Csípős nyári reggel volt. A nap első sugarai keresztüldöfték az éj leple alatt alászállt ködöt, ami az egész várost beborította. Egyenruhás férfi lépett a kertváros egy kis utcájába. Nem katonatiszt volt, vagy rendőr, uniformisa egyszerű fehér szövet volt, olcsó fémgombokkal. Kezében alumíniumkosarat tartott, lassú léptei közben a benne sorakozó üvegek csörögve koccantak össze. Karikás szemeivel a házakhoz tartozó pázsittéglákat fürkészte. A fűszálakon megcsillanó harmatot vörösre festették a hajnal színei.
A férfi az utca egyik takaros kis házának ajtajához ért, kosarából kihúzott egy üveget, és az ajtó elé tette azt. Átlépett a szomszédba a járdán át, (gondosan kikerülve a gyepet), és ott is ugyan így tett. Az egész utcán át ismételte monoton mozdulatait. A házsor elején egyszer csak kattant a zár, s egy középkorú férfi jelent meg otthona küszöbén hálóköntösben, kócosan. Tekintete üveges volt, sápadt, kifejezéstelen arcában ülő szemei bambán a távolba révedtek. Lehajolt az üvegért, amiben meglöttyent a sűrű, rubintszín folyadék. A férfi bevitte a vérrel teli edényt a lakásába, miközben az utca többi lakója is ébredni látszott. A házak sötétek voltak, ablakaik feketén tátongtak, mintha a végtelen ürességbe nyíltak volna. Sorban nyíltak az ajtók, a szomszédok halovány arccal, élőholtak módjára hordták el házaik elöl a véres üvegeket. Mozdulataikat mintha szándékosan összehangolták volna. Egy nagy groteszk, és szürke koreográfia volt ez az egész jelenet. Egyes ajtók aztán becsukódtak, a zárnyelvek sorra csattogtak, akárcsak ez egysíkú darab ritmusparódiája. Az egyenruhás férfi letette az utolsó üveget is az utca végén. Megfordult, és nézte az embereket. Nézte, ahogy odabent kiöntik a vért pohárba, nézte, ahogyan belekortyolnak a ház előtt. Ahogy lecsordult a kisgyerek állán egy csepp az emberi nedűből, és szájacskáját beletörölte az ingujjába. Szomszédjuk házának szürke falához dőlve, üvegből nyelte a vért, s bár már szemébe tűzött a nap, meredten bámulta a járda kövét, egyetlen pislogás nélkül.
Az egyenruhás tekintete a hozzá legközelebb lévő házra siklott, ami az utca utolsó háza volt. Billent a kilincs, csikorgott az ajtó, és kilépett rajta egy nő. Arca ugyan olyan beesett volt, mint bárki másnak. Háza elől felvette és kibontotta saját üvegét, de alig hogy az a szájához ért, sikítani kezdett. Kihullott kezéből az üveg, a földre csapódott, cserepei szerteszét szóródtak a fűben, gúnyosan nevetve szórták szét a kristálytiszta, szikrázó napsütést. A nő szemeit tágra nyitotta, rémülten nézte a patakokban folyó vért, és fültépően sikoltozott tovább. Az ajkait elhagyó „vér” szót a házak falainak visszhangja dagasztotta tovább, s mikor az ekhó elérte az emberek fülét, sorra zúzódtak szét az üvegek a küszöbökön, konyhaköveken, a járdán… És a csatornák vérrel teltek. Az emberek ordítottak és üvöltöttek, az őrület, a téboly egy pillanat alatt átitatta a pirkadat friss levegőjét. A kisgyermek állán egy könnycsepp gördült le. Ezt már nem törölte ingujjába. Édesanyja hirtelen felkapta, és házukba rohant vele. A mellettük lakó férfi karjával háza falát támasztotta. Öklendezett, arcát neki is könnycseppek szántották át. Mindenki tehetetlen volt a darab egy őrült, elmebeteg második felvonásában. A sikolyok zihálássá haltak, csak a pánik nem akart eltakarodni sehogyan, sötét magvait elhintve a nap sugaraiban égető lángnyelvekké változtatta azokat.
Az egyenruhás ember végül felállt. Csak ő maradt az, aki azelőtt volt. Üres kosarát maga mellé engedve szelte át ismét az utcát. Az emberek impotens dühvel, állatias tekintettel néztek a férfira, amint az végigment az aszfalton, talpával skarlát pecséteket hagyva azon. Ő nyugodtan lépdelt, félig csukott szemével kifelé nézett az utcából, és a szégyenteljes gyászból, ami körbe vette.
