Iván herceg legendája
Valamikor az időben, talán a múltban, a jelenben, vagy a jövőben, bármikor is, de semmiképp nem az örökkévalóság abszolut lehetetlen világában, egy kicsi palotában élt Iván herceg. Szülei már meghaltak, rokonai távol éltek, mindennapi társaságát kicsiny számú udvarnépe képezte. Így hát sokat olvasott, és elmélkedett a világ dolgairól.
Olykor-olykor előfordult, hogy az unalomig kiegyensúlyozott benső békéjét behatoló próbálta megbolygatni. Pofátlanul zörögtek a nagy vaskapun, de az őrség mindenkit elkergetett. A herceg csodálkozott is, ugyan mily vakmerő zargathatja, hisz birodalmát sötét vaskos fal védte, ez szüleitől öröksége, mely falat az évek fásult, közönyös magányossága dagasztott egyre hatalmasabbra, a falon kívül-körben bűzös mocsár, melyet az előítéletek, rosszindulatok taszítása tett egyre szélesebbé.
A herceg ritkán járt el, azt is kelletlen, ha valami alkalomból rokonait kellett látogatni. El is fáradt valahányszor, alig várta, hogy visszatérjen kényelmes, biztonságos otthonába.
Csendes meleg éjeken, egy -egy hangra felfigyelt, mik kintről jöttek, s a megszokott szellőhangok idegen neszeket hoztak. Olvasta a könyveit, idegen országok idegen szokásairól, és egyre inkább érdekelték ezek az idegen becsengések. Kíváncsivá lett. Befurakodott lelkébe ez az érzés, vágyott megismerni az ismeretlent. Nem sok időbe telt, míg rászánta magát az indulásra. Felöltötte hófehér ruháját, tarisznyáját megrakta enni, és innivalóval, kardjával az oldalán elköszönt népétől, csak annyit kért, vigyék tovább a mindennapokat, s ne engedjenek be betolakodókat.
A mocsáron túl tarka rétek, hűs fenyvesek, kicsiny patakok mentén járt, a nap sütött, és ragyogott a kék ég. Ha megéhezett jóízűen falatozott, nagyot ivott, majd elnyújtózva aludt, pihent. Nem bánta, hogy elindult.
Múltak a napok, semmi érdekessel nem találkozott, inkább azt vette észre, gyérül a növényzet, a kellemes meleg egyre erősödő hőséggé lesz. Váratlanul vette észre, hogy benn jár a sivatagban. Homok-homok mindenhol. Erre nem készült föl, alig maradt enni s innivalója. Visszafordult, de mivel nem volt gyakorlott kiránduló, így iránytűt sem hozott magával. Sajnos nem talált vissza a vágyott gyér növényzetig, hanem egyre beljebb s még beljebb került. A nap égette, szomjazott, éjjel majd megfagyott, minden zajban veszedelmet sejtett, aludni sem tudott egy percet sem. Szerencsére nem adta fel a reményt, néhány napnyi bolyongás után növényt látott, zöld növényt. Ujjongott örömében, még futni is képes volt, csak mihamarább kiérjen ebből a dermesztő félelmetes ürességből. A sivatag sivataggá tesz mindent. Megöl minden ott rekedt foglyot, nem tűri az organizmusokat.
Iván herceg megmenekült. Csapzottan, kiéhezve, szomjúságtól elgyötörten, sajgó, merev tagjaival leginkább a hófehér ruháját sajnálta. Végignézett önnönmagán, s oly koszos volt, hogy emiatt szégyellte magát. Legelső dolga a legközelebbi pataknál fehérre mosni ruháját, és tisztára fürdetnie önmagát.
Egyre zöldült most már minden, vidámabban lépegetett, mígnem, nagy örömére egy palota kapujához nem ért. Bezörgetett.
Már látta meleg fürdőjét, tiszta ruhát, étket, italt s egy puha, meleg ágyat. Zörgetett még, majd morcos hangokat hallott, ezek be nem engedték, elkergették. Iván nem értette, hogy miért. Tovább ment hát, szinte vonszolta önmagát. Szomorkodott, mivel vétke nem volt, miért nem kapott hát bebocsájtást a nélkülöző vándor.
