Az orvos fiatal volt; még tisztán hitt a lélek törékenységében, s abban, hogy a szavak gyöngéd ölelése összefoghatja, körbenyalábolhatja e törékeny alkotmány széthullani készülő, repedezett gömbjét. A „gömb” – e tökéletes test – ott volt előtte karnyújtásnyira, s ő mégis, életében először megérezte az átívelhetetlen távolságot, a legyőzhetetlen messzeséget. Szavai nem jutottak el a férfiból lett roncsalakhoz, kinek csüggedt vállait gyermeki zokogás rázta és rázta, mind irgalmatlanabbul. Az orvos, ki fiatal volt, jól tudta, csalhatatlanul megérezte: ezen az éjjelen ő is megváltozik kissé. S amikor már számos ilyen nehéz éjjelt átvirrasztott, az ő tekintete is olyanná lesz, mint azoké az idős professzoroké, kik – csakúgy, mint ő – hisznek a lélek törékenységében, de a szavak összetartó erejében már nem. Vajon milyen lesz akkor az ő hangja?
A roncsalak hallotta is, nem is a hangot, amely fegyelmet erőltetett magára, s bátorító melegséget. De, bár eljutott hozzá olykor-olykor némi elenyésző hangfoszlány, mely átküzdötte magát a tébolyult zokogáson, a szavak értelme összekuszálódva hullott elé a földre, valami értelmetlen, rendetlen kazalba halmozódva. Az ő kétségbeesett elméje csupán egyetlen információval birkózott, azt próbálta feldolgozni valahogyan. De mivel minden sejtje, s azokban minden atom elkeseredetten tiltakozott az információ ellen, annak befogadása emberfeletti kihívás volt; fölemésztette minden erejét, teljes lényét, s szétzilálta mindazt, amivel ő maga azonos volt; az őrület határán állt.
Előtte állt az orvos, fehér köpenyben. Mellette egy szolgálatra kész ápolónő, halványkékben. Ő is fiatal, mindketten fiatalok… Elállják az útját.
Nem mintha föl bírna most állni. Nem, arra képtelen volna. De mégis… Elállják az utat, amely az ajtóhoz vezethetne. Az ajtóhoz, amely mögött még ott van, aki helyett neki kellene feküdnie. Mit nem adna, ha helyet cserélhetnének…
Az életére gondolt. Nem ér sokat, de ha tehetné, odadobná cserébe, csak felálljon az, aki odabenn fekszik. Felálljon, és mosolyogjon. Felálljon, s hazamenjen.
S a zokogás még keservesebb erővel kezdte rázni a roncsalakot.
Az orvos már mindent elmondott, amit elmondhatott, s immár a riadt tekintetű ápolónőre bízta az elérhetetlen messzeségben vergődő, darabjaira hullott „gömböt.” Őt még várja a papírmunka, amely fölött újra átélheti a hasztalan küzdelmet a fiatal nő életéért, akinek nem a lelke, hanem a teste tört össze.
Ocsmány közúti baleset. S a vétkes – egy ittas taxisofőr – természetesen karcolások nélkül megúszta. A nő pedig… Istenem! Annyira fiatal és szép volt.
S az utolsó szó nagyot ütött az orvos még tiszta szívén: „volt…”
A férfi úgy érezte, arca szétrepedezik a hűvös tavaszi széltől, mely mintha számon kérné őt – mit keres itt ebben az órában? Könnyek kellenének, melyek alácsordulva arca fáradt dombjain, megnedvesítenék azokat. De neki már nem voltak könnyei.
Felnőtt. Életében először érezte ezt. S jól tudta, ezen a ponton valami visszavonhatatlanul véget ért. Az élet már soha többé nem lesz számára ugyanaz, mint amit eddig jelentett. S ő sem lesz már soha ugyanaz, aki eddig volt.
Szíve nehezen hozta el idáig; egy hónapja már, hogy minden nap kiautózott ide. S már csak halványan derengett benne, hogy vissza kell térnie egy messzi helyre, ahol várják őt, számítanak rá. Legalábbis a munkájára. Lassan indulni kell…
Lábai azonban nem akartak mozdulni, nem akarták ereszteni a Föld e legfájdalmasabb pontjáról. Mintha a Föld gravitációja láthatatlan szegekkel verte volna át a cipőit, szinte odaragasztotta valami ahhoz a talpalatnyi szent helyhez.
Soha nem gondolt arra korábban, hol legyen az a hely, ahol ő és párja együtt alusszák majd örök álmukat. Miért is gondolt volna erre, hiszen oly fiatalok még. Vagyis… oly fiatalok voltak. Mert már csak ő fiatal, párja immár kortalan; már soha többé nem lesz fiatal, és soha nem lesz öreg sem.
Egy helyet azonban mégis választania kellett. S hogy a kortalanná lett nő szüleinek kedvezzen, az ő szülővárosában jelölték ki örök nyugovásának helyét. S a férfi most ott állt, a legfrissebb emlékmű előtt, s arra gondolt: ha a felesége nem szereti őt annyira, és nem oly figyelmes, hogy a kedvencét főzze; és nem felejti ki a vásárlás során az egyik lényeges hozzávalót; s ha emiatt nem ül autóba, hogy gyorsan pótolja a mulasztást, csak azért, hogy a vacsora tökéletes legyen, akkor erre a szűkös kis parcellára még hosszú-hosszú évtizedekig nem lett volna szükség. De a felesége szerette őt, s figyelmes volt iránta. Így most szükségessé vált ez az átkozott földdarab.
Gondolatai egyre növekvő sötét felhőbe gyűltek, s lassan gomolyogni kezdtek körülötte. Félő volt, hogy hamarosan elnyelik őt, s ismét elhagyja az ereje, miként elhagyta azon az éjjelen, amikor közölték vele: a legcsodálatosabb ember… nincs többé. S épp amikor már önkéntelen védekezéssel kész lett volna kirohanni e felhő sűrűjéből, váratlan forrásból érkezett a nem is remélt segítség.
‒ Szia, bácsi! Miért vagy olyan szomorú?
A kislány hangja úgy rebbentette szét a fojtogató felhőt, mintha az sohasem létezett volna.
A férfi meglepetten pislogott le rá, s hirtelen válaszolni sem tudott. Volt valami a mellette álló, kilenc-tíz éves forma kislányban, ami miatt nehezen tudta eldönteni, hogy vajon álomkép, vagy valóság.
Önkéntelenül körbejáratta a tekintetét, forgatta a fejét, tekergette a nyakát, de közel s távol egyetlen felnőttet sem látott. Hol lehetnek ennek a gyermeknek a szülei?
‒ Te ki vagy? – hebegte.
‒ Julia – felelte büszkén a kisleány, éppoly hanghordozással, mintha ezt éppenséggel illett volna tudnia a bácsinak. – És téged hogy hívnak?
‒ Tomas-nak – nyögte a bácsi. – Mit keresel te itt?
A kisleány ezen a buta kérdésen mélységesen meglepődött.
‒ Hogy ÉN mit keresek itt? Hiszen én itt lakom.
2 hozzászólás
A helycsere gondolata sokakban felmerül, de lehetséges ez a " fordulat" lágyabb gyengédebb hatást gyakorol mindkét félre.Ez a fiatal jelző túl sokat szerepel, igaz nyomatékot is jelenthet.
Kedves Andi!
Tudom, nem a levegőbe beszélsz, köszönöm értő szavaidat.
A fiatal jelzővel arra próbáltam utalni, hogy még nem voltak felkészülve. De erre talán nem is lehet, még 100 év alatt sem. Köszönöm, hogy jelezted. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