Jonathan Gros (17. fejezet)

17. Fejezet
Irodalmi álom

Az irodalom teremben már szinte mindenki bent volt. Egyesek a padon ültek és közben beszélgettek a többiekkel. Miss. Wide vagy ahogy később kiderült Cindy már egészen jól érezte magát a kémia teremben történtek után és egy magnóval a fején, békésen festegette a körmeit. Dimitrij fel-alá járkált a teremben és a szövegét tanulta erősen koncentrálva. Vicces volt, hogy úgy járkált a teremben, mint egy ideges apa aki türelmetlenül várja világra jövő gyermekét, ahhoz képest hogy pár perccel ezelőtt még azt mondta hogy leül valahova.
Mun a leghátsó padban ült le, szokásához hívén csak ült a padban és szomorkás arccal csöndesen nézett maga elé. Az órákon sem volt valami aktív, biztos valami mélységes lelki bánata lehetett.
Erik Poptern a legelső padban ült mindig, mondhatnánk hogy Mun Lee tökéletes ellentéte. Folyton jelentkezett, és idegesítően tudálékos volt. Megigazította a szemüvegét és büszkén nézett maga elé. Kényelmesen elővett egy vastag könyvet és azt olvasta. Valami kalandregényt olvashatott, de biztosan nem egy tankönyvet, ahhoz túl vastag volt, és roppant díszes.
Claire Pern egy vidám, kedves hosszú szőkésbarna hajú lány volt az osztályban. Furcsa hogy róla még nem beszéltem, mert pont ő vele beszélgetett Judy még az évnyitón. Volt egy szűkebb baráti köre, ami körülbelül négy főből állt, vele együtt. Ő velük beszélgetett állandóan, és rendszerint csak nevetve láttam.
Én az ablak mellé ültem le és a fejemet a karjaimba temettem. Teljesen kimerültem a mai naptól. Megtudom hogy apám halálos beteg, aztán Tommy Roan megtámad engem, amitől én különös módon mindent elfelejtek, vagyis, nem mindent, de pont azokat felejtettem el amiket nem kellett volna, ezek után végig kellett néznünk Mr. Humble újabb ügyetlenségét és különös őrjöngését, és a tetejébe pedig még vége sincs a napnak, mert még vár rám egy előadás, amit, isten látja lelkemet, nem akartam végigcsinálni.
Váratlanul valaki elkezdte lökdösni a karomat, mire én gyorsan felemeltem a fejemet, mintha csak egy lidérces álomból ébresztettek volna fel.
Dimitrij állt mellettem aggódó tekintettel:
– Jól vagy? – kérdezte
– Igen, persze, miért ne lennék jól? – kérdeztem furcsállóan
– Azt hittem valami bajod van, és most szomorkodsz.
– Nem, dehogy, csak nagyon elfáradtam – mondtam, egy nagyot nyújtózkodva.
Miközben nyújtózkodtam, egy kicsit kibújtam Dimitrij takarásából és megláttam Tommyt, aki ugyanúgy, mint akkor kint a szekrényeknél, zavart tekintettel totyogott be a terembe, majd mikor átlépte a tanterem küszöbét, megállt, és lassan körbenézett a teremben, mintha valakit vagy valamit nagyon keresett volna.
És megtalálta! Mikor a tekintetünk összeakadt, Tommy lassan elindult felénk.
Dimitrij is megfordult, észrevéve mit nézek annyira. Meglátta Tommyt, majd karba tette a kezét, és mérges tekintettel nézett rá.
Tommy mikor nagy nehezen odaért hozzánk megállt közvetlen Dimitrij mellett, és rám nézett egy pillanatra, majd Dimitrij felé fordult reszketve:
– Beszélhetnék… egy kicsit… Jonathannal? – kérlelte Dimitrijt remegő hangon.
– Hogyne, hogy megint megtámadd Jonathant mi? – fordult a viszonylag kis növésű Tommy felé a magas Dimitrij és mérgesen lépett egészen közel Tommyhoz
– Azt hiszem… nem lesz baj – toltam el Dimitrijt Tommytól – egy kicsit… ha nem haragszol – makogtam Dimitrijnek utalva, hogy hagyjon minket magunkra.
– Jól van, addig én tanulom a szöveget – mondta Dimitrij egy kicsit megnyugodva, majd hátra ment kikerülve Tommyt, és leült a hátsó padba Mun mellé.
