Január 1

A szokásos január elsejei séta, ebben az évben kirándulássá erősödött. Eredetileg másfelé akartunk menni, de hirtelen ötlettől vezettetve, a körforgalomból észak felé hajtottunk ki a városból. A fák, keményre fagyott ágaikkal álmosan nyújtózkodtak az ég felé. Nyugodtan tűrték, hogy a hódara sokmillió éles fogával a kérgükbe marva megkapaszkodjon, fehér kabátba öltöztetve őket. Csípte az arcunkat a mínusz tíz fokos hideg, tizenkét kilométeren át gyalogoltunk befelé az újévbe. Egyszer az erdő megnyugtató biztonságában, majd fenyegető sötétjében haladtunk, aztán a hegyről a völgybe nézve messzire láttunk vagy a mélység akart magához rántani.

A hegytetőn, a falu szélén egy Muflon Itató nevű hely kapuján „Forralt bor van” felirat hívogatott. Ezt a hívogatást annyira komolyan vettük, hogy a bezárt kapu ellenére, bonyolult, megerőltető, és minden kreativitásunkat felemésztő manipulációk eredményeként bejutottunk az italmérő intézménybe, és rátörtünk egy az óévet szigorúan zárt körben múlató, különféle szeszekkel tavaly óta keményen birkózó, hat fős társaságra. Szegények, mivel elfutni nem tudtak, jó szívvel megvendégeltek minket egy pohár forralt borral.

Az ivó tulajdonosa egy zöldszemű fiatalember, megviselt külső burka ellenére valami áttetsző tisztaságot, megejtő emberséget sugárzott. Csendben törölgette a poharakat, rakosgatott a pulton, minden mozdulata olyan koncentrált volt, mintha egy élesített atombombát kellet volna szétszerelnie húsz másodperccel a detonáció előtt. A sarokban egy idősebb, hófehér hajú-szakállú férfi könyökölt az asztal lapjára, nemes vonalú, szép, klasszikus fejét az öklére támasztotta. Lénye finomságát nem volt képes megtörni a piákkal hosszú órák, esetleg évek óta tartó bensőséges kapcsolata. Persze mindezeket a megfigyeléseket meglehetősen bizonytalanná tette a helyiségben vígan bodorodó, és masszív függönnyé összeálló cigarettafüst. Beszélgettünk, közben vakargattam a lábam körül bóklászó meghatározhatatlan fajtájú, viszonylag nagy számban előforduló ebek füle tövét.

Derűsen teltek a percek, mígnem a faliórára pillantva nem hittem a szememnek. A másodpercmutató visszafelé járt. Valóban teltek a percek, csak az időmérő szerint nem előre, ahogy ez szokás, hanem hátrafelé. Az ablakon túli világ a bizonytalan messzeségbe húzódott, csak remélni lehetett, hogy ott az események a megszokott irányban haladnak, de itt bent a két fenyőfa asztallal, négy lócával berendezett szűk itatóban – semmi kétség – visszafelé araszoltunk. A harmadik férfi merengőn a cigarettafüstbe fúrta a szemét, lustán hagyta, hogy az idő a hátára vegye, és a múltba iramodjon vele.
– Szerettem gyerek lenni – mondta kicsit karcos hangon. A szavak az óra számlapjához ütődtek, és kopogva szóródtak szét a padlón. Tudtam, hogy senki sem hajol le értük, nem söpri össze őket, a mindig száraz torkúak majd egyszerűen beletapossák a hajópadlóba.
– A felnőttek barackot nyomtak a fejemre, és mindenkitől dobostortát kaptam – fáradt tárgyilagosság volt a hangjában.
– Ma már nem lehet dobostortát kapni – zárta le a témát szárazon. Kinyúlt a pohara után, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Láttam magam előtt, ahogyan a dobostorták kemény cukorkalapjukat udvariasan, de határozottan megemelve búcsút intenek a szőke kisfiúnak, és elmasíroznak a távolba, helyet adva más, kevésbé édes dolgoknak.

