Mert jó lenne, utaznia már végre, fiatalkorába’ utazott sokat, szertelen-szeleburdiként mindenre rácsodálkozott, és nem értett dolgokat de most másképp akar, amúgy öregesen, eljött az ideje, hogy bölcsebben utazzék, elképzeli: csomagolja csak a legszükségesebbeket, indul, érkezik, nem visz magával bedekkert, nincs szüksége rá, pontosan tudja, hová tart, és nem kell többet szaladnia idegenvezető után, aki eldarálja: ki épített mit, mikor, melyik ágyban aludt Nagy Katalin, kivel csinálta a „birodalmi politikát”, ágya fölött mázsás aranycsillárral – nem érdekli ez, akkortájt sem érdekelte, inkább az impresszionisták képei, mondta is az idegenvezető, megnézhetik, van rá tíz percük – így mondta, körötte tétó turistacsoport, eszükbe csak az járt, mikor mennek venni végre olcsón vasalót, búvárszivattyút, – ő meg akarta a csodafestőket, de nem akart száz kép előtt ágaskodni, tülekedni, aztán tovább, meg félrelökni se akarta a csoport tagjait, hogy pillanatra ő is lásson valamit akármilyen nevezetes művész által festett Madonnákból, nem vágyik erre, pontosan tudja mit akar: üldögél majd az ő Madonnája arcképe előtt minden ünnep-hétköznap, figyeli, miképp változik mosolya, ahogy simogatja a fény: rügybontó tavaszban, elepesztőn forró nyárban, gyümölcs-érlelő őszben, ködös, Ádventi karácsony-télben, de ő minden évszakban ott lesz, míg csak a múzeumőr tapintatosan köhécselni nem kezd, figyelmezteti: „uram, a múzeum bezár”, nem akar már városról-városra vándorolni, csak megérkezni, hazatalálni – régóta vágyik erre – szemlélődni, maradni, megismerni, soha el nem unná, kerek világért se utazna tovább, de ha érzi az másik megunta már, továbbáll, ha Ő úgy kívánja, megteszi, de szeretne maradni – vigyázva nagyon, ne legyen tapintatlan, tolakodó, hiba, bűn a ragaszkodás (?); forró délutánokon, amikor a kisvárosba’ minden normális ember alszik, a boltok bezárnak, sétál majd forró, kihalt utcákon, betér az üres bárba – a tulaj, első nap némileg morc lesz, Időnek kell eltelnie, hogy barátokként üdvözöljék egymást – kérés nélkül kapja majd a szokásos italt, beszélgetnek; a tulaj szerint a helyi csapat biztos kiesik majd a másodosztályból, ő részvétteljesen hallgat – kettesben jobban múlik az idő – akár hallgatással is, nem kell semmin gondolkodnia, jó ez így; meg jó a kisváros piacán kipróbálni, megkóstolni mindent (!) beleharapni összes édes, vagy savanyú gyümölcsbe, a kofák meg kinevetnék, de megszoknák a furcsa idegent, aki keres, egyre csak keres valamit, de nem találja (!); miért is találná (?), mert mindenhová jutott az elpattant nyaklánc szertegurult gyöngyeiből; jutott a világvégire: barna őszi szántásokra, eső-áztatta zsibongó tavaszi rétre, sodorják őket tova sárgaszín áradó folyók, hulltak, mélykék-szín, tengerszemek mélyére, gurultak rég elhagyott, öreg udvarházak pókok lakta, unatkozó padlóhasadékaiba, ő kapkodott utánuk olyan szánalmas-hasztalan, de ezt a kofák nem tudják, nem ismerik történetét, elnézőn mosolyognak, megszoknák majd, (ő biztos ebben), mer’ olyan akar lenni, mint S. Maugham novellahőse a Lótuszevő de nem sikerült , ő ahhoz képest szánalmas, pitiáner alak, csak szeretett volna olyan lenni, korán kel majd, elszívja az első cigarettát (a szállodában tilos a dohányzás), rácsodálkozik kisváros ébredésére, a gyerekek iskolába sietnek, mer’ ősz lett közben; ő még a tavasszal érkezett, most őszül már, a szomszédos pizzériában a pincérlány felhúzza redőnyt, kirakja a székeket, összesöpri a járdán