28. fejezet
Az élet fogságában
Fájt a fejem, mikor újra ki tudtam nyitni szemeimet. Feküdtem egy ágyban és néztem a plafonon egy legyet, ami pár pillanat múltán elengedte a plafont és elkezdett zuhanni felém, majd hirtelen irányt váltott és nyolcasokat kezdett írni a szobában. Végül, miután megunta a körözést, landolásra készült. Egyetlen kifutópályát szemelt ki maga előtt, az én orromat. Leszállt rá és békésen tipegett rajta. Kezemet fel akartam emelni, hogy elhessegessem a legyet az oromról, de képtelen voltam rá. Amint megemeltem a kezem, valami visszahúzta az ágyhoz. Nem valami! Egy szíj! Le voltam kötözve az ágyhoz! Rémülten próbáltam szabadulni ebből a kétségbeejtő helyzetből.
Elkezdtem ordítani, de nem figyelt rám senki. Hosszas jajongás, és szenvedés után végül abbahagytam az üvöltözést. Bambán, tátott szájjal néztem a plafont, karjaim elgyengültek, lábaim nem mozogtak. Az agyam annyira működött amennyire éppen még kellett neki.
A plafont bámulva eszembe jutottak a barátaim, szeretteim. Judy, ahogy mosolyogva harap rá egy tábla csokira, vagy Dimitrij aki elégedetten simítja végig rövid, felálló, szőke haját. Bobby, aki mindig viccelődik valamelyik idétlen cuccával, amit Bennytől vett. Tommy, aki elején lazán, rugalmasan állt a dolgokhoz, később pedig furcsán viselkedett, de mégis ő vele barátkoztam össze először. Claire, ki elején nem kereste társaságunkat, most mégis velünk lógott a legtöbbet.
És persze ott van apa is. Sose fogom elfelejteni, hogyan is tudnám. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire is szereti a barátait és a családtagjait. Ilyenkor, amikor nem lehetnek az emberrel, s hogy hiányoznak neki.
Ahogy így néztem a fehér mennyezetet, előtűnt a semmiből Amy, démoni testtel vetült elém, és kacagva, mormogó hangon szólt hozzám:
– Lásd magad kis élőlény. Egy semmi, egy senki, egy kis porszem vagy a szememben, azt hiszed, szembe tudsz szállni velem! Velem, az istennel felérő Lélekgyötrővel? Velem, aki nem ismer félelmet! Velem kinek karjai alatt lélekgyötrők ezrei gyűltek össze! Én előtted egy isten, egy uralkodó vagyok!
Szótlanul hallgattam nagyképű szövegét. Nem is akartam válaszolni, úgy feküdtem az ágyamban, mintha beletörődtem volna, hogy igen, vesztettem!
Gúnyos, kárörvendő kacajjal tűnt el a szemem elől, mintha csak beleolvadt volna a mennyezetbe.
Az idő érzékemet teljesen elvesztettem. Nem tudom mennyi idő telt el azóta hogy visszatértem a Senki Földjéről. Percek? Órák? Napok? Lehet hogy már egy hónap is eltelt.
Órák teltek el, mikor megláttam egy ismerős arcot, de őt akartam látni a legkevésbé. Anya jött be egy nagy alakú füzettel és egy könyvvel. Amint megláttam azonnal elfordítottam a fejem. Leült mellém egy kis székre, s letette a füzetet és a könyvet az ágyam mellett lévő asztalra.
– Szia Jonathan, megmondtam az osztályfőnöködnek, hogy mi történt, és örömmel adta meg a házi feladatokat.
Mint a dedóban! Anyám bemegy házi feladatot kérni? Ez szánalmas! Vicces azért, hogy az osztályfőnököm, Mr. Polasky örömmel adja meg a házi feladatot. Persze hogy örömmel adja meg, az ember visszatér a halálból, és az az első dolga, hogy megírja a házi feladatot.
Úristen, anya házi feladatot kér el? Hanyadika van? Milyen nap van ma? Nem kérdeztem semmit, csak szótlanul bámultam ki a szoba egyetlen ablakán. Haragudtam anyára, amiért hagyta az orvosokat, hogy lekötözzenek, ahelyett hogy megakadályozta volna ezt az egészet. Anya megfogta a kis széket és átment vele a túlsó oldalra. Biztosan látni akart, de én ekkor a másik irányba fordultam.
Leült és szomorúan nézett rám:
– Nem tudom miért vagy velem ilyen Jonathan, de én szeretlek téged – mondta, majd felállt a székből és a fejemre nyomott egy puszit.
