Egy teremben ültem, és ceruzát tartottam a kezemben. Egy szépen megtervezett, és szép gondosan megrajzolt képet tartottam a kezemben. Letettem az előttem lévő állványra, és egyetlen mozdulattal simítottam rajta egyet. Ekkor furcsa pattogó zajra lettem figyelmes. Ahogy közelebb léptem a terem ajtajához, megláttam, hogy az ajtó alól sűrű fekete füst szállingózik befele a szobába. Bátortalanul nyitottam ki az ajtót. Óvatosan, lassan, nem tudtam mi történik oda kint, bár sejtettem. Elég egyértelműnek tűnt mit fogok odakint látni, mégis ezzel nyugtatgattam magam, hogy talán tévedek, talán nem is az történik odakint. Mikor az ajtó félig kinyílt, és én megpillantottam az égő falakat, és a plafonról lepergő törmelékeket, tudtam, hogy nagy a baj. Azonnal kinyitottam teljesen az ajtót és kirontottam kétségbeesetten a folyosóra. Egy nagy deszka zuhant le elém a földre. Lángolt, és a látványa egyenesen halálra rémisztett. Ezután nagy roppanást hallottam a magasból és a mennyezet lezúdult előttem, elzárva a kivezető utat. A törmelék között megláttam egy alakot egy benzines kannával a kezében. Ledermedve nézett a szemembe, és én visszanéztem ő rá. Be kellett látnom, hogy gyilkosomat nagyon is ismertem, és reménykedtem benne, hogy ne ő kövesse el ezt a szörnyű tettet, de számíthattam rá, hogy bizony ő fogja, és kíméletlenül fogja megtenni. Visszarohantam a terembe és lekuporodtam a terem egyik sarkában, és remegve várakoztam.
Emlékek! Emlékek voltak csak ezek a fejemben, hiába rohantam volna az ablakokhoz, hogy meneküljek, Amy szemszögéből láttam az eseményeket, és ő bizony remegve nézett ki a terem ajtaján, kétségbe esetten dúdolászva magában, hogy megnyugtassa magát. Végül mégiscsak felemelkedett a földről, és érthetetlenül ment az ajtóhoz. Be akarta zárni az ajtót, de hiába, a lángok akkor már a terem ajtaját súrolták, becsapva oda. Amy kétségbeesetten hátrált. Az ablakhoz rohant, kinyitotta a sűrű füst miatt és nagyokat köhögött. Az ötödik emelet, az iskola legmagasabb pontja. Ide már nem ért fel egyetlen fa sem, és a kilátás sem nyílt az utcára, nem tudott volna segítséget kérni sem. Senki nem hallotta volna meg. Fél órával később a füst olyan sűrű lett, hogy Amy képtelen volt levegőt venni, a tűz pedig csak közeledett. Amy tudta, milyen szörnyű kínok között halna meg, ha megfulladna, vagy ha a lángok elérnék őt, így a kétségbeesés uralkodott el rajta. Hátrált, menekült a tűz elől, végül pedig az egyetlen kiutat választotta az iskolából, az ablakon keresztül.
Azt mondják a szellemek mindig olyan képben jelennek meg az élők előtt, mint ahogy az utolsó pillanatokban láthattuk volna őket. Csodálkoztam mindig is, ha Amy a tűzben veszett oda, hogyhogy nem borzalmasan összeégett testét látom magam előtt.
Azt is mondják, hogy az ember előtt lepörög az egész élete, még mielőtt meghalna. És az utolsó kedves emlékével távozik a túlvilágra. Amy előtt viszont nem az élet pergett le, hanem egy szabály, egy törvény egy borzalmas titokról, ami örökre vele hal majd meg. Utolsó emléke a gyilkos arca egy utolsó esélyt adott neki. Egy esélyt, hogy visszatérjen az élők világába szellemként, és megtegye azt amit meg kellett tennie.
Könnyes szemmel rogytam a földre. Felhajtottam a fejemet, és magam előtt láttam a démont. Átlátszó teste lassan láthatóvá vált. Vörösen izzott a a bőre, szemei a dühtől füstölögtek, orra, akár egy szarvas orrcsontja, füstölgött, mint egy hideg téli reggelen. Mindenütt szarvak, és ocsmány kinövések borították az egész testét. Két agyaráról láncok lógtak, amik körülölelték az agyarát. A lehellete pedig írtó büdös volt.