Miközben erre gondolt, kétségbeesett hangra lett figyelmes. Valaki mintha segítségért kiáltana! Elindult a hang felé, egyre közelebbről hallotta a keserves kiáltozást. Már futott, mígnem meglátott egy öregembert kit három farkas támadott meg. Vicsorogtak, morogtak, már csak egy méterre voltak a megdermedt öregembertől. A herceg nem volt rest, odavetette magát, s mindhárom farkast egy szemvillanás alatt lekaszabolta. Az öreg sírt, s szeméből hála fénye áradt. Megölelte Ivánt:
-Az életem köszönöm neked!-
Remegett az öreg lába, kicsit megpihentek, beszélgettek. -A házam a te házad fiam, mindenem neked adom, ami kincsem van. Gyere, itt lakom a közelben. Lányaim már ebéddel várnak.-
Az egyszerű öregembernek kicsi, de csodálatosan szép palotája volt. Kertjében gyümölcsfák, virágok, bokrok, díszes szökőkutak, szobrok és míves, faragott padok csalogatták a levegőre vágyó, sétálgató otthoniakat. Iván meglepődött, hogy nincs még egy arasznyi kerítés sem.
Odabenn Iván herceg megfürödhetett, lemoshatta hosszú, keserves útja porát ,koszát. Tiszta ruhát öltött, felfrissülten ment ebédelni.
Roskadásig telt az asztal, mindenféle finom, csábító falattal, az asztal mellett az öreg, és a két lány már mosolyogva várta.
-Kedves vendég, ülj le közénk, tiszteld meg asztalunkat- ily szelíd, kedves alázattal invitálták. A herceg örült. Két csodaszép lány nézte minden mozdulatát. A két lány két ellentét, mint a mágnes. A nevük Fény és Árnyék. Fény szőke, göndör, kacér, kacagó, gömbölyű formái kikacsingatnak ruhája mélyedéseiből, szeme égkék, nevető, a tenger habjaiból jött elő? Árnyék fekete, orcája hófehér, redőiből sejtető tökéletes alakot képzelhető, titkot tudó, rejtelmes, de nagyon kedves.
Az öreg arca kisimult, új erőre kapott. Vidám csevegés közepette elteltek az ebéddel, aztán furcsát beszélgettek. A herceg rájött, minden tudása kevés volt, hiszen nem ismerhette meg a könyvek által önmagát, így nem ismerhette meg magát a világot sem. Gondolataiba merülten, mint kicsi porszem, úgy érezte hát magát. Az öreg ezt átérezte, s vigasztalón annyit mondott: -Iván, te elindultál, lehet a kíváncsiság vezérelt, de tudni akartál, látni akartál. S megkapod a választ léted okának, ha helyre teszed elszórt lomjaidat. Mindent meg nem ismerhetsz, de ha lelkedben rend van, akkor létedben béke van, ezt ne feledd soha. Én varázsló vagyok. S hálás neked létem folytatásáért. Elveheted egyik lányomat, mindenemet megkaphatod, kiváltságod ráadásként még egy kérés. Kívánj bármit, teljesítem, megtehetem. De jól gondold át kérésedet, holnap lesz a napja, mikorra már jól átgondolhattad.
Hosszú volt az éj Ivánnak, teherként nehezedett rá a felelősség. Mit is kérjen. Gyötrődött. Arra gondolt, mikor a sivatagban nélkülözött, magányosan, kilátástalanul, éhesen és szomjasan, és most érezte ez mennyire fájdalmas. Akkor csak arra gondolt, menni-menni , megmenekülni. A kívánság lehetősége felzaklatta. Nem akart többet nélkülözni, reggelre megtalálta óhaját az öreg előtt.
-Azt kívánom, soha többet ne legyek se éhes, se szomjas, ez biztonságot ad. Szeretnék épségben hazajutni. Lányaid közül nem tudok választani, mindkettőt szeretném, mindkettő rabul ejtette szívem, és vagy mindkettőt nekem adod, vagy egyiket sem.-
Az öreg egy percig némán nézte, fürkészte, majd csak annyit mondott:
-Lányaimról jól döntöttél. Mivel nem lehet mindkettő tiéd, így nem lehet egyik sem, de ezáltal megtalálod majd azt, kit szíved vágya karjaidba visz. Kérésed teljesítem, hisz megígértem. De ha mégis lemondanál kiváltságodról, itt megtalálsz, szeretettel várlak, s ha úgy óhajtod, visszavonom azt.-
A herceg már haza vágyott, hiába a sok szépség, ez nem az ő otthona volt. Felpakolták minden jóval, iránytűt is kapott, és sok jó tanácsot, merre menjen, mit tegyen a visszaúton.
A bezárt kapun visszafelé már nem zörgetett, egyet intett, és tovább ment .A sivatag bár riasztotta, tudta, ezen kell hazafelé haladnia. Hőség marta, fagy gyötörte, de éhes nem volt, sőt szomjas sem .Homok-homok mindenfelé, de az irányt már mutatta az iránytűje. Több ez mint a remény, bizonyosra vette, nemsoká otthon lesz.