A nap felkúszott az égre, rásütött az utcában élőkre. A hófehér szövetruhás ember kiért az utcából, s vissza sem nézett, amint a lakók holtan rogytak össze a helyükön. Ismét minden mozdulatlan volt. A köd felszállt, és felvirradt végre.
12 hozzászólás
Erre írtam Neked, hogy nekem ez egy kicsit magas, vagy inkább azt mondanám, hogy annyira nem a stílusom ez.
Viszont garantáltan meghökkentő sztori, és eredeti is.
Szürreál, mondom, és ez lesz a Te utad. Ez már simán látszik. Ráadásul jól is áll Neked ez az irány.
Nem sok hiányzik ahhoz, hogy azt mondhasd: teljesen egyedi stíllel rendelkezel.
Ezt is olvastam már, igen, és tulajdonképpen ugyanazt mondom, amit az előzőnél: NE akard a megszokott képekkel tölteni a leírő részeket. Amennyire meghökkentesz a mondanivalóval, olyannyira egyedinek kell lennie, olyan "christopheresnek" a jelzőknek, a láttatásoknak is.
Azt gondolom, mindenki abból választ, ami a legközelebb áll a személyiségéhez. Folyamatosan tanulunk. Még én is, 33 évesen, egyfolytában tanulok, a már érett és kiforrott alkotóktól.
S ez korántsem szégyen.
Mégpedig azért nem, mert rendelkezel az alapvető adottsággal, amelyet úgy hívnak: TEHETSÉG.
(folyt)
(folyt.)
Használd ki. Éljél vele, és alázattal. Sose hidd el, hogy tökéletes, amit írsz – mert évek múlva visszaolvasva, saját igényed lesz, hogy csiszold. Ezt olyanoktól tudom, akik már a"bölcsek" közé tartoznak. S nem szégyellik később körülcsiszolni az írásaikat.
Jó leszel, meglásd. S jól tetted, hogy itt közzé is teszed a novelláidat.
Szerintem szeretetteli és pozitív fogadtatást kapsz – s ami nem mindegy: őszinte és építő hozzászólásokat.
Így tovább!
🙂
Köszönöm ismét a gratulációt, és a biztatást, a művek folyamatos javításával nem lesz bajom, mivel például a zenében nekem nincs olyanom, hogy "befejezett mű". Több éves, hónapos darabokat is folyamatosan írok át, eddig azt hittem, csak rossz mánia, de ezek szerint valami pozitív dologként kell, hogy felfogjam. 🙂
Az abszurd nekem sem műfajom.
Azonban a Te írásodat örömmel olvastam.
Elmondom, miért: Azért, mert hiába is kerestem volna – egyetlen egy hibát nem sikerült benne találnom . Se helyesírási, sem egyéb írási-formabeli hiba nélküli. Gyönyörű, érthető magyarsággal megírt munka, amit olvastam. S ezért igazat adok Andreának. Csak írjál, mert az írásod a tehetségedet mutatja. Egyetlen tanácsot fogadj el tőlem: Mivel itt nincs mód a bekezdésekre, ezért pótold azzal, hogy egy-egy sort kihagysz helyette. Ugyanis könnyebb olvasni, az ilyan sűrű sorok ugyanis nehezebbé teszik az olvasást – főleg olyanoknak, akiknek a szeme hibás vagy fáradt.
Gratulálok az írásodhoz!
Szeretettel: Kata
Rendben, köszönöm szépen a tanácsot, és a gratulációt is! 🙂
Meg kell mondanom, hogy a saját emlékeztetnek az írásaid. Eddig ez a második, amit olvastam tőled, és újra ez az érzésem. Ha gondolod, nézz be hozzám. Egyébként gyönyörűen leírtad a hajnalt. Ahogy a nap vörös sugarai megcsillannak a harmatcseppeken… ez szép. Érzékletes. Képszerű.
Üdv.: Phoenix
Köszönöm a konkrét és pozitív kritikát, az invitációt, és köszi, hogy olvastál!
Te jó ég, ez egy rémálom, de nekem tetszik. Szerény véleményem szerint, nagyon jól sikerült, szinte végig képekben láttam magam előtt az egészet, és jó témát is választottál. Gratulálok.
Maradok tisztelettel: Apamaci
Örülök, úgy látom, megfelelőképpen ábrázoltam a gondolataim! 🙂
Bár, amit ábrázoltál írásodban, nem az én világom. Azonban, ahogy írsz és fogalmazol, az kifejezetten tetszik. Van tehetséged hozzá!
Sok sikert kívánok további alkotásaidhoz!
Üdvözlettel: Zsóka
Köszönöm szépen a kritikát! 🙂