Csörög a telefon. Valami gyárilag beprogramozott dallam. Olyan dallam, ami kellemes, ha nappal hallgatod, mégis benne rejtőzik az a gyomorszorító pezsgés, amit akkor érzel, amikor ugyanezt a dallamot hallod meg kora hajnalban. Igen, K ezt a dallamot állította be a csoda okos telefonján, méghozzá azzal a célzattal, hogy mielőtt harmadszor is elkezdődne a dal, hányinger közeli állapotban ugorjon ki a takaró alól, és miután visszanyerte fekhelyén felejtett egyensúlyát dühöngve húzgálja jobb hüvelykujját a csodaszépen villogó, tükör sima érintőkijelzőn, hogy valahogyan elhallgattassa az átkozott masinát. Két éve van a tulajdonában a kütyü, ismeri minden porcikáját, minden apró hibáját, de még soha nem tudta megfigyelni, hogyan kapcsolja ki az ébresztőt. Egyszerűen nem volt képes rá. Mindig nyomkodott mindent, és egyszer csak elhallgatott, viszont ekkor már rendszerint az idegességnek köszönhetően nem tudott visszaaludni, mintsem az akármilyen kíméletes, madárcsicsergős, romantikus ébresztőhangoknak. Ez játszódott le minden egyes hétköznap hajnalán, minden nap pontosan négy harminckor.
K visszaült a díványra. Azóta aludt itt, hogy elvált hajdani mindennél jobban szeretett feleségétől. A hálószobát csak extrém körülmények között volt hajlandó használni, mint például, ha sikerült felcsípnie valami laza kis kalandot egy-egy éjszakára. Nem sok ilyenben volt része, de arra bizonyosan elég volt, hogy kielégítse az ösztöneit. Belátta, hogy ő is csak ösztönlény. Ha megszűnnek a vele szemben támasztott elvárások, sikerül legyőznie a megfelelési kényszerét, és nem keres magának új korlátokat, melyeket nem is óhajtott keresni, akkor teljesen lecsupaszítva, abszolút levetkőzve minden gátlását, kényszerét, kínját élheti életét, mint egy igazi állat. Természetesen ruhában járt, mint az emberek legtöbbje, sőt divatosan öltözött, de csak is azért, mert ez kellett a hódításhoz. Kellett, hogy felnézzenek rá. Kellett, hogy sugallja, ő valaki, aki sokkal több másoknál. Mint a csodás, színes tollak a madaraknál. Az utolsó cérnaszálnak is funkciója volt. És ő pontosan tudta, minek hol a helye.
Álmosan dörzsölte a szemét, és hatalmasat ásított. Elmorzsolt egy könnycseppet az arcán, ami kiábrándítóan valószínű, hogy nem valami érzelmi hatás eredménye, inkább a hirtelen felvillanó fali lámpa fénye csalta ki szeméből. K boldog volt, a maga módján, nem volt oka sírni. Nyújtózott még egy kicsit, majd belecsusszant olcsó, de elegáns mamuszába. Majd karját a nyújtózásból előre lendítve nagy „HAHHHH” közben felemelkedett, és a konyhapulthoz csoszogott. Babrálta a kávéfőzőt. Hirtelen kattanással az be is kapcsolt, és máris darálni kezdett. K-t hirtelen megcsapta a friss kávé illata. Elégedett pillantást vetett a polcon üldögélő aranysárga tasakra. – Vescovi Grani D’oro, hozzám jössz feleségül? – mormogta rekedt hangon, majd elvigyorodott. Beletúrt kócos hajába, elvette a gépből a kávét, felmarkolt egy tasak cukrot, és