– Na mondjad, mit akarsz? – néztem Tommyra szigorúan, aki a mondatom után körbe nézett, majd leguggolt mellém.
Közelebb hajolt hozzám és remegő hangón kezdett el sugdolózni:
– Amy azt üzeni segíts neki!
Rémült szemekkel néztem Tommyra, és hátrább húzódtam egy kicsit:
– Honnan tudsz Amyről? – kérdeztem tőle döbbenten
– Ez most nem számít, Amy azt üzeni, hogy beszélj Chris Barttal! – súgta tovább
– Mi? Biztos hogy ezt a nevet mondta? Chris jelenleg kómában van, nehezen tudnék vele beszélni, hacsak nem kelti fel, elvégre ő juttatta kómába…
– Nem, nem Amy volt az – vágott a szavamba Tommy
– De igen, ő volt, láttam a szememmel.
Tommy szomorúan rázta meg a fejét, majd rám nézett:
– Sajnálom Jonathan, de ha te nem segítesz Amyn, az iskolában borzalmas dolgok fognak történni. Meg kell állítanod!
– Honnan tudsz ennyit Amyről? – néztem rá furcsállódva.
Hirtelen erős, zavaró, és ismerős zaj zavarta meg a misztikus csendet, ami kettőnk között alakult ki. A csengő hangja erős volt! Jelezte mindenkinek, hogy igyekezzenek a termekbe, a tanárok hamarosan a termekben lesznek. Mivel az irodalom terem közel volt a tanári szobához, ezért Mrs. Cain elég gyorsan meg is jelent a teremben.
– Osztály, figyelem! Bármilyen jól is érezték magukat, el kell hogy keserítsem önöket, ugyanis megérkeztem, és az óra rövid időn belül el is kezdődik – kopogtatott erős hangon hosszú fapálcájával Mrs. Cain
Tommy még egy utolsó gyors mondatott mondott nekem:
– A táskád Judy szekrényében van, a kódot tudod, szia – hadarta el gyorsan, majd hátra futott hogy egy üres padot találjon valahol hátul a teremben.
Aggódva néztem Tommy után, aki év eleje óta egyre furcsább lett. Kevésbé volt vidám, és pattogós, inkább szomorkásabb lett és veszélyes, és kötve hiszem hogy a gördeszkázás tette volna ezt vele, ha egyáltalán tud gördeszkázni, mert az év elején a kezében végig ott volt a gördeszka, de ritkán láttam rajta menni.
Mrs. Cain megigazította a szemüvegét, majd felemelte a mutató pálcáját és elkezdte ütögetni az asztalt, hogy a szűnni nem akaró hangzavart elhallgattassa.
– Figyelem kedveskéim! Bizonyára tudjátok, hogy a mai nap délutánján egy ismert szerzőtől egy ismert művet fogunk színpadon eljátszani. Vagyis Shakespeare: Rómeó és Júlia című művét fogjuk eljátszani. Közületek is Mr. Andrusov és Mr. Gros is szerepelni fog az előadásban, úgyhogy… – magyarázta Mrs. Cain, mire az osztály a nevünk hallatán elkezdett nevetgélni, mi pedig vörösödő arccal húztuk össze magunkat elsüllyedve a székünkben.
Mrs. Cain ismét elkezdett a pálcájával hadonászni. Jó erősen csapkodta az asztalt, hogy figyeljünk végre rá. Szegény öreg fapálca, ha kiabálni tudna, már az üvegek is kitörtek volna a sikolyától, úgy csapkodta szegény botot Mrs. Cain:
– …kedveskéim, csöndesen az osztályteremben – folytatta Mrs. Cain ismételten megigazítva a szemüvegét – a lényeg persze nem ez, hanem hogy most részletesen át fogjuk venni a Rómeó és Júliát. Persze irodalmi szempontból – mosolygott Mrs. Cain – na már most, amit már most megemlíthetünk az Shakespeare véletlenjei – magyarázta Mrs. Cain, majd fogott egy krétát és felírta a táblára nagy betűkkel hogy: Shakespeare: Rómeó és Júlia
Egyetlen dolog miatt élveztem Mrs. Cain óráit, mert olyan szép díszes, régi módi betűkkel írt. Mindig ámulva figyeltem az írását, semmint azt amit felírt.