Állt egy rövid ideig mellettem, remélte hogy majd megfordulok és mosolyogva nézek rá, aztán megigazította a vállán a táskáját és elindult kifelé az ajtón.
Bambán néztem kifelé az ajtón, amin anya kisétált. Az ajtón egy négyzet alakú tükör rész volt, azon bámultam kifelé, és néztem, amint anya szembe találkozik az orvossal, és aggódó tekintettel beszélget az orvossal. Az ajtó résnyire nyitva állt, így hallottam, hogy mit beszél az orvossal.
– Semmi gond Mrs. Gros, ilyen esetekben ez előfordul, mikor az illetőt visszahozzuk a túlvilágról, és a túlvilági élményei sokkot keltenek benne.
– És meg fog gyógyulni doktor úr? – szipogott anya egy zsebkendőt elővéve a táskájából.
– Biztosíthatom Mrs. Gros, hogy nem lesz semmi gond, pár nap múlva haza is viheti – nyugtatta meg anyát az orvos.
Tehát napok! Napokat kell már csak várnom, és kijutok innen. Ismét a plafonra tekintettem, és szomorúan gondolkoztam. Ha a démon teljesen uralma alá hajtotta Amyt, akkor nem fog vissza riadni attól, hogy másokat is bántson. És ismer engem, tudja, hogy akkor tudja a legnagyobb fájdalmakat okozni nekem, ha legelőször azokat veszi el tőlem, akiket szeretek. Ahogy így gondolkoztam ezen becsuktam a szemem. Pihentetés céljából tettem, de a trauma, a szomorúság, teljesen ledöntött. Ismét álmodtam. Egy embert láttam, aki egy pisztolyt fog a kezében, nem láttam az arcát, csak a karját, és hogy felém tartja a pisztolyt.
Hirtelen nagy durranás, a golyó lassan tört ki a pisztolycsőből, egyenesen felém repült a lövedék. A golyó oly lassan közeledett felém, hogy lazán elsétálhattam volna előle. Az álomban én mégis elugrottam előle. A golyó elsüvített mellettem.
Ekkor még nem vettem észre, de mögöttem Judy állt, és maga elé nézett bambán, mint egy szobor. A golyó habár eltévesztette eredeti célját, Judyt pont telibe kapta. Judy hátra esett a lövedék ütésétől. A mellkasát találta el. A szemem előtt ment keresztül a golyó Judy mellkasán, ami egészen a szívéig hatolt. Holtan esett hátra elterülve a földön, s a vére lassan végigfolyt egészen a lábamig.
Kiabálva ébredtem fel az álomból, és mivel nem tudtam felkelni a szíjak miatt, őrjöngve próbáltam elszakítani a csatokat. Tudtam, éreztem, hogy ez nem álom volt. Egy újabb vízió, egy újabb jövőbeli kép, amit meg kellett akadályoznom.
Kiabálásom hallatán, anya és az orvos berontottak a szobába. Anya rémülten tette a szája elé a kezét, az orvos pedig lefogta a karomat.
– Nővér! Ide! – kiabálta
Azonnal besietett egy nővér egy injekcióval. Oda jött, és sietve belém döfte a hegyes tárgyat. Bármi is volt benne, azonnal lenyugtatott. Nem láttam értelmét ordibálni, néztem a plafont és belül őrjöngtem, de kívül olyan voltam mint egy ma született kisbárány. Az orvos elengedte a karomat, anya sírva kérdezte az orvost:
– Mi volt ez doktor úr?
– Egy újabb roham, semmi gond, erős nyugtatót kapott. Egy-két napig még ez rendszeres lesz, aztán szép lassan visszaáll az agya. Százból egy embernél előfordul az ilyen eset újraélesztés után, nyugodjon meg kérem! – mondta illedelmesen az orvos, és kisétált a teremből.
Az ápolónő is kisietett a szobából. Anya viszont ott állt egy darabig és rám nézett könnyes szemekkel, aztán ő is kisétált a szobából szép lassan.
