Jonathan Gros (6. fejezet) első fél

6. fejezet
Halloween esti megvilágosodások

Sok idő telt el a kalandos iskolakezdet óta, és semmi! Semmi izgalom, semmi furcsaság, mintha minden szál, amit eddig kicsomóztunk újra összegubancolódott volna. November 1. Halloween délutánja. Készülődések az esti cukros mulatságokra. Judy felhívott hozzájuk hogy találjunk ki valami frappáns versikét, amivel majd cukrot kunyerálhatunk, minden egyes ház ajtaján becsöngetve.
Judy nagyon lelkes volt, habár már rég kinőttünk az ilyen gyerekes, cukorkéregető mulatságokból. Judy nagyon szerette a csokit, de egyáltalán nem nézett ki túlsúlyosnak, sőt, kifejezetten jó alakja volt. Amikor felmentem a szobájába akkor is egy nagy tábla csokoládét majszolgatott.
– Kérsz csokit? – kínálgatott lelkesen
– Köszönöm, most elfogadok egyet – mosolyogtam
– Találtam egy mély zsákot a szekrényem egyik sötét zugában – terítette ki előttem a zsákot – szerintem elég mély, ahhoz hogy sok cukrunk legyen – méregette a zsákot Judy
– Nem gondolod hogy már kinőttünk az ilyenekből? – kérdeztem félénken, mosolyogva
– Ugyan már, én szeretem a Halloweent, szerintem ilyenkor igazán gyerekek lehetünk, és még jól is lakunk
– Jól van, akkor hajrá, találjunk ki valami jópofa versecskét – csaptam össze a tenyeremet izgatottan, de Judy csak maga elé nézett, és tétovázva próbálta beszédre nyitni a száját, mire nagy nehezen megszólalt:
– Na jó, igazából nem ezért akartam veled beszélni, csak mivel ma nem volt suli, ezért nem tudtam elmondani az iskolában, és úgy éreztem, hogy ezt személyesen kell elmondanom – mondta szaporán, majd a szemembe nézett
– Értem, de mit is akartál mondani? – néztem rá kíváncsiskodva
– Ja, igen, persze, azt elfelejtettem mondani – vigyorgott – szóval, mint mondtad, hogy nézzek utána ennek a bizonyos Amy Mortonnak, nos én kutatgattam utána, de nem találtam róla semmit nagyon. Legalábbis alig van róla bármi – nyitott ki egy hatalmas könyvet, szinte beleremegett az egész ház, ahogy kinyitotta. Arról nem is beszélve, hogy porzott mikor a kinyitott könyv egyik fele rácsapódott a padlóra. Judy anyja aggodalmát is kifejezte:
– Minden rendben van odafent kislányom? – kiabálta fel
– Igen anyu, semmi gond – kiabálta le Judy válaszul
– Alig találtál róla valamit? Nekem úgy tűnik, hogy nagyon sokat találtál róla – bámultam a könyvet nagy kerek szemekkel
– Éppen ez az, hogy ebben a könyvben mindenkiről van valami, de róla nincsen szinte semmi
– Hát, ha mindenkiről van valami, akkor ne csodálkozz, hogy alig van róla valami
Judy egy picit elgondolkozott, majd rosszallóan nézett rám:
– Nem a világon mindenkiről van valami, hanem csak a suli diákjairól!
– Hűha, jó kis könyv
– Bizony, és nézd csak ezt például:
„Thomas Vrend: 17 éves tanuló, kitűnő szorgalma miatt jól tűnt volna fel a tanárok szemében, de csínytevései és borzalmas magatartása miatt mindig javasolták neki, hogy menjen el egy másik iskolába, ahol az ilyen okos, ámde hiperaktív gyerekekkel jól tudnak bánni, de ő inkább úgy gondolta marad…”
– Hasonlít rám – örvendeztem
– Ezért olvastam fel – mosolygott Judy – de ellenben Thomas Vrenddel, Amy Mortonról nem sokat találtam, lássuk csak – lapozgatott – áh, ez az, szóval:
„Amy Morton: 14 éves tanuló volt. Amy félénk kislány volt, az órákon ritkán jelentkezett, majd 1999. március 18-án, a nagy iskolai tűzvészben életét vesztette. Nyugodjék békében!”
– …az emlékeivel – egészítettem ki elgondolkozva
– Hogy? – nézett rám furcsán Judy
– Nem érdekes, jut eszembe, mi van a füzettel, amit a kezedbe nyomtam?
– Igen, a füzet, azt is átnéztem, de ki vannak… égve a lapok
– Kár, reméltem abból rájövünk valamire – sóhajtottam
– Úgy látom nem érted Jonathan! Nézd – nyitotta ki a kis füzetet Judy – az első tíz oldal a füzetből ki van égve, nem kitépve, kiégve
– Igen, és? – néztem rá érthetetlenül
– Jonathan! Ez lehetetlen, a tűz nem áll meg az első tíz lap elégése után, főleg hogy az egész ötödik emelet leégett. Valaki, vagy valami azt akarta, hogy megtaláljuk a füzetet, de valószínűleg az első tíz oldalon lehetett valami, amit viszont nem akart hogy lássunk
– Napló? – néztem Judyra érdeklődő szemekkel
– Igen, szerintem is, Amy Morton leírt valamit, amit szerintem nem szabadott volna
– Van egy olyan érzésem, hogy az a tűz odafent nem véletlenül keletkezett
– Igen, de ennek még mindig semmi értelme. Úgy értem, nem áll össze a fejemben ez az egész.