visszacsoszogott a díványhoz. A kávét a kávézóasztalra tette, most is, mint minden reggel. Megrögzött szokásává vált, hogy mindent annak rendeltetése szerint kell használni, mert az úgy helyes. Hátradőlt, ásított még egy hatalmasat, aztán két kezét a tarkóján összekulcsolva a mennyezetet kezdte bámulni. A lámpa fénye sárga köröket rajzolt rá, olyan volt ez így, mint egy szivárvány valami szépiafotón. Legutóbb harminchét évesen látott szivárványt. Éppen egy cipőboltból lépett ki a még akkori feleségével, aki ámuldozva kiáltott fel: – Nézd, mekkora szivárvány!- és lám, tényleg hatalmas volt, na meg persze gyönyörű. Nem tudni, hogy így akart-e emlékezni egy csodálatos szivárványra, vagy más oka volt-e rá, de válása után folyton a földet bámulta. Ha az égen nem is látott szép felhőket, gyönyörűséges naplementéket, szivárványokat, madarakat, a talajszinten is megadatott sok-sok öröm, amit az nem láthatott, aki folyton az eget bámulta. Így kárpótolta magát. Ez a szivárvány pontosan olyan volt, mintha az évekkel ezelőtti szivárvány fotója lett volna, csak éppen már ronggyá fakultan, sápadtan. Le is mondott róla gyorsan. Visszagörnyedt, könyökét térdére tette, és feltépte a cukros tasakot. A cukor vékonyka sugárban folyt a csészébe, és a gyönyörű, fekete, forró anyag lágyan ölelve fogadta magába azt. K eszébe villant erről egy ostoba favicc: „Mit mond a kávé a cukornak, amikor beleöntöd? Gyere, édesem!” Tudta, hogy ezzel semmilyen seggrészeg társaságban nem fog osztatlan sikert aratni, mégis úgy döntött, hogy a munkahelyén előadja később, szellemi munkája ne vesszen kárba. Megragadta a kis kanalat, és kevergetni kezdte az ízletes nedűt. Kis örvény képződött a csésze közepén. K hirtelen azzal óhajtotta gyakorolni hatalmát, hogy elkezdte az ellenkező irányba keverni a kávét, így az örvény megszűnt, a szabályos csíkok pedig hatalmas káoszban törtek össze. K kiélvezte ezt a pillanatot, amikor szembe mehetett a rendszerrel, megbonthatta a rendet, amikor részben az ő törvényei érvényesültek. Szembe kevert az árral. A kegyelem halvány szikrája sem csillant fel benne, a kávé csíkjainak minden rendszerességét apró szilánkokra törte, megszüntetve minden párhuzamot, minden szépséget, formát. Aztán bámult a csészébe. Nem tetszett neki, amit látott. A káosz mégsem elégítette ki. Mégsem adta meg neki, amire vágyott. Majd szégyenkezve, hogy mindent összebarmolt, szürcsölve belekóstolt a kávéba. Nem volt jó. Mintha keserűbb lett volna, és már az illata sem olyan, mint Vescovi kisasszonyé.
– Összetörtem a kávémat. – mondta már csaknem elkeseredetten, majd megpróbálta elérni a cigarettás dobozát, de karja rövidnek bizonyult, nagyot sóhajtva huppant vissza a kanapéba. Újabb lendületet vett, ezúttal nem hiába. Mutató és gyűrűs ujja közé szorította a dobozt, óvatosan egyensúlyozva, hogy az öngyújtó le ne csússzon róla. Nem akart mégegyszer erőfeszítéseket tenni egy szál cigarettáért. Davidoff Magnum.
