ÍTÉLET
Kárhozom magam. Bűnös vagyok. Itt állok, lelkem mezítelen, testem vacog, szemeim fátyolosan néznek a semmibe. Kezem-lábam remeg, s kapkodva veszem a levegőt. Hideg van. Hó hull alá a magasból, szél vicsorít éles fogakkal. Rám. A fűszálak nyögdécselve rúgják az utolsókat, a kőris,-fenyő,-akácfák fájdalmas üvöltéssel kiáltanak az égbe. Körülöttem kőhalmok. Innen lelátni a városra. Lassan esteledik, szürkület bontja ki koszos takaróját.
Mindennek vége már.
Emlékeket hallok magamban. Valami rádió van beépítve fejembe? Nem tudhatom, nem vagyok agysebész. Többé még a kocsmahivatalba sem mehetek meginni kedvenc italomat, a világos korsónyi sörömet? Hozzá unicumot?
Talán nem, mert Bűnös vagyok. Agyamban keselyűk módjára repkednek a gondolatok, néha le-leszállnak kényszerből, hammisságból kifolyólag. Fejem felett és körülöttem sötétlik Minden, mint egy láda korom. Hangok, vádak, érzések, sóhajtások. Bűnök. Vádiratok. Ezek sorakoznak most fel ellenem.
Hogy is volt?
Feleségem, Barbara szép, gyönyörű testével kopogott be életem ajtaján. Beengedtem. Szerettem, mert szeretett, kívántam, mert kívánt, féltettem, mert féltett, s nem vádolt, az enyém volt. Szépen éltünk. Egy nap azonban rájöttem, hogy hazugság az egész életem. Megcsalt. Nem egyszer, nem kétszer. Még a legjobb barátommal is. Állitólag tőlem nem kapta meg az odadaó örömöt. Még ilyet! Nyomorult színész volt hát? Aztán megszületett a fiam. Reménykedtem, hogy az enyém, teljesen. Utána csak őt szerettem. Édesanyja egyre távolabb került tőlem. Ittam, vedeltem. S figyeltem, hogy fiammal minél több időt töltsek, tisztán, éberen, nem mámoros állapotban. És közben megváltoztam. Barbarát ütöttem-vágtam, hogy hagyja abba a kurva életét. De nem vagyok nagy varázsló, hogy megváltoztassak egy embert. Ilyennek teremtette Isten. Meg a szülei.
Nem akartam elhagyni, mert ott volt a fiam. Aki a társává fogadott, rajongott értem. Ő még nem értette meg, hogy mi is az anyja. Hogy nem biztos; az apja vagyok. Csak tanult tisztességesen, készült rendes embernek lenni. Közben meg pergett az idő. Minden nap egyre fájdalmasabb volt nekem. Barbarát vertem, utáltam. Kezdődött az ivás. Ja, kérem az rendkívül nagy erőt ígénylő sportág. Keménynek kell lenni. Nincs lárifári, meg kifogások. Ebben a sportban az alkohol diktálja a tempót, ő az edző, a szövetségi kapitány, a gyuró, az orvos. Ittam reggel, délben, este. Hazudtam magamnak, hogy nem vagyok alkoholista. Hazudtam a fiamnak, hogy rendes ember vagyok. Olyan, amilyennek őt is majd látni szeretném. Barbara csak nevetett rajtam. Azt mondta, hogy örök vesztes vagyok. Gyönge, mint gyermekláncfű egy pipacsos réten. Aztán szép lassan elváltunk. Nem volt gond a bíróságon. Majd’ minden az övé lett. Itt-ott húztam meg magam. Távol kerültem otthonról. Fiam nem értette a dolgot. Tizennégy vesszőcsapás volt csenevész testén…
Utána fiam gyűlölete hatalmas gránittömbként tornyosult előttem. Ő csak azt látta, hogy elhagyta társa, barátja, az Apja. Minden második hétvégén elmentem új lakásukhoz, de soha nem jött velem. Könyörögtem neki; mégis én vagyok a teremtője, jöjjön el, töltsünk el egy napot együtt, beszélgessünk, mint régen, sörözgessünk valami jó öblögetőben, menjünk ki egy foci meccsre, vagy moziba. Vagy bárhová, csak kettesben legyünk. Mindig elhatároztam, hogy ekkor majd elmondom neki, mi miért történt. Hogy legalább ő ne nevessen rajtam, hogy ne higgye: tényleg örök vesztes vagyok. De minden alkalommal kibújt a meghitt találkozó elől. Nem akart látni, érezni. Éreztem a gyűlöletét, a keserűségét, amiért magára hagytam tekergő anyjával. Bántott engem ez a semmibe vevés, és tudtam; először én bántottam meg, én hagytam magára.