– Nálam sem
Hirtelen csöngettek odalent. Mind a ketten csodálkozva pattantunk fel, és kirohantunk a lépcsőhöz hogy hallgatózzunk hogy ki az:
– Jó napot – köszönt be az idegen – Judy barátja vagyok
– Judy, az egyik barátod van itt! – kiabált fel Judy anyja
– Ki az anya? – kérdezte Judy furcsállóan
– Valami Tommy Roan
Mind a ketten, Judy és én is egymásra néztünk ijedtünkben, és meglepődve:
– Ez meg mit keres itt? – suttogta oda hozzám Judy rémülten – gyorsan, menj be, és rakd el a könyvet, én majd addig feltartóztatom
Fejemmel bólintottam, majd gyorsan berohantam a szobába. Nagy nehezen sikerült becsuknom a könyvet és elhúzni a szekrényig:
– De nehéz ez a vacak – nyögtem
Hirtelen, meghallottam, ahogy kinyílik a szobaajtó, én meg ijedtemben, gyorsan bemásztam a szekrénybe, és magamra zártam a szekrényajtót, és csöndbe, lemerevedve hallgatóztam.
– Igen, ez itt az én szobám, gyere csak be – mondta zavartan Judy
– Szép szoba, ilyen nekem is… mármint ilyen szobája a nővéremnek is volt – nevetett Tommy – nahát milyen furcsa
Nevetett egy másodpercre is Judy megértően, majd furcsállóan megkérdezte:
– Mi?
– Ez a szoba, olyan otthon érzem magam
– Hát, foglalj akkor helyet és, érezd akkor otthon magad – nevetett Judy
– Csak azért jöttem fel, hogy esetleg… szóval hogy elmehetnénk együtt Halloweenezni
– Jaj, ez igazán kedves tőled Tommy…
– De? – szakította félbe Judyt
– Semmi de, úgy értem, persze Tommy, szívesen elmegyek veled
– Na, ez remek, akkor, mondjuk a suli előtt?
– Persze, az tökéletes
– Akkor ott találkozunk. Akkor, szia Judy
– Szia Tommy – búcsúzott el Judy is, majd meghallottam, ahogy kinyílik és becsukódik az ajtó, így bátran nyitottam ki én is a szekrény ajtómat.
– Uh, ez meleg volt – sóhajtott Judy, mire hirtelen Tommy ismét kinyitotta a szobaajtót, én meg mint egy szuperhős vetődtem be a szekrénybe, hatalmas csörtetéssel és lármával
– Ez mi volt? – kérdezte Tommy gyanakvóan
Judy elgondolkozott kétségbeesetten:
– Ez? Semmi, csak a macska, hisz tudod milyenek ezek az ÁLLATOK, úgy ugranak össze-vissza hogy mindent összetörnek – nevetett Judy
– Persze, tudom miről beszélsz, amúgy csak azért jöttem vissza, mert elfelejtettük megbeszélni hogy mikor is találkozunk
– Legyen mondjuk, este hat?
– Az tökéletes, akkor este hatkor, a suli előtt!
– Igen, igen ott leszek, akkor szia
– Igen, akkor szia
És ismét hallottam, ahogy Tommy ismételten elhagyja Judy szobáját. Én meg szabályszerűen kiestem a szekrényből
– Reméljük többször nem jön már vissza – sóhajtott Judy
– Igen, és többé nem kell majd úgy ugranom, mint egy ÁLLAT – hangsúlyoztam az állat szót, ahogy ő is, miközben Tommyval beszélt
– Bocs – mondta szégyellve magát Judy
– Semmi gond, apropó Tommy, tudtad hogy a bátyja is ide járt
– Nézzük meg akkor, hátha kiderül róla is valami – egyezett bele Judy, így ismét elővettük a nagy könyvet. Judy vadul elkezdett keresgélni, szinte bele esett a könyvbe:
– Ez furcsa, egyetlen Roan nevezetű diák nem járt ide azelőtt
– Mikor készült ez a könyv?
– Lássuk csak, azt írja: 1999. augusztus, szóval valamikor még a szünetben nyomtatták – nézte meg a könyv elejét Judy
– De akkor viszont benne kell, hogy legyen!
– Hát őt most akkor vagy kihagyták ebből a könyvből, vagy sose járt ilyen nevezetű ember ebbe az iskolába hogy Roan
– Kivéve most
– Szerintem hagyjuk, inkább csináljuk azt, amiért idejöttünk, vagyis amiért ide jöttél.
– Vagyis? – néztem rá aggódva
– Vagyis találjunk ki valami verset
– Jó, legyen mondjuk:
„Ide a cukorkát, vagy rád küldjük Halloween átkát!”