Miután az óra címét kiírta a táblára, elkezdte felírni a következő fél órában átvizsgált témának a rövid címét: A Véletlenek
Nem tudom miért, de valamiért eszembe jutottak Tommy szavai. Hogy tudhatott ennyi mindent Amyről? Lehet hogy ez is csak egy véletlen, egy véletlen, mint amiről most tanulunk?
Elképzelhető hogy csak véletlenül járt arra, amikor beszéltem Amyről valakinek! Valakinek? Csak Judynak meséltem Amyről, más nem is tudhat róla, bár igazság szerint mindenki tudhat róla, elvégre egy kislány égett bent egy terembe az ötödik emeleten.
Az is lehet, hogy csak szórakozik velem Tommy. Bár ami azt illeti tréfának elég gyenge.
Lehajtottam a fejemet a padra, mintha aludnék, és az osztály felé néztem, karomat pedig feltettem az arcom elé, hogy az takarásban legyen. Így néztem Tommyt aki egészen megváltozott! Békésen ült a padjában és Mrs. Cainre figyelt, aki hevesen magyarázott felénk nézve, és közben a táblára is írt néhány szót. Békésen ült, ült és írt, mint egy rendes diák, aki mindenre kíváncsi, ami a nagyvilágban történik.
Egyszer egy vidám, pattogós, mosolygós fiú, másszor meg őrjöngő, agresszív, támadó kisdiák. Ki érti az embereket. De ha úgy nézzük a dolgokat, akkor a többiekben is van egy kicsi furcsaság!
Karomat közelebb tettem a szememhez, és egy kis lyukon néztem az embereket.
Judyról mindig azt hittem, hogy egy átlagos lány, aki jól akar feltűnni a barátnői előtt, ezért folyton velük lóg, és rendkívül jól is tanul. Aztán persze megismerkedtem vele, és kiderült hogy teljesen rosszul láttam meg! Judy egy vidám lány, ugyanakkor van benne egy kicsi morcosság is, és mióta ismer engem, egyre inkább kezdi érdekelni a fenti emeleten lévő halott lány titokzatos szelleme. És egyáltalán nem akar villogni a barátnői előtt, habár, nem is tudom, hogy van e barátnője, talán egy, Claire, vele gyakran láttam a folyosókon beszélgetni.
– Jonathan Gros, meg tudja mondani? – kérdezte váratlanul Mrs. Cain ismételten megigazítva a szemüvegét, és érdeklődően nézve rám.
– Elnézést, nem figyeltem – keltem fel a padról és zavartan néztem Mrs. Cain-re – mi volt a kérdés tanárnő?
– Az hogy meg tudod e nekünk mondani, hogy hol van az első véletlen a műben
– Az első véletlen? – ismételtem el a kérdést, miközben gondolkoztam, kicsit összezavarodva – az első véletlen. Hát az első véletlen az… az ott van a… aaa… az elején! – dadogtam
– Kitűnő észre vétel kedveském, de ha részleteznéd nekünk egy kicsit, hogy mégis, mennyire az elején? – vigyorgott Mrs. Cain, de most nem azzal a vidám mosollyal, inkább olyan bosszankodós vigyorgás volt ez.
– Hát, ott van a… – dadogtam ismét, egyre kétségbe esetten
– Júlia szoknyáján – jött egy halk súgás a hátam mögül
– Júlia szoknyáján! – kiáltottam fel.
Hirtelen mindenki elkezdett hangosan nevetni, úgy hogy még Mrs. Cain is elnevette magát, de erősen próbálta takarni a kezével.
Értetlenkedve néztem magam elé egy pillanatra elgondolkodva, hogy mit is mondtam, és hogy a többiek min is nevetnek. Hirtelen felébredtem a zavartságomból, és felkiáltva fordultam hátra:
– Mi?! Héé – néztem mérgesen a mögöttem ülő Ash Bumperre, aki csak vigyorgott a vállát vonogatva.
– Na, figyelem kedveskéim, figyelem! Most már mindenki kinevette magát, ideje folytatnunk az órát – csapkodta a pálcáját Mrs. Cain, hogy csitítsa a hangzavart – az első véletlen nem Júlia szoknyáján esett meg, hanem, amikor a hírnök, az esti bálba meghívott vendégek neveit nem tudta elolvasni, és Rómeóékat kérte meg, hogy olvassák fel… – magyarázta tovább Mrs. Cain
Ismét lefeküdtem a padra, de most még jobban elrejtettem magam az osztály elől, megfogtam két könyvet, amit a könyvtárból kölcsönöztem ki még mielőtt beszéltünk volna Mrs. Cainnel, kinyitottam őket, és magam elé támasztottam őket, hogy teljesen eltakarjanak.