Egy oázishoz ért. Izzadtan és kimerülten hajolt a friss, éltető vízhez. Kezét, arcát mosta, gyönyörködött, mennyi szépséget rejt egy ilyen hely. Itt minden az életet hirdette, a küzdelmet, az élet értelmét. Madarak szálltak fürödni a tiszta vízben, ittak, majd egy gyümölcsfa oltalmas árnyékában megpihenve szárítgatták megtisztított szárnyaikat. Ő is szeretett volna inni, ő is szeretett volna enni az érett gyümölcsből. De nem tudott. Nem volt éhes, és nem volt szomjas. Fájt a szíve. Fájt az élete, fájt a léte. Hiábavaló porszemnek érezte magát. Olyan porszemnek, amiben nincs élet, hasznavehetetlen. Visszafordult. Visszament az öreghez.
-Vedd vissza kiváltságom, szeretnék éhes lenni és szomjazni!-
Az öreg szépen mosolygott, és annyit mondott:
-Úgy legyen, Isten veled!-
A herceg hamarosan visszaért az oázishoz, megmosdott, és nagyot ivott a friss vízből, gyönyörűséget látott minden mozduló életerőből. Leszakított egy gyümölcsöt, mely zamata nem volt semmihez fogható, íze több volt arománál, maga az élet volt.
Hamarosan haza is ért, megfáradtan, de boldogan. Lebontatta nagy, sötét védfalát, ezzel temette be a bűzös mocsárt. Helyén hamar zöld fű fakadt, életerős, vidám, tarka virágokat termő. Kerítése csupán hófehér, alacsony, míves vékonyka kis léc.
Egy napon jött az őrség, jelentették: csecsemő kosárkában a kis fehér kerítés előtt! Olvasmányát a külvilágról a herceg rest abbahagyta, és kisietett, vajon mi történik itt? Pici baba sírt, éhes volt és szomjas, az anyja otthagyta. Ölébe vette a kisdedet, vigasztalta, tejet kért,s megetette, ügyetlenül tette, de a baba elhallgatott, arcára mosoly futott. Befogadta a gyermeket, magáénak ismerte el, mert megszerette. Sötét kép jutott eszébe az anyjáról, ki őt elvetette magától. Mindennapjait ez a csöppség egészítette ki oly egésszé… a boldogság, mint duzzadt ujjongás bearanyozta a herceg minden napját.
Egy napon újra jött az őrség. Leány, ölében gyermekkel a kapuban. A herceg újra kisietett. Egy lányanya tartotta féltőn ölében csöppségét, szemlesütve kért munkát, megélhetést.
-Hol a gyermek apja?- s ebben a pillanatban ocsmány, koszos iszap tört elő, befröcskölve a fehér kerítést. A herceg megrökönyödött. Szemébe nézett a lánynak, és látta benne az elszántságot, átta benne az akarást. Látta, hogy ezt vállalta. A lány a gyermekének él, őt akarta, és szerette. A bemocskolt kerítést nézve Iván herceg így szólalt meg:
-Arra kérlek, maradj nálam, legyél az én fiam anyja is, őt itt találtuk, anyja eldobta magától.- A lány arcára boldog mosoly futott, nevetett a szeme is, a herceg ahogy mélyebben belenézett, meglátta benne egyszerre Fényt és Árnyékot. -Otthonom a tiéd, szeretnélek feleségül venni. Nézz szemembe, és sem vagyok galád, mindig az igazat kerestem, és most benned megtaláltam mindent, amit mindig is kerestem. A szépséget. Te vagy a nő, te vagy az anya, te vagy a testvér. Elindultam hosszú útra, kerestem mi a világ, kerestem mi én vagyok, nem találtam. Te jöttél el hozzám, egyszerűen és szépen ,köszönöm, hogy létezel, és szeretném ha nekem léteznél.
A lány anya volt. Ősidőktől értett mindent, és boldogan igent mondott.
Iván herceg megtalálta a boldogságot, de arra nagyon vigyázott, hogy fehér kerítését soha ne mocskolja be előítélet, rossz szándék, s falat soha ne emeljen a fásultság és a közöny.
Vigyázz ezért jó olvasó, kedved soha ne szegjed, de légy mindig hű önmagadhoz, mert nem tudhatod, a bűzös iszap mikor tör utat feléd, s amerre mennél, sötét fal állja utadat.
2 hozzászólás
Remek ez a történet, gartu neked hozzá!
Kedves Antónia!
Köszönöm,és igazán örülök,ha néhány kellemes percet okozott Neked ez a mese:)