Remegő szemekkel bámultam a plafont, bár semmi kedvem nem volt hozzá hogy azt nézzem, de nem tudtam másfele figyelni. Agyam úgy működött, mint egy diavetítő. Egyszerre ezernyi képet láttam magam előtt, jókat, rosszakat. Az orvos tévedett! Egész nap nyugodt voltam, sőt még másnap is. Nem szóltam semmit, tudtam, hogyha nyugodtan viselkedek, és úgy teszek, mintha minden rendben volna akkor kioldják a szíjakat és pár nap múltán haza is engednek. De rettentő nehéz dolog volt ez. Aludni nem tudtam, esténként a démon rendszeresen meglátogatott és az egoját villogtatva gúnyosan kinevetett, és már csak azért sem tudtam aludni, mert állandóan háton fekve tudtam csak aludni a szíjak miatt, de hogy ezért ne legyek teljesen ideges, esténként egy gyöngébb nyugtatót kaptam az egyik nővértől. Az is kellemetlenül érintett, hogy úgy etettek, mint egy kisbabát és erőltetetten mosolyogtak rám. Vizsgálgattak! De mivel semmi rendelleneset nem találtak, így az egyetlen dolgot, amit tehettek az az volt, hogy hagynak békében pihenni, és megvárják, hogy mi fog történni. Hetek teltek el, tudom, mert hetente mindig bejött egy orvos, megnézett egy karton lapot, nagyokat hümmögött, rám nézett, én egy kicsit elmosolyodtam, hogy úgy tűnjön minden oké, de ő mérgesen nézett rám, majd tovább haladt.
Mindig azon gondolkoztam, hogy milyen szépen is kezdtem én el ezt a 2000-es évet. Megtudom, hogy apám meghalt. Majdnem én is meghalok, és most meg elkezdenek kivizsgálni. Rémisztően jól indult. Anya napi rendszerességgel látogatott meg, és szomorúan vette tudomásul, hogy még mindig nem voltam hajlandó beszélni vele. Egy nap Jessy és bejött hozzám, és döbbenten vettem észre, hogy igen aggódó tekintettel bújt oda hozzám.
– Jaj, úgy szeretlek öcsi, gyógyulj meg – szorított magához kedvesen, majd elkezdett zokogni – istenem, apa! – zokogott hevesen és erősen magához szorított
– Semmi baj Jessy, minden rendben lesz – erőltettem egy halvány vígasztaló mosolyt az arcomra
– Ha kijössz innen, elmegyünk a nagyvárosba, rendben? – szipogta megsimogatva az arcom.
Mosolyogva bólintottam. Megszorított még utoljára erősen, aztán sietve távozott.
Egy nap, egy komoly ember állt meg az ágyam előtt mellette egy ápolónővel, neki támaszkodott az ágyamnak, és mosolyogva nézett rám. Bambán néztem rá, hogy mit akar ez itt. Odajött mellém, és leült a kis székre.
– Nem fogsz bántani ugye? – kérdezte mosolyogva.
Nem válaszoltam.
A férfi bólintott a fejével az ápolónő felé, mire az odajött hozzám és kicsatolta a szíjakat.
– Emlékszel, mit láttál? Odaát a túlvilágon? – kérdezte ugyanazzal az idegesítő mosolygásával
– Maga valami médium? – kérdeztem unottan
Nevetett.
– Nem, csak kíváncsi vagyok miért voltál olyan ideges az elmúlt napokban
– Rosszat álmodtam – mosolyogtam gúnyosan
– Értem, és miért vágtad pofon az ápolónőt, miután visszahoztak a túlvilágról?
– Miért mondja nekem mindig ezt a túlvilági mesét? Fogalma sincs hol voltam! Nem direkt ütöttem meg, reflexmozgás volt, és nem vágtam pofon, csak ellöktem magamtól – magyaráztam feljebb ülve az ágyamban
– Miért, hol voltál, azt mondtad nem a túlvilágon voltál – faggatózott tovább, most már komolyabb arccal
– Nem, nem ott
– Értem! Emlékszel valamire? Hogy miért állt le a szíved?
Tudtam jól hogy nem állt le a szívem, de nem is mondhattam meg hogy hol voltam, és hogy mire emlékszem, így úgy csináltam mintha nem emlékeznék semmire sem:
– Megállt a szívem? – csodálkoztam
– Jonathan, eddig erről beszéltünk, bejött egy nővér, meglátta hogy itt fekszel a földön, behívott egy orvost, aki megállapította hogy nincs pulzusod, ezután fogták ezt a szerkezetet, – mutatott az újraélesztő készülékre – ezt a defibrillátort és visszahoztak téged
– Jézusom, ez történt? Én pedig azt hittem, hogy álmodtam – mondtam csodálkozva, mintha nem tudnék semmiről, és úgy csináltam mint ugyanazok az emberek akik visszatérnek a túlvilágról – én csak egy nagy világosságot láttam, azt hittem elaludtam, vagy valami, sajnálom, ha goromba voltam – sajnálkoztam ártatlan kutya szemekkel.