Egy nap nem volt otthon. Barbara sírt, hogy két hete, mikor utoljára kimentem, elment hazulról, azóta se jött haza. A napok csigalassúsággal teltek, megállt az idő. Rendőrségi bejelentés, kutatás, keresés. Semmi eredmény.
A sport egyre jobban eluralta napjaimat. Profi lettem. Az adag egy-egy reggel és este között három liter nagyfröccs és fél liter unicum. Közben sör, abból is világos. Elzüllöttem. Mit tegyek, ha egyszer élsportolót faragott belőlem az élet…
Az értesités egy hét múlva jött. Meghalt. Öngyilkos lett, valahol vidéken egy tó mellet. Mindig szerette a tavakat. Most is elment egy mellé, és felvágta ereit. Testéből kifolyt az élet, az értelem, a gondolat, a szeretet, a gyűlölet. Megbocsátott nekem. De milyen áron?
Utálom magam. Megöltem a fiamat. Megöltem, hogy bocsánatot kapjak. Bár nem voltam ott, de olyan, mintha az én kezemben lett volna a kés. Hiába nem én fogtam, nyugodtan meg lehet találni az ujjlenyomatomat. Csak ezt nem a rendőrség látja, hanem a Jóisten. Elértem, hogy többé ne gyűlöljön. Kisfiam…
Barbara elküldött a pokolba. Jó. Épp oda készülök. Helyjegyem van, már jó előre le lett foglalva. Aztán be akart perelni. Persze nem sikerült. Az inditékot, az okokat nem lehet bíróság elé állitani, különben is, Barbara volt a hibás, de ezt hagyjuk. Csak megint veszekedés, ki mit rontott el. És valóban! Mikor egy házasság összeomlik, mikor hiányzik már minden, a szeretet, a szenvedély, a tisztelet, és a legfontosabb: a megértés, akkor mindenki azt mondja, hogy elromlott a kapcsolat. És mi e szerint cselekszünk. Pedig! Miért nem azt mondjuk, miért nem az jut eszünkbe, hogy ellenkezőleg, esetleg épp minden… megjavult? A válasz: mert minden változást úgy értelmezünk, hogy valami rossz az oka. Miért kezdtem inni? Miért nem voltam elég erős? Hát akkor igaza volt Barbarának, és ennyire gyönge vagyok? Kérdések, melyekre már soha nem kapok választ.
Tehát itt állok, pőrén a Hegyen, s nem tudom mi lesz. Ingem ujja feltűrve, kezemben hentes kés. Megtegyem? Hiszen húz vissza az emlék. Fáj a lelkem. El kell, hogy follyon belőlem a vád, a szeretet, a régi évek. Félszeg vagyok talán. Mi lesz azután? A fiammal találkozni fogok-e a Túloldalon? S akkor ismét feléled a gyűlölet? Ismét előttem fog tornyosulni a leomlott gránittömb? Minden kezdődik elölről? Kérdésekből állnak napjaim. Ítéletet hoztam magamról, hiszen bűnös vagyok. Fel kell tépnem testemet, hogy megbocsássak magamnak, elégtételt tegyek fiamnak. Értelmes dolog vagy sem? Megint egy kérdés. Hogy abba a mocskos kurva életbe! Ezért éltem? Hogy folyton elhagyjak? Mindent?
Elteszem a kést a táskámba, letűröm ingem ujját. Elindulok lefelé a Hegyről. Lassan lépkedek, nagyon lassan. Egyre melegebb lesz az idő. Nem kapok levegőt, izzad fáradt testem. Ingem rátapad a hátamra, homlokom gyöngyözik. Átérek a szenny világába, hol ismét szembe kell néznem magammal. A Váddal. A bűnömmel. Marom lelkemet. Siratom fiamat. Késő! Inkább megyek sportolni…
Holnap ismét feljövök, megmászom a sziklákat, kerülgetem a gránitokat. Itt leszek, s várom, hogy megtegyem azt, ami előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Végre kell hajtanom az Ítéletet. Minden nap itt állok, s mérem önnön gondolataimat, vágyaimat, érzéseimet, s bánom bűnömet. Én nem kérek megbocsátást senkitől, Istentől pláne! Ő sem értene meg. Különben is, nem foglalkozik ilyen nyamvadt alakokkal, mint amilyen én vagyok. Csak a fiamtól kérek egyedül. Könyörögni fogok neki…
Leértem. Minden lángokban áll. Tüz gyúl tűz hátán. A Sátán nagyokat nevetve ölel karomba, s kísér el a murvás földúton. Kacag, röhög. Nem bírom! Visszaforduljak? Most?
