Egyszer nem is olyan rég még az aranykorban történt, a tündérek mit gondoltak, mit nem, János vitézt a királyukat meg akarták lepni valamivel.
Addig töprengtek, gondolkodtak, hogy mit lehetne születésnapjára adni annak az emberből lett tündérkirálynak, míg az egyiknek eszébe jutott, hogy hozzanak neki egy csodálatos paripát.
Mivel ez a király huszár volt ám, nagy kardfogató vitéz, így valamelyik tündérnek nyomban eszébe jutott, hogy a paripa mellé kard is illik, tehát legyen kardja is.
Na mi lesz ebből te jó ég, reszketett előre a harmadik tündér, mert ez ha visszakapja a lovát, vissza a kardját és a rézfokosát, ez mindjárt felpattan a lovára és meg sem áll az árnyékvilágig, mer hogy ő most már tündér, nem kell félnie attól, hogy éhen hal.
Azért nem fog az soká távol maradni, mondta egy másik szelíd tündér, csak egy kicsit szétnéz abban a világban, ahonnan jött, aztán már repül is lova hátán vissza.
– Jól van úgy legyen, ahogy elterveztük! – egyeztek meg a tündérek.
Eljött a király születésnapja.
Sorra érkeztek az alattvalói, hozzák a sok ajándékot. eléjön a négy nagyon intelligens tündér hozták a paripát, ami ugye nem is ló volt, hanem afféle pegazus inkább. Hatalmas szárnyai voltak.
Hej nézi, nézegeti a király, majd egy kis idő múlva csak megszólalt.
– De rég voltam én magyar lovas, már nem is emlékszem rá. Nini a nyeregre téve a kardom, meg fokosom!
Több sem kellet neki, nyeregbe pattant előkapta a kardot és a fokost. Vidáman nyargalt, míg egyszer csak elérte az ország szélét is. Nem fordult vissza, ment egyenesen Komárom megyébe. Amint ott suhant, felnéz egy birka pásztor és eképpen szólt.
– Ni itt egy tündérféle! Jól van, odamegyek hozzá és kifaggatom, mi járatban errefelé.
Azon nyomban a király előtt termett.
– Jaj ! – mondta a legény – nagyon kicsi lett bizony ez az ország. Ehol ez van, ahol az van, sehol nem az van ami volt.
Ekkor látja János, hogy mi történt. Míg ő vitézkedett, védte a nagy Tündérországot, addig idehaza meg basáskodott a török, urhatnámkodott a német és mindent felvásárolt a sok turista.
Megvakarja a fejét és azt mondta:
– Ez így tényleg nem jó, nagy baj van. Elismerem, hogy eddig eszembe sem volt, mi lehet idehaza, de most aztán fel kell háborodjak. Nem mehet ez így tovább.
Azzal felugrott és eltűnt.
Azt mondta ekkor a paraszt magában:
– Ez is valami visszajáró lélek lehet a másik világból. Ide jönnek, sopánkodnak ,de aztán el is iszkolnak azonnal, ahogy megtudják mekkora bajban az ország.
Nem telt bele öt perc, megjelentek a tündérek. Rögtön elkezdték megtisztítani az országot.
Sorra elővezették az elöljárókat és lefokozták valamennyit.
Azután sorra kerültek a polgármesterek is. Őket is elcsapták, adtak a kezükbe egy seprűt azzal, hogy eredjenek utcát söpörni. Ahogyan dolgoznak, úgy egyenek!
Utoljára hagyta az idegeneket.
– Gyertek csak ide – szólt feléjük a király. Ti meg ki fia, borja vagytok, honnan kerültetek ide? Miféle törvény engedi nektek, hogy itt mindent tönkre tegyetek?
Azok csak lesütötték a szemüket és az életükért könyörögtek.
Ekkor János úgy döntött, hogy aki jószántából elvonul az megússza büntetés nélkül.
Lett is nagy mozgolódás erre, elkezdtek felpakolni.
– Hohó – állította le őket János. Nem úgy van ám az! Üres kézzel, tetvesen, koldus módra jöttetek ide, most meg felpakolva akartok lelépni? Nem úgy ám !
– Hát hogyan ? – kérdezték a senkikutyák.
– Hát úgy, hogy a határnál mindent letesztek és anyaszült meztelen gyorsan húzzatok el amíg finom vagyok.
Ki is adta a parancsot, hogy a katonák kísérjék őket a határig. Ott vegyenek el tőlük mindent és csupaszon menjenek Isten hírével. Az elkobzott vagyonuk felett úgy rendelkezett, hogy azt osszák szét a szegények között.
Hát így csinált János igazságot de hogy meddig fog az tartani, azt Ő maga sem tudta. Mivel kíváncsi lesz rá, majd visszajön és ellenőrzi. Persze rögtön hozzátette, ha majd adnak még neki születésnapjára egy hasonló szárnyaslovat.
3 hozzászólás
Kedves Miki!
Meséd tanulsága most is jól jönne, ha rendet rakna az országunkban…
Üdv: Lyza
Nagyon el kellene most is egy ilyen János…..
Gratulálok. 🙂
Igen valóban igazatok van, azt hogy ezt valaki leírja, azt bizony a körülmények diktálják