Tomas megmerevedett, miközben igyekezett megfejteni a gyermek szavait.
‒ Én téged? Hisz nem is láttalak. Azt sem tudtam, hogy a közelben vagy.
A kislány rosszallóan csóválta meg kis copfos fejét, s felállt. Tomas önkéntelenül ugyanezt tette, mint férfi, megadva a tiszteletet a vele szemben álló nőnek.
A kislány hangja minden eddiginél komolyabban csengett.
‒ Hjaj, Tomas… Tudom, hogy a felnőttek már nem látnak, és nem hallanak úgy, mint a gyerekek. Valami bezárul bennük, amikor felnőnek. Pedig, hogy meghalljuk a másikat, hogy észre vegyük őt, ahhoz nem kell mindig a szemünk és a fülünk. Nem kell úgy látni és hallani. És tudni sem kell. Nem kell tudni semmit. Csak érezni… Te sírtál. Tudom, nem folyt a könnyed, meg ilyesmi, de sírtál; én hallottam. És nagyon magányos is voltál, én láttam… Nem azt láttam, amit te látsz a tükörben. Az a tükörképed, a kép, amit lát a világ… Én téged láttalak. Megláttalak egy olyan pillanatban, amikor épp csak önmagad voltál, se több, se kevesebb. Meghallottam, ahogy sírsz, és segítséget kérsz, árván csöndesen… Olyan halkan kérted, ott belül, hogy még te magad sem hallhattad. De én igen. Azért hallottalak, mert olyan voltál, mint én, olyan voltál, mint egy gyerek… S én épp itt voltam a közelben. Jöttem hát, hogy segítsek rajtad, ha tudok.
Tomas fátyolos szemekkel nézett le erre a kis csodalényre, s szeretett volna letérdelni hozzá, magához ölelni őt, megcsókolni a kis arcát. De félt, hogy elillan, és nem láthatja soha többé. Amikor megszólalt, inkább csak suttogott.
‒ Köszönöm! Nagyon sokat segítettél, Julia.
A kislány visszamosolygott rá.
‒ Szívesen, Tomas.
S valamit talán mindketten mondtak volna még a másiknak, de ekkor felharsant egy éles férfihang, valahol a közelben.
‒ Ki van ott?! Feleljen!
Tomas meglepetten kapta a hang irányába a fejét. Majd ijedten vissza a kislány felé, de Julia már nem volt sehol. Huss – elillant. Kétségbeesetten kereste őt a szemével, de se közel se távol nem látta jellegzetes alakját.
‒ Julia! – kiáltotta fájón. – Ne menj még el! Ne félj! Még… még van pár kérdésem. Julia!
‒ Ki a fene maga?! – förmedt rá a mellé toppanó mogorva alak.
A férfi éppen úgy nézett ki, amilyennek egy temetőőrt Tomas elképzelt volna. Csak ennek még valami különös illata is volt, ami még regényesebbé tette alakját.
‒ Maga vadbarom! Elijesztette! – förmedt rá a férfira, jó modorát veszítve.
A temetőőr megütődve nézett rá.
‒ Kit, az ördögbe is?!
‒ Hát, Juliát!
Tomas mindezt úgy mondta, mintha a temetőszolgának szent kötelessége lenne tudni, ki is az a Julia. Az persze egyre gyanakvóbban nézett rá.
‒ Nézze, uram! Itt nincs senki rajtunk kívül. És ami azt illeti, önnek sem kellene már itt tartózkodnia. A téli kapuzárási rend még él; hétköznapokon este hatkor zárunk.
Tomas meglehetősen ingerülten fordulhatott feléje, mert a férfi elbizonytalanodva lépett egyet hátra.
‒ Egye meg a kapuzárási rendjét! – vágta oda a fiatalember, s megindult kifelé.
De amint megpördült, a szemébe szökött valami. Azt hitte, káprázat, de miután becsukta szemeit, hunyorított, majd újra kinyitotta, az a valami még mindig ott volt.
Mit sem törődve a temetőőrrel, közelebb lépett a síremlékhez, s közel hajolva, elolvasta a reá vésett adatokat. Ez állt ott: Julia Emmanuelle Norton, 1881-1891. Maga is csaknem kővé dermedt. Az egyre idegesebb temetőszolga rekedt hangja rángatta vissza révedt döbbenetéből.
‒ Mi a fenét csinál?! Nem hallja?! Magához beszélek!
Tomas fölegyenesedett, s szúrós szemmel nézett rá.
‒ Fejezze már be a hisztit, jó ember! Máris magára hagyom, a bezárt kapujával együtt, ne aggódjon! Különben mit zavarja annyira, hogy itt vagyok? Épp a feleségem fejénél áll, maga széplélek!
‒ Hó-hó! Csak lassan a testtel! Ha nem hallgat a jó szóra, azonnal rendőrt hívok! – emelte meg a hangját a megszeppent temetőőr.
‒ Hívjon csak rendőrt, maga tuskó! – hagyta jóvá Tomas. – Hívjon csak! De ne felejtsen el mentőt is hívni! Mire ideér, én majd okot is adok neki, hogy itt legyen!
‒ Na, de, kérem! – hápogott a fontoskodó jövevény, de Tomas-ból csak a csalódott düh beszélt, nem gondolta komolyan. Mindössze félretolta őt az útból, búcsúzóul még megsimította felesége nyughelyének kőemlékét, s dühösen kimasírozott a kertből.
Azután sokáig nem tért vissza. Élete távol innen folyt a maga medrében, s nem volt miért visszatérnie a fájdalom e kicsiny kertjébe. Hacsak nem Julia miatt…
Julia adott neki valamit. Valamiféle hitet és reményt. Úgy érezte, talált valami nagyon meghatározót, valami nagyon fontosat. S ez a valami megindította lépteit. A lépteit előre.
2 hozzászólás
Soha meg nem értem, miért kell kerítés a temető köré, s mi végre a burkolat.
Kedves Andi!
Bár nincs külön kifejtve – mert már így is elég terjedelmes az írás – de például az itt említett vidék hegyvidéki tájon fekszik, ahol akár vadon élő állatok is kárt tehetnének a síremlékekben éjjelente, ha nem lenne kerítés, és csak úgy bekóborolhatnának oda. S azon felül temetőőrre is szükség van helyenként azért, hogy a fosztogatók ne gyalázzák meg a sírokat egy-egy értékes aranyékszer megszerzéséért. Némely vidéken ez visszatérő probléma.
Amúgy azt hiszem, amíg ember él a földön, mindig lesznek kerítések, mindenhol.
Szeretettel: Laca 🙂