Jánoska, Mártonka és Lilian

Egy gyönyörű késő őszi napon jöttem rá, hogy már nem vagyok beteg, a tüszős mandulagyulladás rég elmúlt. Mégis, amikor a gyomrom újra felkavarodott egy üveg citromos üdítőital láttán elfogott valami furcsa gyengeség. Mint a villám hasított belém a gondolat: újra gyermeket várok.

Szépséges szép fiaim játszottak társasjátékot pár hónappal később a nappali szoba parkettjén. Egy dobás, két lépés, még egy dobás öt lépés. Koppant a kocka, csillantak a szoba téli melegében a gyermekkacajok. „Te jössz! Most te jössz!” hallottam, de már valahogy messziről, mintha a hangok egy dohos régi pince mohával beszőtt mélyéről jönnének.

Megfordult velem a világ, és leültömben nem voltam biztos abban, hogy megfelelő talajt érek, de sikerült. A kanapé széléről figyeltem erősen az eseményeket; a szőke és vörös hajkoronák összeértek, nevettek, áramoltak és szétváltak.

A szívem hevesen kalapált, mellkasomra szorított két kezem már azt a célt szolgálta, hogy nehogy ez a belső motor, ez vöröses testi minden kiugorjon a helyéről, és kigúnyolva engem, nyelvet öltve rám végigszaladjon a lakáson, ki az ajtón, bele a kisvárosi délutánba.

A fülemben hallottam a hangot: dadam-dadam-dadam.

Első szívverés, 1998.

Fiatalasszonyként körülálltak a híres kollégák. A nagy öregek könnyes szemmel megsimogatták a hátamat, és gratuláltak, szeretetükkel biztosítva azt a földön túli boldogságot, amelyet amúgy is folyamatosan éreztem. A méhem mélyén ott rugdalt egy piciny magzat, aki már akkor hatalmas egyéniségével átvette az irányítást az életem felett. A velem szemben ülő kolléganő korholt, ha nevén szólítottam az alig pár hetes kis életet. Na, semmi ellenérzést nem táplált irántunk, mindössze nem tudta, honnan vagyok ennyire biztos, abban, hogy fiam lesz.

Dadam-dadam-dadam. Já-nos-ka. Já-nos-ka.

A fiatalok körülálltak, megcsodáltak, együtt érzően próbáltak mosolyogni. „Te szegény! Mikor lesz az abortuszod?” Kábulat és ámulat. Miért? „Mert túl fiatal vagy, és túl okos!”

Ha megszületik már nem leszek az?

Szülőanyám kétségbeesett fuldoklása a telefonvonal végén szintén könnyekre fakasztott. „Ezzel elástad magad!” Féltette a karrieremet, talán, vagy önmaga nem akart még ilyen fiatalon nagymama lenni? Fájdalom és életre szóló keserűség. Mindkettőnk részéről.

De, megszületett, és nap mint nap hazavárom az iskolából. Új csoda minden napra. Szeretet, féltés, büszkeség egy hatalmas szőke ajándékcsomagban. Nem győzöm megköszönni, hogy van.

Második szívverés: 2001

„Ezt most direkt csináltad, vagy véletlenül?” Kérdezte jóanyám, és nem tudtam neki pontos választ adni. Mit jelent, az, hogy „direkt, vagy véletlenül?” Senki nem születik így, indokolatlanul, bele a semmibe, semmiért.
Még annak is volt komoly oka, hogy én itt vagyok; többek között ez a második szívdobbanás. Gömbölyű, puha párnás, nyugodt babácska, drága magzat, leendő gyermek, férfi, apa, nagyapa, és talán egy boldog dédi. Úgy éreztem, élnie kell, megszületni mindenképpen.

Azt, hogy mennyire szegények lennénk nélküle, hogy mekkora szeretet-halmaztól, csoda-varázslattól estünk volna el, ha nincs csak most, lassan öt év után tudom igazán.

Dadam-dadam-dadam. Már-ton-ka. Már-ton-ka.

Új arcok örültek neki, aggódtak születéséért, és életéért. Nem kapott kevesebb odafigyelést mint a testvére, csak többet, hiszen a jó bátyus védelmezi, vele van, segíti mini-felnőtt életük minden kapuján továbbjutni.

Harmadik szívverés: 2006

Természetes, hogy él és létezik. A modern készülék szerint kislány, tehát Lilian; Liliána. Álmaink tündérkéje, szőke-barna-fekete, kék-barna-fekete szemű szépsége. Már most képes szeretni; ha Apa odateszi a tenyerét a hasamra sokat, vidámat kalimpál. Aztán elcsendesedik, hallgatja, mit mond neki a Férfi, aztán újra erőre kap és megint kaparász a burkon, ami megvédi, de el is választja egyenlőre tőlünk. Kommunikálnak, de ez a kifejezés is kevés, ahogyan az összes többi emberi szó, amely ezt a fantasztikus eszmecserét leírni hívatott.

Ha a bátyjai odabújnak hozzánk, megsimogatják, és ő akkor is rúgkapál. Fiúsan nagyot, mert velük másként kell beszélni, ahhoz, hogy egy hullámhosszon legyenek; egy olyanon, amit csak akkor sejthetek, ha behunyom a szemem és a saját testvéremre gondolok.

Dadam-dadam-dadam. Li-li-an. Li-li-an.

Miatta forog velem a világ, de nem baj, nem sajnálom önmagam. Csak nézem, ahogy kitisztul a kép; két csodálatos gyerekarc, kék és barna szempár csüng rajtam, és muszáj visszamosolyogni, hogy nincsen semmi baj.

Gyermekeim születése: Jánoska 1999, Mártonka 2002, Liliána 2007 ajándék évek, de első összekacsintásaink majd kilenc hónappal előtte: dáriuszi kincsek; aranyak, ezüstök, gyémántok.