Élt egyszer egy Jankó nevű parasztlegény egy csendes kis falu végében. Anyja, apja meghalt, egyedül tengette nyugodt mindennapjait. A falu népe nagyon szerette a fiút, mert becsületes, dolgos fajta volt. Kinek gondja akadt, annak segített, jó szándékú legénynek ismerték szerte a környéken.
Egyik reggel, mikor a fiú fát vágni indult a közeli erdőbe, az egyik öreg tölgyfa mögül hirtelen elé ugrott az ördög. A fiú megtorpant, de ijedelem a szemén nem látszott.
– Most elviszem a lelked, te fiú! – kiáltott rá az ördög erélyesen.
Az ifjú legény legyintett egyet és így válaszolt:
– Vigye, kend, de csak akkor, ha három napig vállaljuk egymás gondját-baját. Én három napra alászállok a pokolba, maga meg beköltözik a takaros kis házamba, s ha helytáll a negyedik nap reggeléig, akkor én a lelkemet a búbomtól a lábujjamig magának adom, úgy éljek.
Az ördög hosszasan vakarta kérges homlokát, végül belement.
A szép szál legény elindult a faluba, hogy a házához kísérje az ördögöt. Mikor az meglátta a fiú portáját, nagyon megörült, gondolta, csak nem lehet olyan gyötrelmes három napig az ember házában lakozni. Mikor az ördög kellően berendezkedett ideiglenes otthonában, így szólt a legényhez:
– Na, te nyikhaj! A birodalmam kapuja annál a tölgyfánál van, ahol egy órája megleptelek. Ha úgy szólsz a fa közelében, hogy „Lelket hoztam, jól megsóztam!”, abban a szempillantásban megnyílik a fa törzse és beléphetsz a sűrű sötétségbe. – magyarázta a patás. – No, aztán vigyázz, mert onnan élő vagy holt még vissza nem tért!
Jankó elköszönt az ördögtől, és elindult a tölgyfához, hogy látogatást tegyen a pokol bugyraiban.
Az első nap reggelén az ördögöt mély álmából zavarták fel. Hallja ugyanis, hogy erősen dörömbölnek az ajtón, s kiáltják:
– Gyere ki, fiú, hozd a legnagyobb kalapácsod, megyünk követ fejteni a sziklákhoz!
Kisvártatva odabentről megszólalt az ördög:
– Nem megyek én sehova! Ki a pokolnak fejedelme, annak csak lángoló ostor foroghat a kezében!
A falubeliek nem értették, mi lelte a legényt, majd néhány perc várakozás után otthagyták a házát.
Eközben a megtermett Jankó a tölgyfa széles hasadékán keresztüllépve elérte a pokol első bugyrának bejáratát. Ahogy közeledett a tágas barlangnyíláshoz, egyre erősebben hallott jajveszékelést. Amint belépett a hasadékon, a szeme elé tárult a szikla oldalához láncolt, hasogatott testű emberek csoportja:
– Mentsd meg a lelkünk! Könyörülj rajtunk! – sírták a legénynek a bűnösök. – Igaz, hogy követtünk el bűnöket a szabad világban, de már százszor megbántuk tetteink!
– Megteszem én, amit kell, csak mondják meg a titkát! – válaszolt határozottan Jankó.
– Tiszta lelkű ember vagy, csak kenj a homlokunkra egy cseppet a verejtékedből! – hadarta el az egyik kesergő.
No, a legény a két tenyerét jól összeszorította, majd gyöngyöző verejtékével egyenként bekente a bűnösök homlokát, akik nyomban köddé váltak. A parasztfiú elégedetten ballagott tovább a sötétségben.
Másnap reggel az ördög ismét riadtan kelt a megvetett ágyból. A falu rátermett ifjai dörömböltek türelmetlenül a ház ajtaján:
– Gyere velünk, Jankó, megyünk a mezőre kaszálni! Elkelne a segítség!
Az ördög dühösen kiabált kifelé: – Nem megyek én sehova! Ki a pokolnak fejedelme, csak tüzes vasat forgathat a kezében!
A férfiak kikerekedett szemekkel bámultak egymásra, egy ideig vártak, hátha előjön a fiú, majd morcosan továbbálltak.
A talpraesett legény már majdnem elérte a második bugyrot, mikor fülébe szűrődött megannyi keserves jajgatás. Sietősen belépett a bugyor nyílásán, s látta, amint több tucat soványra fogyott ember sétál fel-alá izzó szénnel teli árkokban. Tüstént odalépett hozzájuk, s az egyikük így panaszolt neki:
– Könyörgünk hozzád, Vándor! Önmagunk vetettünk véget sanyarú életünknek, de már százszor megbántuk. A lelkünk kiszabadul e szörnyű fogságból, ha tiszta véredből áldozol nekünk, s bekened egy cseppjével a mellkasunk!
A szegénylegény nem sokat gondolkodott, bicskáját előhúzva vágott egy ujjnyi sebet a karján, s a kibuggyanó véréből egy-egy cseppnyit az elátkozottak homlokára kent. Azok mind halvány füstté váltak, s a barlang résein elillantak. Jankó büszkén továbbhaladt a sötét ösvényen.
Harmadnap a kakas harsányan ébresztette a falu népét, ám az ördögnek nem nagyon akaródzott az ágyból felkelni. Ahogy a hajnal kiteljesedett, a falu apraja-nagyja összegyűlt a fiú háza előtt, mert már igencsak furcsállották a legény viselkedését. A legöregebb parasztember öklével az ajtó közepére csapott, majd felkiáltott:
– Hallod-e, te Jankó! Vidd el nekünk a tíz szekér fát a szénégetőhöz, mert a fekete lovunkkal csak te értesz szót! – S még erősebben hozzátette: – Nyisd ki az ajtót, mert már két napja nem láttuk színedet!
