J.A. 2/2., 3/1.

Lementek a bárba, körülnéztek, hogy minden rendben van-e, majd elfoglalták a helyüket az egyik asztalnál. Nemsokára egy fiatal, szőke, hosszú hajú lány, ringó csípőmozgásokkal odament Stevehez, és kacérkodva megkérdezte tőle:
– Szia szivi, leülhetek hozzád? – S választ sem várva, odaült mellé.
A lány melleit és fenekét alig fedte valami, épp csak az nem volt ráírva, hogy: Teperj le!
– Szia Lizi. Ha nem haragszol, most szeretnék egyedül lenni – próbálta meg finoman elküldeni.
– Miért szomorkodsz kedvesem? Valami baj van?
– Nem nincs, de kérlek, most menj el. Most nem alkalmas.
A szöszke sértődötten felállt, és otthagyta. Steve felsóhajtott, mert nem éppen erre a lányra vágyott. Nem volt kedve bájologni, és főleg nem ágyba vinni. Ilyen is van? Mi történt veled Steve? Tette fel magának a költői kérdést. Jen tényleg megbabonázott. Lehet, hogy valami boszorkány, és bűbájt olvasott rám?. Úgy gondolta, hogy elég lesz az önmarcangolásból, tennie kell valamit, mert nem bír tétlenül ülni, így belevetette magát a munkába.

Teltek múltak a napok, de semmi hírt nem kaptak Tomtól. David annyit megtudott Samtől, hogy tényleg nem Cooper a családi neve Jennek, de az igazi nevét nem tudta kiszedni belőle. Így hát kénytelenek voltak várni, amíg a magánnyomozó, akit felkért David, megtud valamit. Egyszer, amikor felhívták, Tom még egy kis időt kért tőlük, mert elmondása szerint, a lány mintha, nem is létezne. Senki nem ismerte, senki nem tudott róla.
Steve, barátja biztatására nem hagyta el magát, ugyanúgy töltötte a napjait, mint addig; nappal edzéssel, és pihenéssel, éjszaka, pedig munkával. Sam amikor csak tehette, csatlakozott hozzájuk.

A hét közepe táján, amikor Steve épp a konditeremben volt Daviddel, végre megjött a várva várt hívás.
– Halló! − szólt a telefonba David. − Szia Tom. Mit tudtál meg?
Steve is felkapta a fejét, és izgatottan figyelt. David kihangosította a telefont, hogy barátja is hallja.
– Szia David. Nem sokat tudtam meg, csak annyit, hogy a lány neve Jennifer Adams. A szülei 29 éve meghaltak San Franciscóban, egy étteremben, amit egy merénylő felrobbantott. Ő akkor még csak egy éves volt. Édesanyja testvére, Daniel Cooper és felesége vették magukhoz, ők nevelték fel saját gyermekükként. Samantha tehát az unokatestvére. Ja, és van egy unokabátyja is, Jack Cooper. A nagybátyja, Daniel Cooper hadseregtábornok az amerikai légierő csendes-óceáni parancsnokságának légitámaszpontján. Katonai főiskolára járt, ahol kimagasló eredménnyel végzett. Beállt a hadseregbe, ahol két évig szolgált, és innentől fogva semmi nincs az aktájában. A titkos anyagokhoz nem fértem hozzá, és nem is szeretnék, mert nagyon megüthetem a bokám. Remélem ezzel is sokat segítettem.
– Köszönöm Tom. Rengeteget segítettél. Jövök neked eggyel.
– Oké, biztos lehetsz benne, hogy behajtom! Szia.
Tom még várta, hogy David elköszönjön tőle, de hiába, így letette a telefont. A két férfi csak ült, és meredten néztek egymásra, majd végül is Steve Parker törte meg a csendet.
– Tudtam! Éreztem a zsigereimben, hogy ő más, mint a többi lány. Vajon mi lehet a foglalkozása, amit így el kell titkolnia?
– Nem tudom Steve. Az már a te dolgod, hogy kinyomozd…