Hát igen, ez nem volt véletlen. Miközben a többiek nevettek rajtam, egy pillanatra akkor Tommyra pillantottam. Ő is nevetett. Furcsállottam. Talán végre visszatér a jó öreg Tommy Roan.
Ahogy így feküdtem, és gondolkoztam, közben meg Mrs. Cain magyarázott, teljesen elnyomott az álom.
Álmodtam is, és álmomban, egy folyosón álltam. Körbe néztem! Mögöttem a folyosó egy fehér vakító fénybe vezetett. Furcsa mód minden fehér volt. Mintha ismét visszakerültem volna a hatalmas ismeretlenbe, csak most folyosón álltam. Előttem a folyosó több irányba is elágazódott. Amikor elindultam, lassú, méla lépésekkel tudtam csak menni, mintha az űrben lettem volna. Az első elágazásnál balra fordultam. Egy ugyanolyan hosszú fehér falú folyosón találtam magam. Elkezdtem futni a folyosón, ami sokkal keskenyebb volt, mint az a folyosó, ahonnan indultam. Futásom is lassú volt, normálisan futottam, de mégis úgy tűnt mintha egy filmben lettem volna, és az egész mozgásomat lelassították volna.
Rémisztő volt az álmom, mert lényegében nem történt semmi benne, csak futottam, az elágazásoknál elkanyarodtam az egyik irányba, de mindenhol ugyanaz a hosszú fehér folyosó volt. Mintha egy labirintusban bolyongtam volna, fejvesztve keresve a kijáratot.
Aztán az egyik folyosó nem akart elágazódni sehol se. Hirtelen megláttam egy fekete foltot a folyosó közepén. Ahogy közeledtem hozzá, egyre inkább egy embernek nézett ki. Elkezdtem egyre gyorsabban futni, már amilyen gyorsan lehetett ebben a lassú világban, de a fekete alak ugyanott maradt. Mintha egy helyben futottam volna. Aztán ahogy futottam, a fekete alak lassan elkezdett eltűnni. Amikor teljesen eltűnt én is megálltam, és csak néztem magam elé, hogy hová tűnt az alak. Halk, suttogásszerű nevetést hallottam magam mögül. A nevetés egészen közelről hangzott. Gyorsan megfordultam, hogy megnézzem, ki liheg a fülembe, de nem volt ott senki. Furcsa, mozogni gyorsan tudtam, csak járni, meg futni tudtam csak lassan. Néztem egy darabig az üres folyosót magam mögött, majd megfordultam, hogy elinduljak a folyosón. Hirtelen, előttem termett egy alak. Közvetlen előttem volt. Az állam leesett a rémülettől, és remegő szemekkel néztem az alakot. Fekete ruhában volt, mindenütt fekete volt, de a feje. Rémisztő volt, ugyanis egy koponya volt. Egy eleven csontváz állt előttem, és rám nézett, már ha rám nézett üres tekintetével, és azzal a rémisztő vigyor kinézetű fejével. Csak nézett rám, majd amikor már az én szívem is teljesen megállt az álmomban, akkor hirtelen megszólalt:
– Jonathaaaaan! – lihegte
Furcsa volt, a hangja nagyon ismerősnek tűnt. Aztán megint megszólalt, de sokkal tisztábban és érthetőbben:
– Jonathan, keljél már fel! – mondta, és a hangja tisztán felismerhető volt. Dimitrij hangja volt.
Persze hogy az ő hangja volt! Rémülten pattantak ki a szemeim. Ijedten ugrottam fel a helyemről, úgy hogy az előttem szétnyitott könyveket levertem a padról, amik nagy zajjal csapódtak a földre, amitől én még jobban megijedtem, és majdnem hanyatt estem a saját székemben,
Dimitrij meg nevetve hátrált:
– Nyugalom Jonathan, biztos csak rosszat álmodtál – mosolygott
– Az nem kifejezés, álmomban te halott voltál – magyaráztam lassan megnyugodva
– Nahát, még hogy én halott, vicces lenne, miért, úgy nézek ki, mint egy halott – nevetett
– Az álmomban egy alak állt előttem egy… hát… szóval fej nélkül, vagyis volt feje, csak hát, enyhén csupasz volt, szóval érted – magyaráztam komolyan, mintha tényleg egy halott koponya fejű halottat láttam volna.