Néztem rá, halvány mosolyt erőltetve az arcomra:
– Szép vagy!
A démon rám nézett, és üvöltött. Ezután csodálkozva nézte a két kezét, ami elkezdett elhalványulni, majd szép lassan eltűnt. Végül nem maradt más a szemem előtt, mint a démon, ocsmány őrjöngő feje. Kétségbe esetten nyögte ki utolsó szavait:
– Kudarcot vallottam! – mondta, és felüvöltött, majd füstként tűnt el a szemem elől.
Összerogyva ültem a földön, és miután a démon füsté lett, a falak mind, elkezdtek visszaváltozni, az ismert ötödik emeleti fekete, kormos falakra. A záró falak eltűntek, mintha valóban illúziók lettek volna, Judy pedig ijedten futott oda hozzám. Letérdelt elém a folyosó közepére, és megfogta a vállamat. Én lassan felemeltem a fejemet, és ránéztem. Szememből könnyek csordultak ki.
– Mi történt Jonathan? – kérdezte aggódó tekintettel
Összerezzentem, nem tudtam, mit feleljek. Aztán csak ültem némán, és Judyt figyeltem.
– Mi… mi történt a szemeddel? – kérdezte döbbenten, szája elé téve a kezét.
– Én… én tudom… tudom ki a gyilkos – dadogtam
– Ki az? – kérdezte Judy feszülten, majd miután látta, hogy nem felelek, közelebb hajolt – ki az Jonathan?
– Mr. Po-las-ky – nyögtem ki a nevet, s összehúztam magam, és egy nagyot fújtam.
Úgy feküdtem ott összekuporodva a folyosó közepén, mint egy bogár, ami rémülten húzta össze magát egy közelgő bestia elől. Teljes kimerültséget éreztem magamban.
– Igen! Barátaim – toppant elő a lépcsők felől Mr. Polasky egy pisztolyt tartva felénk.
Judy lassan felemelkedett. Én is felemeltem a fejemet és félholt tekintettel figyeltem Mr. Polaskyt.
– Igazán nem akartam hogy így történjen – mentegetőzött Mr. Polasky – a rendőrség se gyanakodott, a szegény kis Amy Morton a nagy tűzben vesztette életét.
– De… – nyögdécseltem
– De nem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt elterveztem – vágott a szavamba Mr. Polasky – Amynek nem lett volna szabad meglátnia engem, de amikor észrevett megijedtem, és elejtettem a benzines kannát.
– És a rendőrség? – nézett Judy Mr. Polaskyra furcsállóan
– Elhiheti Miss. Parlon hogy a tűz után egyszer se mertem feljönni ide, de a benzines dobozt még se találták meg.
– Az iskola? Eltusolta volna a dolgot?
– Az iskola nem tudott a tervemről Miss. Parlon
– De miért? – faggatózott tovább Judy
– Mr. Gros nem mondta önnek? – pillantott rám Mr. Polasky mosolyogva
– A titok! – álltam fel, lassan magamhoz térve, és erőt véve magamon.
– Amy Morton és vérvonala ősidők óta hordozza magában a titkot, a titkot, amelyre nemsokára fény derül, csak idők kérdése – lépett közelebb hozzánk Mr. Polasky szorosabban megmarkolva a pisztolyt.
– Akkor miért? Miért kellett Amynek meghalnia? – kérdeztem hátrálva.
– Nem jó, ha idő előtt kiderül egy titok Mr. Gros.
– Ebben azt hiszem egyet érthetünk – néztem Mr. Polaskyra lesújtóan – magának is volt egy szörnyű titka, de én rájöttem.
– Ha nem lettél volna olyan kíváncsi, hogy mi történt idefent, tökéletes gyilkosság lett volna, de te mégis feljöttél a szabadidődben. Próbáltam megakadályozni, hogy fel gyere, színjátszó körrel, különórákkal, de téged nem lehetett megállítani.
– A titkok kiderülnek, bármilyen rosszak is – mosolyogtam Mr. Polasky felé.
– Azt hiszem ebben is egyet érthetünk Mr. Gros – mondta nyugodtan és felemelte a pisztolyt egyenesen felém – de amíg lehet, tartsuk titokban őket.
