Jelenet

Anyika, kér kávét?
– Kérek. Tudod, hogy reggel mindig kérek.
– Nem mindig. Tegnapelőtt se tetszett kérni.
– Akkor fájt a fejem és inkább nem kértem. A Korompai doktor azt mondta, ha fáj a fejem, akkor magas lehet a vérnyomásom. Ezért nem kértem.
– És most nem fáj?
– Nem. Most nem fáj. Úgyhogy most kérek kávét.
– Merre tetszik lenni?
– Ahol mindig. Itt, az ablaknál. Nézelődök, fiam.
– Nem tetszik fázni?
– Nem. Nem fázom. Köntösben vagyok és magamra terítettem a kockás plédet.
– Ha fázik Anyika, tessék szólni, jövök, és behajtom az erkély ajtót.
– Nem fázom. Most mondom épp, hogy nem fázom.
– Hallom. De ha mégis… tessék ám szólni nyugodtan.
– Jó. Majd szólok.

– Mi volt ez a csörömpölés?
– Nem volt csörömpölés Anyika. Csak zörögtem a tányérokkal.
– Csoda, ahogy eligazodsz abban a nagy konyhában.
– Megszoktam. Csak Anyika aggódik állandóan. Nem volt csörömpölés.
– Nem aggódom.
– Jaj, dehogy nem! A múltkor is tetszett…
– Mert attól féltem, elestél.
– Nem esek el Anyika. Vigyázok.
– Akkor jó, szívem. Akkor nem aggódom.
– Hát ne is. Van a hűtőben tejszín. Tetszik kérni? Vagy inkább tejjel?
– Mondd, fiam, miért törődsz ennyire velem?
– Nem fáradság, tudja Anyika jól. Kávét főzök magamnak, olyan mindegy, hogy egy vagy két személyre töltöm be.
– Egyszerűbb lenne, ha betennél valami otthonba.
– Jaj, Anyika! Hogy mondhat ilyet?
– Miért? Hát egyszerűbb volna nem?
– Miért kellene Anyikának otthonba menni? Van Anyikának saját otthona.
– Van bizony. Enyém ez az egész ház.
– Na, tetszik látni? Hát, hogy mehetne akkor otthonba?
– Én csak azt mondtam, egyszerűbb lenne.
– Ne tessék ezt újra kezdeni.
– Mit?
– Ezt az egészet, azzal az otthonnal. Ellátom én mindkettőnket, tudja Anyika jól.
Otthonba se lehet csak úgy. A jobb helyeken éveket kell várni, mire felszabadul egy hely.
– Tehát megfordult a fejedben.
– Nem, Anyika, nem fordult meg.
– Akkor honnan tudod te azt, hogy mennyit kell várni?
– Hallottam.

– Merre lehet Anyika kék csészéje?
– Nem tudom. Nincs a mosogatónál, a csepegtetőn?
– Ott már néztem. Meg a mosogató is üres, este elmostam, aztán még elpakoltam, mielőtt lefeküdtünk.
– Nem tudom fiam. Nézd meg a polcon, az ajtó mellett.
– Megvan.
– Tudom, miért nem küldesz otthonba.
– Anyika ne tessék…
– Azért, mert akkor el kellene adni a házamat, és az árát befizetni.
– Jaj, Anyika! Most miért tetszik megint ezzel jönni?
– Mert ez az igazság fiam. Tudod te azt jól, hogy Zoli volt az egyetlen élő rokonom. Ő örökölte volna a házat.
– Tudom Anyika! Meg azt is tudom, hogy nekem kellett volna meghalnom, nem a maga fiának. Én maradtam életben Anyika. Érti? Én! De ha úgy jobb, akkor felkötöm magam, ha az Anyikának könnyebbség.
– Dehogy kötöd fiam, dehogy kötöd. Kivárod szépen, amíg meghalok, hogy a tied lehessen a ház.

– Most sírsz?
– Már nem. Hogy tud ilyen kegyetlen lenni? Én a lelkem kiteszem, megcsinálok mindent amit kigondol. Ápolom, ellátom, gondozom…
– Csak te ne zsarolj engem! Ne akarj te az én lelkiismeretemre hatni!
– Nem azért mondtam. Azért mondtam, mert ez az igazság. Anyika meg annyira gonosz! Annyira igazságtalan.
– Jó, jó, hagyjuk. Inkább hozd végre azt a kávét.

A fiatal lány óvatos, csoszogó léptekkel bejön, zsúrkocsit tol maga előtt. Rajta porcelán kávés készlet.
Fehér botja a bal karjára akasztva.
Anyika az ablaknál, a zajra felé fordítja a tolókocsit amiben ül, és lassan a szoba közepe felé gurul.

Molnár Péter