Az ördög a felakasztott szalonnából vágott egy karéjjal, és így felelt:
– Nem megyek én sehova! Ki a pokolnak fejedelme, az tüzet okádó kutya hátán vágtat!
Na, erre a falu nagyjai ingerülten nekiálltak a ház ajtajának, kisvártatva be is döntötték azt, majd mikor meglátták, hogy az ördög ül az asztalnál, s nem a legény, szélsebesen odaugrottak és szorosan megkötözték.
– Hol van a Jankó? Mit tettél vele, te Pokolfajzat? – kérdezték dühösen.
– Alászállt a pokolba, talán már nem is él, mert onnan még nem szabadult senki! – válaszolt megtörve az ördög.
– Fogjátok meg az átkozottat és dobjátok a ház mögötti verembe! – utasított a falubeli.
A falu keménylegényei megragadták a pokol fejedelmét, a veremhez vitték, majd nagy lendülettel a mélybe vetették.
A parasztfiú mindeközben közeledett a pokol harmadik bugyrához, s ahogy elérte a barlang száját, nyöszörgést, sírást hallott odabentről. Mikor belépett, látta, hogy forrón izzó vaslemezekbe burkolt férfiak görnyedeztek tömegével:
– Segíts rajtunk, mert tudjuk, hogy tiszta ember vagy! – szólalt meg az egyikük. – Benned van az utolsó reményünk!
– Mi volt a bűnötök, hogy most izzó vas égeti a testetek? – kérdezte a legény a szenvedő lelket.
– Megtagadtuk a munkát és éjt nappallá téve ittunk, ettünk, heverésztünk. Százszor megbántuk már életünk, s könyörgünk azért, hogy végre nyugalmat leljünk!
– Segítenék én, de nem tudom, hogyan! – válaszolt pihegve Jankó. – Ráadásul napok óta kószálok a pokol bugyraiban, nagyon elfáradtam…
A meggyötört testű fogoly feltápászkodott, majd így válaszolt a legénynek: – Örökre megleljük a boldogságot, ha könnyednek egy cseppje éri a tenyerünk.
A legénynek éppen akadt könny a szeme sarkában, hisz napok óta bolyongott a füstös, ködös és forrongó labirintusban. Az ujjbegyén összegyűjtött könnycseppet már majdnem az elátkozott tenyeréhez érintette volna, mikor az rászólt:
– Várj, fiú, mielőtt megszánnál bennünket, elárulom neked a titkát, hogy juthatsz haza egy szemvillanás alatt! Látod ott azt a felakasztott ostort? Csapj vele a levegőbe háromszor és közben gondolj a házad kapujára.
Az ifjú legény könnyéből rácsöppentett egyet-egyet a jajgató emberek tenyerére, majd mikor azok egymás után köddé váltak, leakasztotta az ördög ostorát és akként cselekedett, ahogyan a holt magyarázta neki. A harmadik ostorcsapásra hirtelen házának udvarán találta magát. Miután észrevette, hogy az ajtaja háromrét volt zúzva, sietve beszaladt a házba, hogy az ördögöt megkeresse, de annak nyomát sem találta. Megindult a falu közepe felé, ahol összetalálkozott a falubírával. Az rohanvást közeledett a legényhez, annyira megörült, hogy életben van:
– Édes fiam, de nagy boldogság nekünk, hogy élsz és visszatértél hozzánk!
– Én is jobban érzem magam a szabad levegőn, urambátyám, de árulja el nekem, hol van a pokol egyetlen ura! – szorította meg a vállát az idős embernek – Elszámolnivalóm lenne vele!
– No, az ördöggel aztán elszámolhatsz, Jankó! – nevetett a bíró. – Megkötözve bedobtuk egy verembe!
Ennek a hírnek a parasztfiú nagyon megörült, rögtön el is mesélte a három nap történetét, majd az öreg füléhez hajolva súgta: – Kieszeltem én valamit, siessünk, bátyám, a többiekhez.
A falu népe a templomban összegyűlt, ott a legény elmondta a tervét, majd mindenki aludni tért. Korán reggel az erősebb férfiak megjelentek az ördög verménél, leeresztettek neki egy kötelet, majd mikor az meggyengült kezével magához szorította a hágcsót, a falubeliek felhúzták.
– Na, te ronda bestia! Elengedünk, de többet e világon meg ne lássunk!
Eloldozták az ördög lábát, kezeit, még tomporán is billentették, aki úgy szaladt világgá, mit a szélvész, vissza se nézett.
De az eszes legény, Jankó az előre megbeszéltek szerint követte az ördögöt egészen az erdő mélyéig, majd ott egy bokorban csendesen meghúzódva figyelte, vajon melyik tölgyfánál nyílik meg a pokol bejárata. A ronda patás odalépett egy vaskos fához, utoljára még körbenézett, nem-e lesi valaki, majd a titkos szavakat mormolva beugrott a fa szétnyíló hasadékán. Mikor a tölgyfa összehúzta odvát, Jankó hangosan füttyentett, mire egy tucat meglett falubeli lépett elő a bozótból, s azonnal nekiláttak a fa törzsének egy-egy tekintélyes fejszével. Addig vágtak, nyestek, míg a fa egyszerre ki nem dőlt. Még a gyökerét is kiásták. A legények feldarabolták a fa gyökerét, törzsét és ágait, abból ott legalább három méter magas tüzet raktak, és hajnalig tartó vígassággal ünnepelték meg, hogy az ördög az idők végezetéig a pokolban ragadt…
2 hozzászólás
Kedves Csaba!
Szeretem a meséket.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Én is! Köszönöm az értékelést!