Látszott Mr. Polaskyn hogy lőni készült. Hirtelen eszembe jutott, mikor a kórházban Judyról álmodtam. Mr. Polasky kezét láttam akkor. Ő tartotta felénk a pisztolyt. Az álmom szerint Judy meghal benne, mert én elugrom a lövés elől. Még megmenthetem Judyt ha nem ugrom el, és akkor engem talál el a golyó. Az egyetlen álmom, amely elől nem tudok elmenekülni, nem tudom megváltoztatni, nem tudom úgy változtatni, hogy senkinek ne essen baja. Farkas szemet néztem hát a pisztolycsővel és vártam, hogy a golyó áthatoljon rajtam.
Váratlanul Amy bukkant elő a földből, és mérges, lesújtó pillantással nézett Mr. Polaskyra.
– Amy? – nézett nagy szemekkel Amyre Mr. Polasky – hogy lehetséges ez?
– Most visszaadom, amit egy éve tettél velem – mondta dühösen Amy, majd kitártotta két kezét Mr. Polasky felé.
Ekkor hirtelen nagy szél kezdett el fújni minket a folyosó végéből a folyosó végi ablak felé. Olyan szél volt ez, mint amikor Amy egyszer befújt engem a földszinti mosdóba. Mr. Polaskyt a hirtelen jött szél löket kibillentette az egyensúlyából, de ő sem habozott tovább, lassan meghúzta a ravaszt! A golyó eszeveszett sebességgel jött ki a pisztolycsőből. Mr. Polasky a szél lökettől félre lőtt, és a mögöttem kilógó Judy karját találta el. Judy felordított a fájdalomtól, és a golyó erejétől a földre zuhant.
Amy látva Mr. Polasky tettét végtelen haragra gerjedt és olyan erős szelet támasztott fel az ötödik emeleti folyosón, amivel én már nem bírtam küzdeni. Lábaim lassan elemelkedtek a földtől és a folyosó végi ablak felé kezdtem repülni. Szerencsére még időben elkaptam az egyik kezemmel az egyik ajtó félfáját. Balszerencsémre Judy még annyira sem bírta tartani magát, és hangosan sikoltva repült ő is az ablak felé. Másik kezemet kinyújtva sikerült elkapnom a kezét, amit erősen megszorítottam, hogy még véletlenül se engedjem el. Összeszorítottam a fogaimat és én is kiabáltam, egyszerre kellett megtartanom a saját testemet és Judy testét is.
Mr. Polasky a szél lökettől elejtette a pisztolyt, de még meg tudott állni a lábán. Kezét a szeme elé tette, ugyanis a rengeteg törmelék, ami a folyosón állt csak úgy csapkodták Mr. Polasky arcát. Ez idegesített engem a legjobban, hogy az erős széltől a kormos falak elkezdtek lassan leszakadni, és egy-kettő törmelékdarab egyenesen a képembe repült. Megpróbáltam a fejemet előre fordítani, hogy lássak is valamit, ekkor megpillantottam a földön egy kiesett ajtót, ami elkezdett mocorogni. Amy próbálta a deszkákkal és a törmelékekkel kidönteni Mr. Polaskyt az egyensúlyából, de eközben, nem látott minket. Én viszont tudtam, ha az az ajtó elindul felénk, mindkettőnket lesodor. Rémülten, meredt szemekkel figyeltem az ajtó minden mozgását, eközben a lábammal próbáltam találni a falban egy rést ahol megtámaszthatom magunkat. A szél egyre erősebben fújt, Mr. Polasky pedig kitartóan állt egy helyben, és megpróbálta elérni Judy lábát, aki lassan kezdett észhez térni. Judy, bár eddig is magánál volt, úgy lebegett a levegőben, mintha élvezné az erős szelet, vagy pedig csak egyszerűen a karjában érzett fájdalomtól nem is fogta fel hogy mi történik körülötte. Én viszont egyre nehezebbnek éreztem magunkat, karom kezdet elfáradni, már alig bírtam tartani magunkat, az ajtó pedig kezdett a levegőbe emelkedni. Lázasan rugdaltam a falat, hogy valahol talán beakad majd a lábam. Az ajtó ekkor hirtelen a magasba emelkedett, és mint egy flippergolyó, pattogott a folyosó két fala között. Ekkor hirtelen beakadt a lábam valamibe, nem tudtam mi volt az, talán a szomszéd terem ajtófélfája lehetett. Így hogy sikerült a lábamat beakasztanom képes voltam, úgy elmozdítani magunkat a levegőben, hogy az ajtó centikre is, de kikerüljön minket. Az ajtó kikerülve minket lapjával csapódott Mr. Polasky arcába, aki így kibillent az egyensúlyából, és a levegőben repülve, a végén, kitörte a folyosó végi ablakot. Szerncsésen sikerült megfognia az ablakpárkányt. Az üveg szilánkjai felsértették Mr. Polasky arcát és kezét, de még mindig kitartóan kapaszkodott az ablakba.