A férfi bólogatni kezdett, majd rám nézett és elmosolyodott:
– Jól van Jonathan, köszönöm, hogy segítettél nekem – mondta, aztán felállt a székből és odahajolt az ápolónőhöz:
– Nem kell visszarakni a szíjakat – mondta, és felém nézett, majd elmosolyodott – vaklárma – mondta, s azzal kiment a szobaajtón.
Miután beszéltem a férfival, az orvos, aki minden héten meglátogatott a kartonlapjával elégedetten bólogatott rám nézve:
– Jól van fiam! – mondta mormogó mély hangján, s tovább ment, tovább nézve a betegeket.
Elégedetten mosolyogtam a fejem alá téve a két kezemet, kényelmesen elhelyezkedve az ágyamban.
Aznap éjszaka a démon is meglátogatott, szinte már megszoktam mindennapos jövetelét:
– Milyen kedves, hogy megint meglátogattál – nevettem ki kuncogva
– Ne hidd, hogy ezzel vége halandó! Nemsokára az iskola egésze az én uralmam alatt fog állni. Szánalmas emberek, bezzeg én keresztül láttam rajtad, örökre ide kellett volna, hogy láncoljalak, de jobb játékot találtam ki magam szórakoztatására, és ehhez a játékhoz szükségem van te rád is.
– És mit játszunk, fogócska? – keltem fel az ágyamból a plafon felé nézve
A démon elnevette magát:
– Bújócska! – mondta és nevetve eltűnt, mint a kámfor.
Másnap reggel anya jött be értem vidáman. Segített összepakolni a cuccaimat. Reggeli vidámságát csak az árnyékolta be, hogy látta még mindig haragszom rá. Szó nélkül mentem ki a szobából. Belül üvöltöttem az örömtől, hogy végre kint vagyok, de kívül ordítottam az idegességtől. Anya a kocsival odakint parkolt. Sebesen beültem a kocsi hátsó ülésére és dühösen bámultam kifelé az ablakon. Anya szomorúan ült be a kocsiba. Haza felé menet anya nem bírta ki hogy ne kérdezzen rá:
– Jonathan, miért csinálod ezt? Mi rosszat tettem?
– Megmondom én – fordultam felé dühösen – hagytad, hogy azok az állatok belém szúrjanak nyugtatókat, és hagytad, hogy lekötözzenek
– Jonathan! Kezelhetetlen voltál, azt hittük valami bajod van, nem tehettem mást, értsd meg!
– De, tehettél volna! Megállítod az orvosokat és hazaviszel, de neeem, te nem tetted, hagytad, hogy tönkre tegyék az új évemet, hát anya, mondhatom köszönöm neked! – magyaráztam dühösen, végül pedig visszafordultam az ablakhoz és dühösen bámultam kifelé.
Pár másodperces néma csönd után anya ismét belekezd:
– Kérlek Jonathan értsd meg az én helyzetemet is, Jessy már nem lakik velünk, és az apád már többé nem lehet velünk, és ezek után meg úgy jönnek oda hozzám, hogy most élesztenek téged újra, én lelkileg teljesen össze lettem omolva. Nem bírom én már ezt lelkileg sem, se pedig fizikailag. Elfáradtam, és most egyedül vagyok! Hidd el nekem Jonathan, nehéz döntés előtt álltam, és igen, igazad van, hibáztam, és mélységesen sajnálom – magyarázta anya könnyes szemekkel, majd félrehúzódott, leállította a motort és rám nézett – megtudsz nekem bocsájtani?
Mérges tekintettel néztem vissza anyára, de egyszerűen képtelen voltam ezek után haragudni rá. Elmosolyodtam és boldogan öleltem át. Anya sírt, de közben nevetett, örült hogy megbékéltem.
Egy hónapot töltöttem a kórházban. Furcsa érzés volt egy hónap után hazatérni, Buks pedig képtelen volt megállni, hogy ne ugráljon fel, és ne nyaldosson össze örömében.
Az iskolában mindenki letámadott, és kérdésekkel kezdtek bombázni, barátok és ismeretlen diákok egyaránt. Hamar híre ment az iskolában, hogy találkoztam a túlvilági révésszel.
– Mi történt? – kérdezték egy csomóan – mit láttál? Milyen volt odaát?
Kellemetlennek éreztem a szituációt, mit mondhattam volna, hogy nem is voltam a túlvilágon? Vagy kezdtem volna bele a mesélésbe, hogy igen láttam mindenfélét?