– És miből gondolod hogy én voltam az a koponya fej? Tudod, amikor az ember feje, hát, mondjuk úgy hogy kicsit csontos lesz, akkor már nem olyan felismerhető – nevetett, majd megfordult, és elindult a terem ajtaja felé
Körbe néztem a teremben, és már mindenki kiment, még a tanár is, csak ketten voltunk a teremben.
Gyorsan kiugrottam a padból, felvettem a könyveket, majd Dimitrij után rohantam:
– Hát, az alak megszólalt, és a te hangoddal beszélt, de szerintem nem jelent ez semmit sem, mert ha mondjuk Judy keltett volna fel, akkor az ő hangján szólalt volna meg
– Igen, az álmok már csak ilyenek, titokzatosak, és néha viccesek – magyarázta Dimitrij, bár konkrétan nem értettem hogy mit akart ezzel.
Dimitrij a szekrénye felé vette az irányt igen gyors tempóval, alig bírtam tartani vele az iramot. Meg is kellett állítanom:
– Várjál már, hova rohansz? Nem is vagy kíváncsi hogy mit mondott Tommy? – állítottam meg, megfogva a vállát, és érthetetlenül néztem rá.
– Nem nagyon – válaszolta egyszerűen, és tömören, majd megfordult és folytatta az útját a szekrénye felé.
– De talán az érdekel, hogy hol lehet a táskám, nem? – érdeklődtem hangosan kiabálva, hogy biztosan megálljon.
Meg is állt, majd megfordult, hozzám lépett és a szemembe nézett, komoly tekintettel, két kezét a háta mögött összekulcsolta:
– Hm, fogadtunk?
– Öö, igen – válaszoltam zavartan
– Nahát! – kiáltott fel ujjongva – akkor persze hogy érdekel, mibe is fogadtunk? – húzta össze a szemöldökét
– Egy, kakaóban, azt hiszem – néztem rá még mindig zavartan.
– Nagyszerű, kérdezted hova rohanok, nos a büfébe, hogy igyak egy forró kakaót – mosolygott – szóval, mit mondott Tommy?
– Jó, igazad volt, jövök neked egy kakaóval, Tommy azt mondta, hogy a táskám Judy szekrényében van
– Háhá, nyertem, nyertem – mutatott rám gúnyosan, és közben elkezdett forogni, és táncolni, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy nyert
– De – állítottam le – lehet, hogy ezt mondta Tommy, de ettől még nem biztos, hogy a táskám tényleg Judy szekrényében van – mosolyogtam
– Ó, de több mint valószínű, hogy ott van, szóval…
– Majd töri óra helyett megnézzük. Mr. Huts úgyis elengedett minket – emlékeztettem rá
– Tényleg, most hogy mondod, addig is, én most lemegyek a büfébe
– Rendben – intettem felé – én meg addig leülök tanulni a szövegemet
– Jól van, de figyelj – hajolt közelebb hozzám – csak kíváncsiságból, a szöveged nem a táskádban van? – nézett rám kíváncsian, majd elmosolyodott – na szia – intett felém, majd megfordult és elindult a Büfé felé.
Egy pillanatig néztem a távolodó Dimitrijt, majd én is elnevettem magam. Igaza volt, az iskola előtt tanultam utoljára a szövegemet, és a táskámba tettem, mikor abbahagytam.
Szerencsére tökéletesen tudtam a szövegemet. Egész októberben ezt tanultam. Egyáltalán nem voltam sose izgulós típus, habár, most egy kicsit feszengtem. Visszaemlékeztem mi volt az általános iskolámban, amikor felléptem. Egy hosszú sorban álltam, ami jobbra-balra kígyózott a színpadon. Szülők, diákok, tanárok, egyszóval mindenki minket nézett, a kis bátor alsós kisgyerekeket, amikor aztán hirtelen, megbotlottam valamiben és ahogy hasra estem, mögöttem az egész sor utánam dőlt. Mostanra már csak nevetek rajta, de akkor rettenetesen kínos volt. Remélem ma délután nem lesz semmi két bal lábas mozdulatom.