gondolom korábban ott is többen voltak, de kis szünetekkel fogynak, mert egy ott álló őr egyenként engedi be őket egy hatalmas kapun, vagy ajtón, ami hasonlóan az épület falához vakító fehérre van festve.
Soha nem láttam ilyen fényeket, mintha mindenhonnan jönne. Sehol árnyék. A levegő nem mozog, a hőmérséklet nagyon kellemes, mintha visszatértem volna az anyaméhbe.
– Te tudod, hol vagyunk – tettem fel a kérdést, a mögöttem álló kéretlenül válaszolónak
– jártál már itt?
– Még soha.
– Akkor honnan tudod? – kérdeztem, csodálkozva magabiztosságán.
– Én ide készültem.
– Hogy, hogy – kérdeztem leplezhetetlen csodálkozással.
– Leugrottam egy tízemeletes házról.
Ha egyből megértem nem tettem volna fel a következő banális kérdést.
– Miért?
– Miért szokott leugrani valaki? – kérdezett vissza kis cinizmussal a hangjában.
– Én nem tudom – válaszoltam értetlenül – nem féltél, hogy meghalsz?
– Attól nem, attól inkább, hogy túlélem.
– Túlélted? – kérdeztem, még midig fel nem fogva a dolgot.
– Szerencsére nem, azért vagyunk itt.
– Hol? – kérdeztem, most már félve a választól.
– A bejárat előtt. Az ajtón belépsz, és mindjárt ott leszel előtte.
– Ki előtt? – kérdeztem, de már tudtam ez elég bugyuta kérdés.
– Hát Ő előtte. Nem szoktál imádkozni?
– De szoktam, sőt sokkal többet, mint más szokott. Azt mondod, ha ott belépek, Isten előtt
leszek? – kérdeztem, félve a választól.
– Igen.
– Én még nem készültem ide – hajtottam le a fejem, könnyeimmel küszködve – én még
fiatal vagyok.
– Ez nem a kortól függ. Ha Ő úgy dönt, akkor magához szólít.
Fojtatni már nem tudtuk a beszélgetést, mert előttem kinyílt a hatalmas ajtó, az őr nagyot taszított rajtam, és már csak azt hallottam, hogy mély dördüléssel becsukódik mögöttem az ajtó. Bent ha lehet még fényesebben vakított a mindent beborító fehérség. Hunyorognom kellett, mert a szemem csak lassan szokta meg a nagy világosságot.
– Van itt valaki? – fordítottam körbe a tekintetem. – Valami tévedés van, nekem még nem
kellene itt lennem. Fiatal vagyok, egészséges vagyok, életemet annak szenteltem, hogy mindenkivel csak jót tegyek.
– Nem véletlen vagy itt. – hallottam a hangot, de nem láttam senkit.
Megint körbe néztem, és erőltettem a szemem, hátha meglátom, aki hozzám szólt. A terem végében egy lépcsősor emelkedett, de mintha nem vezetett volna sehova, és nem jött volna sehonnan. A lépcsőn egy alak kezdett előtűnni a nagy fehérségből. Egyre tisztábban láttam, de ez nem Isten. Látásom már hozzászokott a fényviszonyokhoz, és megdöbbentett, amit láttam. A haja a háta közepéig ért, a hátulról jövő fényben mintha lángolt volna a feje. Vörös hajának színét a szikrázó zöld szeme törte csak meg. Fehér tógája alakjának minden homorulatát, domborulatát kiemelte. Ha nem ebben a helyzetben látom, rögtön a rabjává válok. Belém nyilallt az ellenkezés, mert éreztem, nem szabad hagynom, hogy úgy érezzem, itt a helyem.
– Te ki vagy, hol van Isten?
– Leváltottam.
– De miért? Mindenki hozzá imádkozik.
– Tévedsz, már nem mindenki, sőt egyre kevesebben.
– Hogy lehet ez, nekem miért nem tűnt fel.
– Mert nem jársz azokra az együtt imádkozásokra, amit én rendezek. Pedig ott méretlenül
folyik a misebor. Aki oda nem jár az mind ide fog kerülni.
– Miért. Azokkal mi a baj? Sok olyan hívőt ismerek aki, minden nap végig imádkozza a
nyolc órát, hirdeti a te igédet, nem panaszkodik, igaz nem jár a közös imáidra. Én már rég óta tanítom őket, és emellett nem feledkezem meg a saját imáimról sem. Mi lesz velük most, ezentúl ki tanítja őket, hogy fogják teljesíteni elvárásaidat.
– Az nem a te dolgod. Vannak olyan híveim, akik átveszik a helyedet.
– De ők nem értenek úgy hozzá, mint én. Mit fognak tőlük elsajátítani?
– Amit én tanítok.
– De nekem még akkor sincs itt a helyem. – mondtam, de éreztem, hogy a hangom remeg,
egyre idegesebb vagyok.
– Ez nem ezen múlik. – mondta, és nagyon kedvesen rám mosolygott.