A padlón heverő viharvert, görbelábú, öreg kutya most álmában felnyüszített, és mind a négy lábával szaladó mozdulatokat tett. A fejében, egy végtelenbe nyújtózkodó zöld réten, ereje teljében, boldogan nyargalt egy nyúl után. Kilógó nyelvvel hajszolta, bár tudta, hogy még sohasem ért utol egyet sem. A nyúl farka egyre távolodva ugrált fel-le a szeme előtt, aztán eltűnt a horizont mögött.

A falióra egyenletesen ketyegett, a másodpercmutató kötelességtudóan tolta visszafelé az időt.
És akkor eszembe jutott az a nap. Pontosabban még mindig nem emlékeztem rá, csak sokszor elmesélték, hogyan repültem ki az autó szélvédőjén abban a karambolban. Nekem semmilyen emlékképem nem maradt sem az összeütközésről, sem az azt megelőző évekről. Híg ködbe merült a múltam. Akkor, ott a koponyámon keletkezett seben keresztül az országútra folyt teljes addigi életem, és a föld csendesen, lassú kortyokban felitta az egészet. Akkoriban úgy éreztem nem is létezem. Aki nem tudja, hogy hívják, hány éves, akinek egy molekula emléke sem maradt, az nem létezik. Minden ott ért véget az összegörbült autó törmelékei között. Azóta folyamatosan azon dolgozom, hogy újra felhúzzam régi életem épületét, mindig körbe vannak állványozva a falak. Múlnak az évek, de én még mindig emberfeletti erővel igyekszem minden percemben emlékezni, mert jogom van a múltamhoz. Lehet, hogy most, ezen a világból kiszakított, rossz levegőjű helyen, ami az idő folyóján bukdácsolva hátrafelé evickél, visszajutok abba az elfelejtett életbe? Tak-tik, tak-tik, tak-tik…….. Éreztem, hogy másodpercről-másodpercere közeledik a pillanat. Felgyorsult a szívverésem, egy ér idegesen lüktetett a homlokomon, remegett a kezem. Visszafelé pergett a film, egyre gyorsuló iramban hátráltam az elmúlt évek kulisszái között. Reggelenként frissen befeküdtem az ágyba, hogy este fáradtan ugorjak ki belőle. Az érett gondolatok kiröppentek a fejemből, hogy helyet adjanak a kérdéseknek, és a kétségnek, egyre kevesebbet tudtam a dolgokról. Fiatalodtam, tele voltam várakozással, reménnyel, az emlékeim füstbe mentek. Már lábadoztam a baleset után, egyre súlyosabbak lettek a sérüléseim, végül elvesztettem az eszméletemet, ott feküdtem kicsavart végtagokkal az autó romjai között. Mellém ült a fekete arcú semmi, és rám dobta szuroksötét takaróját.

Egyedül voltam életem abszolút nulla pontján. Füleltem a süket csendbe, feszülten várakoztam. Úgy éreztem csak még egy pillanat és minden megvilágosodik, megértek valami nagyon fontosat. Látni akartam a fényt, tudni akartam, hogy ki vagyok én. Halk, egyenletes kopogást hallottam, léptek közeledtek. A sötétből egy alak bontakozott ki. Vékony, keszeg emberke volt, savanyú kifejezés ült az arcán, kicsit görnyedt járással közeledett. Kopott öltönyt viselt, nadrágja a térdénél kifényesedett, és ha jól láttam könyökvédő volt rajta. Hóna alatt egy terjedelmes irathalmazt szorongatott, a tetején az én nevem állt.
– Fiam, magának egy kicsit elkeveredett az aktája, de most már megkerült, minden rendben – biztatóan nézett rám, még mosolyogni is megpróbált, de ez nemigen sikerült neki. Elővette arany zsebóráját, felkattintotta a fedelét, gondosan szemügyre vette a számlapot, majd megnyomott egy gombot a tetején. Felnézett.
– Ja, még be sem mutatkoztam. A nevem: Idő. Na, minden jót!