– Nem rossz, vagy mondjuk:
„Csokoládét ide már…
– Igen? És hogy tovább?
– Tudod mit, legyen a te verziód, bár nem tudom, hogy milyen átok van Halloweenkor, de mindegy
– Szerintem is mindegy, nézd csak, mindjárt hat óra, és lassan találkoznod kell a hős lovagoddal – viccelődtem Judyval
Judy rosszalló nézést vetett rám, majd gyorsan elköszöntünk. Rohantam le az emeletről hogy elhagyjam Judy házát, hirtelen Judy utánam szólt:
– Hova rohansz ennyire?
– Tegnap előtt bevittem a suliba a jelmezem hogy megmutassam a többieknek, de véletlen bent hagytam, szóval most rohannom kell, hogy kiszedjem a szekrényemből
– Jól van, de Jonathan, figyelj, találkozzunk hatkor a suli előtt, nem szeretnék egyedül menni Tommyval – nézett rám aggódó tekintettel
– Jól van – mosolyogtam vigasztalóan, majd gyorsan kirohantam a házból, hogy elhozzam a jelmezem az iskolából.
Az iskola félelmetesebb volt így sötétben, mint valaha. Odasétáltam lassan a kétszárnyú főkapuhoz, és bekopogtattam az ajtón lévő régi kopogtatóval.
– Ki az? Ki vagy? – nyitotta ki a nagy ajtót a gondnok, egy elemlámpát világítva az arcomba
– Elnézést, csak valamit itt felejtettem – hunyorogtam az elemlámpa fényétől
a gondnok morgott egyet, majd lámpájával beintett az iskolába. A szekrényem a földszinten állt egészen a folyosó közepén. A lámpák nem égtek takarékosság szempontjából, de az iskola így is hét órakor már bezárt. Kulcsomat előkapva kinyitottam a szekrényajtóm, és csodák csodájára, ott állt szépen összehajtva a Halloweeni kosztümöm. Kikaptam, majd bezártam a szekrényajtót, mikor hirtelen valami fuvallat suhant át a folyosón, nagy süvítő hanggal. A szívem elkezdet hevesen kalapálni, és dermedve néztem körbe a korom sötét folyosón, de nem láttam senkit. Megnyugodva elindultam a kijárat felé, mire váratlanul valami erős szél elkezdett szembe fújni. Érthetetlenül tartottam ellent a szélnek, nem értve, hogy mitől lett ekkora szél egy iskolában, mert még ha nyitva hagyták volna az ablakot is, akkor se lenne ekkora huzat. Hirtelen hasra estem a szél erejétől, majd a hatalmas már szinte orkán erejű szél elkezdett végigfújni a folyosón. Kétségbe esetten kaparásztam a földet, lábammal, meg próbáltam ellen tartani, de hiába, a szél túl erős volt, engem meg magával ragadott, és egyenesen kedvenc helyemre, a folyosó végi lezárt mosdó nyitott ajtaja felé fújt. Ordítva szívott be a mosdó, titokzatos termébe, bezárva mögöttem az ajtót.
Körül néztem az ismerős helyen, ami olyan világos volt, mintha csak a napfény sütött volna be az ablakon, de hogy őszinte legyek, nem is tudtam megmondani, hogy napfény-e ami besüt vagy valami nagyon erős fény, ugyanis odakint sütött a nap.
Váratlanul a plafonról elkezdett csepegni a víz. Felnéztem, hogy honnan jön a víz, amikor egy csepp a szemembe csapódott. Reflexből kaptam a szememhez a kezemmel, hogy kitöröljem a vízcseppet, de teljesen felesleges volt, ugyanis a plafonból elkezdett még jobban potyogni a víz, úgy hogy a padlón már bokáig ért nekem a víz.
– Mi a fene? – néztem le a lábamhoz rémülten
Gyorsan megfordultam és elkezdtem ütögetni az ajtót, miközben segítségért kiáltottam. Éreztem hogy a víz már egészen a derekamig ért. Ezután egy pillanat alatt elmerültem a vízben. Nagy levegőt véve, csukott szemmel lebuktam a víz alá, és megpróbáltam rugdosni az ajtót a víz alatt, de hiába, éreztem, ahogy a tüdőm megtelik vízzel, majd minden elhomályosodott.
Lassan kinyitottam a szememet, majd elkezdtem vadul köhögni, hogy kijöjjön a víz a tüdőmből, de semmi nem jött ki, mintha meg se történt volna a fulladásom. Vagy nem is történt meg? Lehet hogy csak képzeltem az egészet? Vagy az is lehet hogy meghaltam, és a mennyországban vagyok? Minden fehér volt körülöttem, csak valami fehér füst kóválygott a mosdóban mindenütt
– Jonathan – suttogta egy lányhang
– Mi? Ki az? Ki van ott? – forgolódtam tengelyem körül ijedten, és tapogatózva a vakító fehérségben
– Jonathan – ismételte ismét a hang
– Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? – lihegtem
– Segíts nekem Jonathan, kérlek, segíts! Úgy félek – suttogta rémülten
Kis gondolkozás után magam elé néztem a nagy üres, fehér semmibe:
– Segítek!