– Én napi nyolc órában egyfolytában imádkoztam. Sokan, akik nem kerültek ide fele ennyit
nem tesznek az ügyed előre mozdítása érdekében.
– Elmondom neked, hogy sajnos meg van kötve a kezem. Engem köt a havi kvóta. Minden
hónapban azonos számú embert magamhoz kell szólítanom. Csak nem gondolod, hogy olyat fosztok meg az emberi léttől, aki eljár a közös imákra?
– Ezt el sem várnám tőled, de akkor is fenntartom a véleményemet, hogy nekem nem itt a
helyem, ha valamikor, valamennyire meg voltál velem elégedve, akkor lehet egy kérésem?
– Persze, mindenkinek teljesítem egy kérését.
– Akkor,… ha elintéznéd nekem,… szívesebben mennék a pokolba.
6 hozzászólás
Szia János! Ez a mese az én meglátásom szerint a "logikus mese" kategóriájába tartozik. Azért tettem idézőjelbe, mert ilyen kategória hivatalosan nem létezik, ez az én önkényes besorolásom. De tényleg így indul. Meghalsz, és felkerülsz oda. Logikus. Állsz a sorban a kapu előtt, beszélgettek. Követhető, értelmes. Bejutsz, látsz egy fura fényalakot, hát hogyne persze. Kiderül róla, h, akit látsz, az nem Isten, hanem valaki más, aki lecserélte (?) !!! Istent. Jó, OK, az olvasó elfogadja. De innentől homály. Ki hova kerül, és miért? És ki az a valaki, aki Istent lecserélte saját magára? Ez így nem jó. A történet itt megbukik. Nálam totál. Szia: én
Kedves Bödön
Értem az okfejtést, de nem logika szerint írtam. és a történet a földön játszódik. Egy-két szó lecserélés után, szerintem érthetőbb.
Imádkozás= gondolom rájöttél, munka.
Életben maradtak= prémiumot kaptak.
Isten= volt főnök
Vörös hajú= új főnök.
Együtt imádkozás= csapat építő tréning (amire én elvből nem megyek)
Remélem ínnen kezdve, már a vége is érthetőbb.
Amúgy gyanítottam, hogy aki nem velem dolgozik, az nem igazán foja érteni, de ha elolvastad, akkor valamilyen szinten azért lekötött. Köszönöm, hogy rá szántad az időt.
Üdva: FJ.
Igen, OK ez mindent megmagyarázna, ha nem lenne pl. ott a párbeszéd az öngyilkos fószerrel, aki leugrott egy ház tetejéről és meghalt. "-Túlélted? – kérdeztem….-Szerencsére nem…"
Mindenesetre félrevezető:) Jól szövődik a mese, kétségkívül csak hát..ez így nem passzol össze. :))) -én
Erre is van magyarázatom. Azt azért írtam bele, mer ebben a cégben is vannak olyan dolgozók akik a maguk hibájából jutottak oda, hogy nam kaptak prémiumot, magyarán, jártak a csapatépítésre, de magasról tettek a munkára, és nem is törekedtek az elismerés ilyen formájára.
Örülök, hogy valakivel így ki tudom vesézni, az írást, és mint írtam, gondoltam, hogy a kívülállóknak lesznek kérdéseik a történettel kapcsolatban.
Az az igazság, hogy bosszantott a dolog, és valahogy ki kellett irni magamból.
Üdv: FJ.
Szia János!
Hát az én gondom az írásoddal kicsit előbb kezdődött, mint Bödönnek. Elkezded a művet egy rövid párbeszédrészlettel ami ráirányítja az ember figyelmét a környezetre. Majd egy hosszabb rész magát a környezete írja le, beleéli magát az olvasó, hogy ez a történet útja. Majd visszaugrasz az induló párbeszédhez, amit már el is felejtett. Kicsit zavaró. A történet végével pedig nekem is ugyan a gondom, mint Bödönnek.
Már több saját írásomnál is írtam, hogyha egy történetet magyarázni kell, akkor régen rossz. Nem mondhatod el minden olvasónak, te mit akartál írni, ő egész egyszerűen leteszi és kész.
Viszont ha csak ki akartad írni magadból, akkor semmi gond, ez megtörtént.
Üdv: István
U.i.: Ha akkor olvasod el az írásodat, amikor már máson jár az eszed, akkor kívülről látod, jobban észreveszed a hibáidat.
Kedves István
Köszönöm építő jellegű kritikádat. Igazad van, ahogy később újra olvastam, én is ezt írtam volna, ha más írja, ezt a pár sort.
Amikor ezt írtam, nagyon mérges volta, (és most nem magyarázni próbálom a bizonyítványt) és mérgemben ez jött ki belőlem. Ez most már így marad, és nem szégyenlem, hogy ilyet írtam.
De ahogy kiírtam magamból, mindjárt egész jól lettem.
Amúgy, remélem, ritkán írok ilyen butaságot.
Köszönöm, hogy olvastad.
Üdv: FJ.