– Ez igen. Ez kell. Fincsi. – csámcsogott, és közben egy szálat elő is húzott a dobozból. Előző nap csak Pall Mall-t tudott szerezni, ennek köszönhetően érezte a Magnum által nyújtott különleges érzést. A Magnumban volt anyag. Az volt számára a cigaretta. A többi csak úgynevezett „tüdőropi”. Azért nevezte így, mert a ropi nem kaja. Azt nem eszed meg ebéd helyett, ahogy egy vékonyka Pall Mall-t sem szívsz el, ha megteheted, hogy Davidoff-t vegyél. A Davidoff Magnum volt számára a cigaretták istene, császára, mindene. És most eljött a pillanat, amikor átadhatja magát az általa nyújtott örömöknek. Az öngyújtó kiöltötte lángnyelvét, a Magnum pedig felparázslott. Könnyű füstfelhő szállt magasra, K vetett rá egy pillantást, és úgy érezte, amerikai filmbe illő élete van. Szuper lakás, szabadság, uralkodhat az otthonában a kávéja felett. Hát kívánhatna-e ennél többet? Fantasztikus kávét iszik, azaz csak majdnem fantasztikusat, fantasztikus cigarettát szív egy fantasztikusan kifakult szivárvány alatt a fantasztikus lakásában a fantasztikus díványán. Ha mindezzel végzett, megmosakodik, beteszi a kontaktlencséjét, borotva, fogmosás, és irány a munkahely, ahol már várják az idióta kollégái, akik a legszarabb vicceken is vigyorognak, mint a fakutya. Na meg a nők, egytől egyig mind kifacsart, elhanyagolt, magukra mit sem adó tehenek, akiket könnyű megfejni. Mindenki köszön, felveszik a gumimaszkot, ami hátul össze van kötve szorosan, hogy elől mindenkinek vigyort rántson az arcára, amolyan igazi, harminckét fogasat, és munkához látnak, hogy kiszolgálják az ugyancsak idióta, okoskodó, tudálékos, utálatos ügyfeleket. De ennyi pénzért ki ne viselné el pár kövérhangú betelefonáló bénázását, üvöltését, hülyeségét nap mint nap? Az élelemszerzés folyamata volt ez. K elment vadászni, és leopárd módjára szedte a zsákmányt, ami minden hónap elején, a számláján levő adatok formájában jelent meg. K szerint ez ugyanannyi volt, mintha elment volna egy íjjal egy erdőbe, és elejtett volna valami nagytestű állatot. Azt feldolgozva ugyanúgy hús került volna az asztalra. Így csak a boltba kell bemenni. De ez a munkán felül is csak egy apró feladat. Minden szükségletét a pénz oldotta meg. Nem kellett a vállán cipelnie, mint az íjat, elfért a zsebében, és olyannyira univerzális volt, hogy nem csak élelemszerzésre használhatta, ezáltal kiszolgálva többek között a létfenntartás ösztönét, hanem a fajfenntartásban is nagy segítségére volt. Legalábbis biológiai énje ezt gondolta. Minden alkalommal, amikor a gumióvszert szigorúan a rendeltetésszerű helyére helyezte, arra gondolt, hogy szegény természettel megint kibabrál, hiszen a fajfenntartás ösztöne ugyan kielégül, de ha Isten is úgy akarja, akkor az utódnemzés nem következik be. Márpedig eddig Isten is úgy akarta. Kielégült ő is, az egója is, az ösztönei is, így mindenki jól járt. És csak egy kisebb összegbe került ez is. Régen még szükségesnek érezte a hűséget, az érzelmeket, a biztonságot. Mára mindent csak az ösztönei irányítottak, és ő etette ezeket. Pedig telhetetlenek voltak. A gatyáját lezabálták volna.
Észre sem vette és a cigaretta hamuja máris az asztal lapjára pottyant. Ügyet sem vetett rá. Ami még maradt a hamutálba tette, közben másik kezével egy másik Magnum után nyúlt. Ezúttal viszont nem egy újabb szál cigaretta volt a cél, hanem egy 44-es Colt Anaconda. Ahogy a hideg élénkbarna markolat a tenyerébe simult, szinte olyan érzése támadt, mintha egy nőt simogatna. –Szexi, hideg fém. – gondolta. A gondosan gravírozott betűk lágyan csillantak meg a falilámpa fényében. A fegyver élesen koppant a kávézóasztal üveglapján, amikor felemelte. Egy golyó volt a forgótárban. Kinyitotta, majd visszacsukta a tárat, megforgatta és visszatette az ágyút az asztalra. Belekortyolt a kávéba, és letette a csészét. A cigaretta füstje egyszerű, de mégis szép hullámokban szállt fel, majd a mennyezet alatt körülbelül hetven centivel semmivé foszlott. Arra gondolt, talán majd ő is így fog semmivé foszlani, és egy vers jutott eszébe, amit még a nagyanyja mondogatott neki mielőtt meghalt. Csak az első négy sorra emlékezett, de arra élesen:
„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.”
