Ma megláttam őt a metrón.
Koszos farmernadrág volt rajta és jó minőségű, barna bőrcsizma. Zeusz hatalmas, cseppfolyós, átható kékségű szemével nézett a világba a sűrű, sárgás-fehér szemöldöke alól. Haja ugyanazon anyagból volt, sápadt szőke, vagy piszkos fehér, nem tudtam eldönteni, melyik, lófarokban összefogva Travolta stílusában a szeplős homlok felett. Amikor észrevettem a szemét, tudtam.
Előre tekintett az ablak átlátszóságán keresztül, át az átlagos iker-világba. Szemei megbabonáztak, tisztaságuktól levegőt sem kaptam. Ezek a szemek lehetnek a modell a vallásos témájú festményeknél, amikor a gyarló ember a lefesthetetlent próbálja lefesteni. Jó kérdés, hogy egyáltalán miért kellene őt ábrázolni… abban azonban bizonyos voltam, hogy ha valaha létezett pontos és hű ábrázolása, ez volt az.
Álltam egyenes testtel és hozzátapadva a fémkapaszkodó hidegségéhez, miközben a pillanat megrázó volta minden mást lényegtelenné zsugorított. Olybá tűnt, senki más nem vette észre Őt. Hogyan lehet, hogy nem vették figyelembe Őt? Hogyan lehet, hogy nem látták meg Őt? Isten eljött közénk, halandókhoz, és senki sem veszi észre. Hol van Joan Osborne, amikor a legnagyobb szükség van rá? És ha Isten közénk való, közülünk egy, egy idegen a buszon, aki hazafelé tart…?
Néztem a szemeit, a düh és bánat és csalódás megtestesítőit, éreztem benne a tudatlanok előtt el nem sírt kék könnyzuhatagot. Rendíthetetlennek, mégis bizonytalannak tűnt. A saját labirintusában elveszettnek. Kezével próbálta megőrizni egyensúlyát, ám alig érte el a kapaszkodót, annyira alacsony volt. A csizmái jók voltak. Erősek és strapabíróak, hiszen a lábbelinek a gazdájánál többet kell elviselnie. A fűző precízen volt megcsomózva. A jobb keze hüvelykujján a köröm le volt törve, a maradék fél rothadón sötétlett a hús rózsás színe fölött. Egy napszámos alakjában érkezett közénk. Vagy egy kolduséban. Jellemző. Nehogy valaki felismerje. Akkor sem ismertük volna fel, ha bíborpalástban és aranykoronával a fején jön el. Az emberek azt hitték volna, elmebeteg. Vagy azt, hogy maszkot visel.
Bámultam rá, miközben átgondoltam az összes bűnt, melyet meg kell nekem bocsátania. Hogyan szólítsam meg? Isten úr, kérhetnék egy aláírást az élet könyvének rám vonatkozó tekercsére? Ó Isten, láttam az összes munkádat, és mind csodálatos.
Természetesen, az hazugság volna. Először is, mivel nem láttam az összes munkáját. És másodszor, mivel nem csodálatosak. Legalábbis, nem mindegyik. Azért mindent egybevetve, remek rendező. Kicsit zavaros és megdöbbentő, mint von Trier, kicsit szentimentális, mint Kurosawa, időnként művészi, mint Herzog, de mindenképpen komikus, mint Chaplin.
Nem veszi észre, hogy bámulom. Pillantása mozdulatlan, szemhéja meg sem rebben, egy helyben áll. Nem látom a száját, mert elrejti a karja, mely küszködve emelkedik a magasba. Az arcából csak a szemeit látom, melyek… nos… tökéletesek. Tökéletesek. Mosolygok a gondolatra, hogy a legkevésbé sem szeretett volna feltűnőnek mutatkozni, ám ezekkel a szemekkel bárhol felkeltené a figyelmet. Vagy talán mégsem. Hiszen senki más nem nézi.
Rám nézett. Az imént rám nézett. Éppen időben néztem föl, hogy lássam a pillantását, mely sebesen hagyta el arcomat. Ó Isten… vajon az időjárás tehet róla… ó Isten… miért vagyok itt… ha… a szerelem… nem tart örökké… és nem az időjárás tehet róla… kérem a bőrkabátom…
A következő megállónál le kell szállnom. Nem mondott nekem semmit. Csupán megjelent előttem; kicsi volt és sebezhető és kékszemű, mint a rajzfilmekben. De nem segíthettem rajta, mert aznap reggel én is elvesztettem valamit.