– Amy! Nem bírom már sokáig! – ordítottam, hogy az erős szélben talán meghallja Amy kétségbe ejtő kiáltásomat.
Mr. Polasky gúnyosan mosolygott Amyre:
– Tudod, jól hogy nem pusztíthatsz el!
Amy szótlanul bámulta Mr. Polaskyt, és még mielőtt újra megszólalt volna, Amy minden erejét beleadta, hogy egy újabb erős szél löketet zúdítson a gyilkosára. Ez a szél löket oly erősnek bizonyult, hogy ezt már képtelen voltam megtartani izomból. Elengedtem az ajtófélfát és Judy, meg én kiabálva repültünk az ablak felé. A szél löket Mr. Polaskyt is elérte, aki szintúgy nem bírta már magát tartani. Hangosan kiabálva zuhant le az ötödik emeletről az aszfaltra. Judy és én átzuhantunk Amy testén. Amy ijedten vette észre, hogy mi is az ablak felé tartunk, így egyetlen mozdulattal elállította a szelet, mire mindketten az ablak előtt a földre zuhantunk.
Erősen neki csapódtunk a falnak, fejünket bevágtuk, de komolyabb bajunk nem történt. Míg Judy dörzsölte ép kezével a fejét, addig én villám gyorsan felpattantam, és kinéztem az ablakon. Mr. Polasky a földön feküdt mozdulatlanul. Mikor megfordultam Amy egy szempillantás alatt elém került:
– Köszönöm, hogy segítettetek, de most mennetek kell, nem tudhatják meg, hogy itt voltatok fent – magyarázta Amy komolyan
– És veled mi lesz? – kérdeztem Amytől aggódó tekintettel.
– Én és Tommy örökre eltávozunk. A démon pusztulásával, ahogyan te is, Chris Bart is visszanyerte erejét. Judy Parlon! – szólította meg végül Judyt Amy
Judy lassan feltápászkodott a földről, és szédelegve, fájós karját fogva lépett oda Amyhez.
– Szeretném neked is meghálálni, hogy kitartottál mellettem. – mondta Amy egy halvány mosollyal az arcán.
Amy rátette két kezét Judy sérült vállára, mire vakító fehér fény tört ki Amy kezéből. Judy a lőtt seb környékén erősebben kezdte szorítani a karját. Látszott rajta, hogy fáj neki, amit Amy művel vele, ugyanakkor nem is akarta leállítani. Aztán egyszer csak a pisztolygolyó lassan elkezdett kijönni Judy vállából. Amint a golyó kijött, a lőtt seb elkezdett lassan beforrni, a golyó pedig Amy előtt lebegett. Amy egyetlen mozdulattal darabokra törte a golyót, és eltűntette a föld színéről.
– Köszönöm! – bólintott egyet fejével Judy
– a rendőrség az én gondom lesz, de most mennem kell, ég veletek! – mosolygott ránk Amy és egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől.
– Gyere Jonathan, mennünk kell! – fogta meg a karomat Judy
– És mi lesz Dimitrijvel, nem hagyhatjuk itt – néztem végig a folyosón keresve barátomat.
– Tud ő vigyázni magára, de senki nem láthat meg minket idefent, gyere már! – Húzott le a lépcsőn Judy a karomat ráncigálva.
Szapora léptekkel rohantunk le a lépcsőn. Hallottuk a közelgő tömeget, akik felfigyelhettek az ablaküveg csörömpölésére, de lehet hogy már a lövésre is felfigyeltek. Sietve rohantunk be a negyedik emeleti folyosó végi mosdóba Judyval, hogy még csak a gyanú árnyékába se kerüljünk. Mindketten a fiúmosdóba rohantunk, és onnan hallgatóztunk, hogy mi történik.
– Mi volt ez? Mi történt? – jöttek a kérdések mindenkitől.
Tanárok rohantak fel a lépcsőkön kétségbeesve, hogy mi történt.