Hogy ki írta, nagyanyja soha nem árulta el, bár nem is kérdezte, és élete következő éveiben sem érezte szükségesnek, hogy utána járjon. Azonban gyakran zakatolt a fejében ez a négy sor. Sokat morfondírozott rajta, hogy miért is ez a vers volt az, amit nagymama mondogatott. Szegény öregasszonyt verte a sors minden nyavalyával, soha nem tudott felemelkedni, élete keserves, szenvedéssel teli volt, aminek már ő maga is alig várta a végét. Talán elkövetett valami nagy hibát, ami hatással volt a későbbiekre. K már azt sem tudta, hogyan halt meg, annyira régen történt. Derengett neki, mintha szülei azt mondták volna, hogy a nagyi beteg volt, viszont az ismerősök, és a család köreiben gyakran hangzott el a „vonat” szó akkoriban. Erről K csak arra tudott következtetni, hogy a nagyi vonat elé ugrott. Feladta. De kit is érdekel az igazság? Ha így is volt, csupán azért lehetett, mert megszűnt az az ösztön, ami meggátolta volna tettében. A nagyi is ösztönlény volt. Mint mindenki más. K szerint mi emberek olyanok vagyunk, mint a lekopasztott madárijesztők. Van egy váz, egy alap, amit az ösztönök alkotnak, és erre aggatunk mindenféle díszes elemeket, mindig valamilyen elvárásokhoz igazodva. A nagymama pedig éppen rossz dolgokat aggatott magára. Ebben a világban az járt jól, akinek lételeme volt a megfelelni akarás. A mazochisták, a sztahanovisták, a törekvők, a seggnyalók, az álmosolygók, köpönyegforgatók. De mindenek előtt a buták, és naivak, na meg a karrieristák világa volt ez. Akinek sekélyes céljai vannak, az könnyen lehet boldog, és ezt K tényként közölte azzal, aki kritizálta életvitele miatt. Ezt vonatkoztatta mindenkire, még saját magára is. K szemében minden cél sekélyes volt, mert mind csak díszek voltak a lecsupaszított madárijesztőkön. Olyan szintre egyszerűsítette le az életét, hogy csak ösztöneit kelljen kiszolgálni. Olyan ember vált belőle, aki szinte csak azért feküdt le, hogy újra felkelhessen. Beszélni sem nagyon beszélt, ha nem volt muszáj.
Az órára pillantott. Négyötven. Nagyot szívott a cigarettájába, aztán visszatette a hamutálba. Közben tekintete a nem sokkal odébb heverő Playboyra siklott. Egy nagyon szőke lány próbált csábítóan hatni a címlapról, jobb kezét kecsesen tartva, közben középső ujja a résnyire nyitott szájában, ami feltehetően a nemi aktust volt hivatott szimbolizálni. Szemei hatalmasra festve, bal karját maga köré fonva nézett mélyen a potenciális vásárló szemébe, azt sugallva, „Vedd meg a lapot, és annyiszor dughatsz meg, ahányszor csak akarsz”. K egy könyvben korábban olvasta, hogy a hölgyek résnyire nyitott ajkai igenis a lenti állapotokat tükrözik. Ennél csak egy fokkal súlyosabb, ha az ajkakat a hölgy igyekszik nedvesen tartani, minden féle nyalásokkal, meg harapdálásokkal. Kitanulta ezeket a fortélyokat, így soha nem vesztegetett sok időt feleslegesen. Gyorsan fel tudta mérni, hogy a kiszemelt hölgy hajlandó lesz-e vele ágyba bújni, vagy sem. Szinte minden jelet ismert. Kellett is, hogy ismerje, mert serdülő korában képes volt hónapokig futkározni lányok után, akik persze, ügyet sem vetettek rá. Végső elkeseredésében aztán ostrom alá vette áldozatait, akik általában gyorsan kikosarazták. Gyakran olyan gyorsan, hogy meg sem várták, míg K eléjük áll, és elmondja, amit akar. Ennek köszönhetően lassan kiábrándult. Annyira beleveszett ezekbe a csatákba, hogy az érzelmeit megtagadta, és mindenre tudományos okokat kezdett kreálni. Voltak apró fellángolásai, de végtelen és megtörhetetlen realizmusát senki nem volt képes átvágni. A realizmust úgy hordta magán, mint egy erős pajzsot, amely megvédte a hiú, és naiv álmoktól. Felesége is feladta egy idő után. Még