Inkább holnap feljövök. Egy kicsit még sportolok a jobb kondició érdekében. Szóval, holnap. Csuklya nem lesz, fejkendő sem, hóhér sem. A magam hóhéra vagyok. Nézni fogom, mint folydogál a földbe életem. Csámcsogva nyeli majd el, s a végén jókorát fog böffenteni.
Nehéz a szívem, testem, lelkem. Vonszolom magam. Fáradt vagyok és bűnös.
Gyilkos! Átok omoljon rám!
Könyörögni fogok.
Hátha meghalok.
Holnap!
Vagy holnapután? Megint gyáva a lelkem. Egyébként oly mindegy. A bocsánat nem siet, hiszen mindig késik. Nem volt példa rá,hogy időben jött volna. Bocsánatoknál ez így szokás. Mindig megbántunk valakit előtte. A lényeg csak, hogy legyen!
Hidegre vágyom, remegésre, szélviharra, sírásra, imára, a Pillanatra. Mikor kellő erőm lesz már. Mikor szembe tudok nézni mindazzal, amit eddigi életemben tettem. Hogy megtörténjen a nagy találkozás az ördöggel. Hogy elvigyen a szenvedés birodalmába. Bár, ami azt illeti, eddig sem volt hiányom szenvedésből.
Visszafordulok. A kövek ismerősek, a vékony földút csenevész bokraival szintúgy. A Nap lebukóban. Vörös fátyol terít fölé izgő-mozgó koronát. Varjak kárognak fejem felett, talán ők már tudják. Lihegek. Hát igen, a sok pia, az nem hegynek fel való segítség! Szemem könnyezik. Fejemben emlékek kelnek életre.
Pelenkázások, gügyögések, az első lépések, az első szó: apa… hangos kacajok, éjszakai sírások, séta az állatkertben, nézelődés a múzeumben, játszótéri mulatságok, biciklis kirándulások, születésnapi zsúrok, boldog karácsonyok. Emlékek, melyekből szabályos várat lehet építeni. S ezt a várat egy húzásra össze is lehet dönteni. Mint a kártyavárat. Már csak egy lap áll, egy elem tartja magát.
Én.
Szeretlek fiam! Soha nem akartam rosszat. Szándékosan főleg. Ne haragudj, amiért ennyire gyáva voltam. Ennyire kevés voltam…
Fent vagyok. Füzek hajladoznak, borókabokrok susognak. Szellő alig. Varjak csendje ül meg az ágakon. A Nap elhomályosul, mintha nem akarna látni semmi kedvére nem valót. Felhők vonulnak sebesen, fodrozódásuk megszépíti a percet. Előveszem a kést. Jó nagy. Megsimogatom. Ingem ujját feltűröm. Barbarára gondolok. A talákozásunkra, féktelen bulikra, szenvedélyes csókokra, érzelmes szeretkezésekre, gyöngéd érintésekre. Majd kisfiam születésére. Milyen pici volt! Alig sírt, csupasz teste ott világított kezemben, én vittem be Barbarához. Mi viszont sírtunk. Örömünkben. Hogy majd most minden jobb lesz. Nem lett az. Eszembe jutott egy kép: hanyatt feküdtem az ágyon, kisfiam a kezemben magasan tartva, és repülőset játszunk. Igen, ott repkedett felettem, bziiiioooooo, bzúúúú, és nevetett, csak nevetett, szemei kacagtak, arca parázslott, hangja énekelt; boldogságot, örömet…
Észre sem vettem. A kés véresen lóg combom mellett. Kezem remeg. Ömlik az édes szagú vér. Fázom. Zihálva veszem a levegőt. Felnézek, bele a Napba. Már egészen sötétvörös. A felhők nemkülönben. Térdre rogyok. Majd szép lassan eldőlök. Behunyom szemem. Arra gondolok, hogy talán egyszer, máskor majd jobb lesz minden. Hiszen mindig van remény. Sírni kezdek. A sós lé csípkedi arcomat. Megerőltetem magam, kinyitom szemem. Egy árva pipacs kandikál ki a hópihés földből. Piros. Szirmai megtépázva lógnak porzójáról. Már nem termékeny, megvénült. A szél meglebbenti szárát, s egyik szirma vonakodva bár, de szép lassan leválik testéről, s a gyönge szél tovalibbenti. Egy porcsomón állapodik meg, de aztán a szél újból felkapja, s tovább görgeti. Próbálom követni lassú és kecses mozgását. Olyan szép!
Szemeim azonban nem bírják tovább, lecsukódnak.
1993.03.11.