– Úristen, és ha Dim még mindig odafönt van? – néztem Judyra kétségbeesett arccal az ajtóra tapasztva a fülemet, aztán hirtelen eszembe jutott valami, és rémülten néztem Judyra – a pisztoly! – kiáltottam fel, és készültem volna kinyitni az ajtót, mire Judy újult erővel visszanyomta:
– Hagyd! Most már nem tehetsz semmit se. Amy biztos eltűntette. – nyugtatgatott Judy
– Igen, de olyan ideges vagyok – toporzékoltam az ajtó előtt
– Én is, de most higgadtnak kell lennünk, és úgy tennünk mintha nem is tudtunk volna a dolgokról, és most ideje ki mennünk és rémült arccal csodálkoznunk – javasolta Judy komolyan, majd fújt egy nagyot, és kinyitva az ajtót rémült tekintettel futott a lépcsők felé.
Vállat vontam, és én is úgy tettem, ahogyan Judy javasolta. Szinte az egész iskola a negyedik emeleti folyosón toporzékolt, ugrándozott és sugdosva próbáltak felnézni. A tanárok persze nem engedtek föl senkit sem az ötödik emeletre. Mi is befurakodtunk a tömegbe. Bobby jött oda hozzám, kabalabotjával utat nyitva maga előtt:
– Azta! Mi történt? Ültünk a padon, és hallottuk az üvegcsörömpölést.
– Nem tudom, én is a többiekkel együtt jöttem föl. – mondtam Bobbynak felé fordulva
– Hű, mi történt a szemeddel? – kérdezte csodálkozva
– Ah, semmi – legyintettem
– Állati! – vigyorgott Bobby
Kezemmel próbáltam eltakarni a szememet szégyenemben.
– Egyébként meg azt is mondták, hogy lövések is voltak!
– Csak egy! – javítottam ki Bobbyt
– Honnan tudod? – nézett rám rémülten Bobby
– ÁÁ – vakartam meg a fejemet – a többiek, akik hallották a lövést, azt mondták, hogy csak egyet hallottak.
– Nahát, ez tök király! – nevetett
Ahogy így beszélgettem Bobbyval, valaki megkopogtatta a vállamat, megfordultam és döbbenten vettem észre hogy Dimitrij állt mögöttem.
– Dim! – kiáltottam fel az örömtől és a megdöbbenéstől is egyaránt.
Megfogtam a vállát és kitoltam a tömegből, egészen a folyosó sarkáig, ahol senki se volt már.
– Hol voltál? – néztem rá aggódó pillantással.
– Hűű, lefejeltél egy festékes vödröt? – nézett rám nagy szemekkel Dimitrij
– Mi? Miért? Ja! Nem, a démon tette ezt a szememmel. Hol voltál? Azt hittük odafent vagy!
– Hát én is azt hittem, mondtad, hogy menjünk be az ajtón, és én bementem, aztán nem volt ott semmi, így kijöttem onnan, de akkor már a földszinti mosdóból jöttem ki, és akkor láttam, hogy egy tömeg rohan felfelé a lépcsőn, így én is feljöttem – magyarázta Dim a történteket hadarva – mi történt?
– Mr. Polasky meghalt! – mondtam suttogva
– Hogyan? – nézett rám Dimitrij nyugodt tekintettel
– Ő volt a gyilkos, aki megölte Amyt
– Értem – nézett el mellettem, gondolkozva.
– Nem tűnsz túl meglepetnek – néztem rá furcsállóan.
– Deee, csak elgondolkoztam.
Épp akartam megkérdezni Dimtől, hogy min, amikor a tömeg elkezdett hangosan kérdezősködni, és mozgolódni, akkor láttam meg, hogy egy tanár jön le a lépcsőn lassan, tanakodva.
Kérdések hada bombázta halálra a tanárt, miközben ő sem tudta, hogyan jelentse be a tragikus hírt. Mr. Larton, az én ex különfizikatanárom aztán szomorú hangon belekezdett, mire az egész tömeg mély csöndbe burkolódzott. Miután befejezte a szomorú hírt, hogy Mr. Polasky meghalt, és hogy még nem tudni, hogy gyilkosság áldozata lett, vagy pedig saját kezűleg vetett véget az életének, mindenki rémült fejjel elkezdett susmorogni, összebeszélni és gyanakodni.
Sajnálatos módon, akármi is volt a nagy titok, Mr. Polasky örökre a sírba vitte magával azt, de ha igazat beszélt, akkor nem sokára kiderül az a bizonyos szörnyű titok.