3. fejezet

Délután, úgy öt óra felé egy hófehér Audi állt meg a Beverly Hills-i ház előtt. Jen kiszállt, kivette a táskáját, és lassan besétált a házba. Hallotta, hogy húga otthon van. Ilyen korán végzett a munkával? – gondolta. – Sebaj, legalább beszélhetek vele egy kicsit. Bár nagyon fáradt volt, de szégyellte magát, hogy egyszer sem hívta fel, és érezte, hogy csak úgy nem mehet el szó nélkül aludni. Amint belépett a házba, húga ijedtében majdnem kiejtette a tányérokat a kezéből.
– Jesszusom! − kiáltott fel Sam, aki éppen a vacsorához terített. − Jen, már meg is jöttél? Azt hittem, hogy a hétvége felé jössz csak!
– Szia Sam, én is örülök, hogy látlak. Visszamenjek? Kit vársz? Mi ez a sok teríték? Mit főztél? Farkas éhes vagyok − tette fel gyors egymásutánban a kérdéseit.
– Igen. Várok valakit, illetve valakiket. De nem fogsz örülni. David és Steve jönnek el vacsorára… − mondta az utolsó szavakat már szinte alig hallhatóan. Nem számított rá, hogy a nővére csak úgy betoppan. – De ha akarod, lemondom. − ajánlotta fel.
– Nem, dehogy, szó se lehet róla! Bezárkózom a szobámba, észre sem veszitek, hogy itthon vagyok − nyugtatta meg testvére. − Csak hagyjatok aludni.
– Azt hittem, felkapod a vizet, hogy Steve is jön. Nem akarsz inkább csatlakozni hozzánk?
– Nem! − mondta erőteljesen. − Ne haragudj, fáradt vagyok… De nem adnál nekem enni, mielőtt lefekszem?
Sam nem tudta mire vélni a dolgot, azt hitte Jen ki lesz akadva a hír hallatán, de nem úgy történt. Gyorsan merített neki a főztjéből, italt is tett elé, miközben Jen leült az asztalhoz.
– Tényleg nem akarsz csatlakozni? Csak vacsorázni jönnek – kérdezte bátortalanul.
– Mind a ketten? – vonta fel a szemöldökét Jen.
– Igen. Ugyanis meghívtam őket a szülinapomra. Ha nem tudnád, ma van – válaszolt kissé sértődötten.
– Tényleg, ma van? − kérdezte Jen kissé röstelkedve. − El sem hiszem, hogy már megint egy évvel öregebb lettél! Hogy is felejthettem el? − szólt miközben az oldalához kapott. − A francba, valami nyomja a zsebemet.
– Igen, ma van. Vártam, hogy felhívsz. Te nem szoktad elfelejteni…
– Igen? Mikor is felejtettem el? − közben egy kis dobozkát nyújtott Sam felé. – Boldog születésnapot!
Húga nagyon meglepődött. Tehát mégse felejtette el? Hozott nekem ajándékot… Hogy is gondolhattam ilyet?
– Ez gyönyörű!!! – ugrott fel sikoltva, mikor kinyitotta a dobozt, és nővére nyakába borult.
– Köszönöm! Milyen undok vagy! Megint átvertél!
– Nem tudtam kihagyni, bocsi. Tetszik?
Sam kivette a dobozból az ajándékot és felhúzta az ujjára. Boldogan nézegette a galambvér vörös színű rubinköves gyűrűt. Jen egy éve megígérte neki, hogy megkapja majd születésnapjára, mivel bolondul az ékszerekért.
– Hát tényleg megvetted! Ez rettenetes drága lehetett!
– Az most nem számít! Megígértem, hogy megkapod születésnapodra. De mond csak, mikor jönnek?
– Kilenc óra felé – felelte Sam, s közben nem tudott betelni a gyűrűvel, egyfolytában csak azt nézegette.
– Akkor elmegyek, lefürdök, és lefekszem. Kérlek, ne áruld el, hogy itthon vagyok − kérte tőle Jen.
– Jó rendben, majd vacsora után elviszem őket valahova. Addig megpróbálunk csendben lenni. Majd azt mondom, hogy futárral küldted a gyűrűt.
– Köszönöm. Akkor majd reggel találkozunk! Jaj, beállnál a garázsba? – S odadobta a slusszkulcsot Samnek, akinek még röptében sikerült elkapnia.
– Oké. Aludj jól Jen!
Jennifer a szobája felé vette az irányt, letusolt, felvett egy pólót, és lefeküdt aludni. Minden erejét kiszívta az a munka, amit kapott. Hamarosan mély álomba szenderült, s nem is gondolt arra, hogy Steve nemsokára ott lesz lenn a nappaliban. Az elmúlt pár napban megpróbálta őt kiverni a fejéből.