12 hozzászólás
Egy fantasy kategóriában meglátni Istent elmegy, de itt szerintem túl merész kijelentés, hisz maga Ábrahám se látta soha. Üdv. István
István, a képzelet világa, ami a művészet világa, nem a való világ. nem a valóságos törvényei érvényesülnek benne, hanem a saját belső törvényszerűségei. itt az, az igaz, amit az olvasó elhisz!
Nagyon jó! Végig ébren tartja az ember fantáziáját. Kicsit többet vártam, ,,,azt, hogy történik majd valami, de rájöttem így tökéletes, h nem történt semmi. Ettől lett nagyon jó!
Ja, még valami eszembe jutott! U. Eco írja valahol: a könyvek egymással beszélgetnek! És tényleg! A könyvek egymással beszélgetnek!
Ezt mondtam én is, ha egy képzeletbeli világban azt állítom, hogy találkoztam Istennel, semmi gond, de ha egy metrói jelenetben állítom ugyanezt, szerintem egy kicsit furcsán néznek rám az emberek. A képzelet és a reális világ összefonódásának vannak határai, amelyek az irodalmi műfajokat elhatárolják, nem élesek a határok, de azért meg lehet érezni őket.
A metrón játszódó jelenet a képzeletben játszódik! Az egész történetet az író elképzeli, metróstul, rajzfilmestül. A képzeletben csak az képződhet le, ami a valóságban is létezik. A képzelet és a valóság a prózaírásban élesen elkülöníthető,a képzelet világába tartozik pl. egy novella (stb, stb, stb.) a valóság világába pedig pl. a tudósítás. A novellában egy közúti baleset leírása mese habbal (elképzelt történet) a tudósításban ugyanez száraz, véres valóság!
Kedves Istefan,
Köszönöm szépen hogy elolvastad és hozzászóltál!
Amit mondasz, van benne igazság. Természetesen nem *Istent* láttam. Az ilyesmit megmagyarázni sem lehet. Volt egy érzésem, leírtam… ráadásul elég fiatalon, lehet hogy ma már ezt a témát másképpen kezelném.
Tudod van Joan Osborne dala, amit nagyon sokan ismerhetnek… What if God was one of… Mi lenne ha Isten egy lenne közülünk…
Természetesen szubjektív dolog, ki mit érez valóságosnak, szavakba foglalhatónak. Remélem vérig senkit sem sértettem az írásommal, nem ez volt a cél. 🙂
Üdv
Kriszti
Kedves Bödön,
Neked is nagyon köszönöm a hozzászólást!
Igazad van, talán történhetett volna több is, de a valóságban sem történt több… ezt az embert valóban láttam a metrón és valóban nagy hatással volt rám. De nem történt semmi, leszálltam valamelyik állomásnál…
Én is abban érzem az erősségét (ha lehet erről beszélni), hogy nagyon letisztult és tulajdonképpen egy pillanatkép, egy hangulat.
Lehet hogy rossz kategóriába soroltam, ezekkel picit még hadilábon állok. (A kategóriákat általában nem szeretem de itt ezen a fórumon szeretnék mindent a maga helyén tudni!)
Üdv
Kriszti
Tetszett az írásod. Vannak ilyen vagy ehhez hasonló találkozások. A magamé jut eszembe róla. Jó régen volt valaki, akit nem ismertem és csak rövid ideig tartózkodtunk egy helyszínen, de képtelen voltam a szemem levenni róla.(Nem volt szép, vagy ilyesmi…)
Hogy miért kellett kényszeresen néznem, arról fogalmam sincs azóta sem.
(Magán megjegyzés: Nekem, Kuroszawáról, legkevésbé a szentimentalizmus jut eszembe.)
Kedves Szusi,
Köszönöm a hozzászólást!
Igen vannak ilyen találkozások… amikor valami történik, de nem tudjuk, mi.
Kurosawa nagy becsben van tartva nálunk, a férjem hatalmas rajongó, én is sok filmjét láttam és nagyon szeretem, tisztelem a Mestert… a szentimentális jelzőt itt a szó legnemesebb értelmében használtam. Sok benne az emberség, de néha egy picit nyugati szemmel nézve "sok".
Kriszti
Bennem is felmerült már néhányszor a kérdés: "What if God was one of us?" Talán ezért van az, hogy próbálom az emberekben mindig a jót, a szépet meglátni. Nagyon tetszett az írásod!
Nagyon köszönöm Tibor 🙂
Bizony érdekes kérdések ezek…
Hiszen ha Isten a képmására teremtett (ha hiszünk ebben) akkor… bizony Ő bennünk él…
Én már ebben hiszek jobban és nem abban hogy nagy és jóságos mindenhatóként uralja a világot.