– Mielőtt meghaltál, lepergett a szemed előtt az egész életed? – kérdezte egy lány
– Nem! – válaszoltam zavartan
– Milyen érzés volt visszatérni a halálból? – kérdezte egy fiú előbújva a tömegből
– Hát – kezdtem bele bizonytalanul, és a többiekre néztem.
Amint megszólaltam, mindenki árgus szemekkel figyelt rám, és várta mit fogok mondani. Teljesen kétségbe voltam esve, nem tudtam mit feleljek. Szerencsémre a csengő megmentett egy kínos felelettől.
– Sajnálom srácok, mennem kell órára! – tértem ki a felelet elől.
Sajnos az osztályban is mindenki engem bámult. Egyesek inkább távolodtak tőlem, mások viszont kíváncsian közeledtek. Leültem a helyemre, az ablak mellé, ráborultam a padra, és a karjaim rejtekébe bújtam.
Mrs. Cain nyugodtan sétált be a terembe, megállt a tanári asztal előtt, lejjebb tolta a szemüvegét, végignézett rajtunk, elmosolyodott, majd üdvözölt bennünket:
– Jó reggelt kedveskéim! Öröm látni, hogy milyen csendben vagytok. Ilyen se volt még ebben az évben, de nagyon remélem, hogy nem a mi kis hazatért diákunk miatt vagytok ilyen csöndesek – mondta, a végén rám nézve, mire én lejjebb csúsztam a székemben.
Mrs. Cain feltolta a szemüvegét, és megfordult, hogy felvegye a tankönyvet, amiből tanítani szeretett volna. Ekkor váratlanul egy papírgalacsin landolt a fejemen, végig pattogva rajta, le a földre. Felfigyeltem a kis cetlire, és körbe néztem honnan is jött a galacsin. Ash nézett rám szúrós tekintettel. Felvettem a földről a papír fecnit. Egy kis versike állt benne:
„Hiába tértél vissza a halálból
Szerencse volt, tudod te is nagyon jól
Vigyázz, lehet, hogy nagy már a hírneved,
De a Halál még bármikor elvihet”
Dühített a versike, és el is szomorított egyben. Úgy tűnt Asht zavarta, hogy népszerű lettem az iskola szemében, holott én nem akartam magamnak ezt a népszerűséget.
Megfogtam a kis cetlit, és összegyűrtem, aztán fogtam és begyömöszöltem a táskám legkisebb rekeszébe. Dühösen néztem Ashre egy pillanatra, majd befordultam az ablak felé, és kibámultam rajta.
Ahogy így bámultam ki az ablakon, eszembe jutottak a kórházi napjaim. Az ágyam mellett lévő ablak, amin mindennap több órán átbámultam ki, ahonnan egy fa bámult vissza rám. Ágai mélyen lehajlottak a hó súlya alatt. Mikor elhagytam a kórházat még egy utolsó pillantást vetettem rá. Az ág mely olyannyira meghajlott a hó alatt, melyet oly sokáig bámultam ágyamból, kecsesen ívelt a magasba.
Az iskolából is mindennap figyeltem egy fát az ablakból, ha irodalom óránk volt. Egy nap azt vettem észre, hogy egyik ága a fának el kezdett rügyezni. Folyton azon járt az eszem, hogy a fa télen alszik, úgy néz ki mintha meghalna, de közben él, tavasszal viszont felkell, és újraéled. Hasonló dolog zajlott le bennem is, csak az orvosok nem hagytak élni, pedig én csak pihentem, mint a fa télen.
A tanárok egy ideig békén hagytak tanulás szempontjából, nem hívtak ki kisdolgozatot írni, nem kérték számon a házi feladatokat. E miatt népszerűségem kis idő elteltével népszerűtlenségbe ment át. Ash folyton kötözködött velem, ha szembe jöttem vele a folyosón erősen belém jött vállal. Kibeszélt a hátam mögött a barátai között, akik hangosan felnevettek, és rám néztek, mikor megláttak.
Egyedül Dimitrij vett szárnyai alá, folyton azt ecsetelgette nekem, hogy ő tudja milyen érzés, és hogy min mentem keresztül, és hogy ne törődjek semmivel és senkivel.
Egész hónapban kedvtelenül jártam fel s alá a folyosókon a szünetekben. Szerencsére Dimitrij mindig mellettem volt, hogy erőt öntsön belém, így hó végére már egész jól sikerült visszailleszkednem. Kakaóval próbált mindig vigaszt nyújtani, ami jó kedvre derített eszembe juttatva a régi szép, kalandos időket.