szanaszét szórt csikkeket, felmos, a napernyőket nem kell felnyitnia még, hűvös a reggel, megélénkül a kisváros, mindenki siet valahová, mindenkire szükség van valahol, kimért pályán halad mindenki, csattognak sors- állította váltók, nincs kitérés, ő szemlélődik, Ideje bőven, hitele fogytán, lassan vége az utószezonnak de átutazó még marad, sikerült kialkudnia kis Idő-árengedményt az Időmotel tulajdonosával, olcsóbb lett az Idő, így maradhat, szeretne, „dolga rengeteg”, szeret betérni a kis kápolnába, reggel ismerősként látni a betérőket: a sietős hivatalnokot, az öregasszonyt, a gyászruhás fiatal özvegyet, semmit se értő kislányával, (aki csak azt látja: anya szomorú, mondta: „apa meg messzire utazott)” ő meg éjjelente, ha nem tud aludni – leteszi a könyvet, vagy abbahagyja a távirányító csattogtatását – kinéz az ablakon, beleharap a levegőbe, nem fullad akkor, esett ma is az éjjel, bámulja, ahogy az utca kövein csusszan a fény, hiú csillagok nézegetik maguk összegyűlt kicsi pocsolyákban, öltözik, sétálni indul, összes ablakok sötétek már, redőnyök lehúzva, spaletták bezárva; képzeli magában, hogy azok ott benn alszanak már, összebújva, szeretetből, törődésből, másutt megszokásból, vagy kiszolgáltatottság-beletörődöttségből, félelemből, – erre nem akar, nem mer gondolni – mert szeretetet nem lehet adni hitvány önzésből, anélkül, hogy annak a másiknak ne fájjon….
3 hozzászólás
Kedves tulparti, kicsi betűvel, mert Te is úgy írod. Ne haragudj, de a soraimnak nem fogsz örülni.
Találkoztam a neveddel, magamban elgondoltam, megnézem, miket írhat, mert általában nem sokan olvassák a prózáit. Akkor még nem sejtettem, mi lehet az oka. Nekifogtam ennek az írásodnak, amit elővettem, s lám, én a titkot megfejtettem. Nagybetűvel kezdődik az első mondat! Jól kezdődik, gondoltam magamban. Azonban csak olvasom-olvasom, már a felénél tartok, még most sincs vége a mondatnak, sehol egy pont.
azonban nagybetű sincs benne, csak egy-két tulajdon főnévnek.
Nem vagyok fiatal, sőt nagyon sok időt megéltem, de még olyan írással, se könyvben regényként, se novellaként, sem újságcikként nem olvastam, ahol egy oldal az egyetlen mondat!
Nem akartam elinni, de végignéztem minden sort, és találtam sok írásjelet, sok vesszőt, kérdőjelet, felkiáltójelet és gondolatjelt, sőt, választójelt is, kettőspontot, pontos-vesszőt, s egyebet is, de hiába kerestem.
Folytatom.
Nagybetűt is csak tulajdonnevek előtt láttam itt-ott. Már az anyagnak majdnem a végén járok, még mindig nincs a mondatnak vége!
Gondolkodom, ez az ember hová járt iskolába?
Alig van már néhány sor, de a végén sem találom a mondat végét, azt az egyetlen pontot, amit keresek, de hármaspontot sem találtam az egész oldalon, se másféle írásjelet.
Végre mindjárt itt a vége a szövegnek, de ott is négy pont van, amit sehol sem szoktak használni!
De itt a vége, fuss el véle, ez okozza Nálad a gondot, hogy nem figyelsz, hogy írnak az írók, és mások,
vagy itt a Napvilágnál is.
Nem akartalak megbántani, azonban, ha szeretnél írni és vannak jó gondolataid, akkor először nézz körül, olvass újságokat, könyveket, mások írásait és tanulj meg jól és helyesen írni. Akkor a jó gondolataidat fölteheted itt is, meglásd, hogy elolvassák.
Üdvözlettel:
Finta Kata
Kedves Kata!
Későn jártam erre, most válaszolok csak. Ne haragudj ezért.
Kritikád megértem. És a 4 pontot kijavítom, mindenképp. (Az írás végén.)
Egyáltalán nem bántottál meg, én bírom a kritikát. Meg szoktam olvasni is.
szeretettel: túlparti