emlékszik, amikor válása után egy héttel egy barátjával kávézni mentek, és az arról kezdte faggatni, hogy mik a tervei a jövőre nézve, hogy nem fél-e az egyedülléttől. Erre K azt válaszolta: – Amikor egyedül maradtam, mármint most, válás után, akkor hirtelen elkezdtem magam átverni, hogy hú, mégsem vagyok egyedül, pedig de. És végső soron ez az igazság. Mindig egyedül vagyunk, és úgy is halunk meg. A többi csak parasztvakítás. „Jaj de jó hogy látlak, hiányoztál, nem is tudom mi lenne ha… stb. És ez minden egyes alkalommal, minden kapcsolatban, legyen az párkapcsolat, vagy egyszerű baráti, de még a családi köteléknek nevezett kapcsolatban is eljátszódik. Kizárólag arra használunk másokat, hogy szórakoztassanak. Csak szégyenlősek vagyunk, és nem mondjuk ki. Az ember végső soron ösztönlény. Működik a biológia, meg a kémia, meg van némi érzelem, de szerintem ez is csak a kémia része, hirtelen anyagtúltermelés, vagy valami ilyesmi. „Jó az illatod, kellesz nekem, szép a szemed, szép a hajad, szép a hangod, csak te jársz az eszemben”, aztán ezernyi csókváltás után már úgy érzed, mintha az ajtófélfát nyalogatnád. És ennek tudatában mégis megpróbáljuk élvezni az életet, mégis hajtjuk a vadat, mászunk nők után, mert a nő és a férfi, a nő és a nő, a férfi és a férfi drognak használják egymást. Azt mondjuk, kapcsolat. Pedig nem. Függőség. Csak olyan drog ez, mint az Orbit. Háromnegyed óra múlva már nincs íze. Szóval, ja. Drogok vagyunk.
Ezután nem sok barátja maradt. Ő úgy fogalmazott, „leszokott a drogokról”. Sokak szerint az élet olyan barátok nélkül, mint a bicikli pedál nélkül, erre K azt mondta, Flinstone-ék is lábbal hajtották a kocsijukat. Egyszerűen nem érdekelték a következmények. Az Úrban is hitt, és a sorsban is, így az Úr által lett a sors kegyeltje. Ennek tudatában vette a 44-est még másfél éve. Elhatározta, hogy próbára teszi a szerencséjét, ő, aki még egy rozsdás vasat sem nyert életében, és ezáltal kívánta megtudni, hogy a nagy fehérnek van-e valami célja vele. Érzelmei nem igazán voltak már. Szemrebbenés nélkül eltaposott bogarakat, főzött homárt, dobott ki szajhákat a hidegbe, minden szánalom nélkül mondott nemet koldusoknak, kéregetőknek. Elkoptak a tanult illemszabályok, a kegyelem motorja lassan felmondta a szolgálatot, elhagyták a barátok, az ismerősök pedig lassan idegenné váltak. Csak az Úr maradt neki, akit meg örökké rángatott. Minden áldott hétköznap négy negyvenötkor az Úr belépett az ajtón, köszönt, és beszélt egy pár szót K-val. Még karácsonykor is, ha úgy esett. Aztán pontban ötkor K minden áldott hétköznapon meghúzta a ravaszt. Orosz rulettet játszott, és közben megboldogult édesanyja bölcs szavait ismételgette magában, „Minden okkal történik”. Az úr eközben rend szerint K-val szemben ült, és körmeit tisztogatta, majd amikor a procedúrának vége lett, és a fegyver nem sült el, felállt, vetett még egy kósza pillantást K-ra, és kisétált az ajtón. K ezután elvégezte a további teendőit, és elindult dolgozni, mondván, okkal nem halt meg hajnalban, dolgoznia kell. Ennél többre nem futotta tőle. Dolgozni menni. Mint a gép.
Ma azonban más volt a helyzet. Felmerült a lehetőség, hogy ma mégsem megy dolgozni, mivel már négy ötvennyolc van, és az Úr még sehol. K azonban nem idegeskedett, sőt, egészen kellemesen érezte magát. Szokatlan bizsergést érzett a füle mögött. Azt mondják, hogy aki ideges, illetve izgul valami miatt, annak izzad a tenyere. K ellenőrizte, negatív. A cigaretta közben elaludt a hamutálban. Kihörpintette a kávé utolsó cseppjeit, ami már a legkevésbé sem hasonlított Vescovi Grani D’oro kisasszonyhoz, sem melegségében, sem ízében. Hiába a hét féle kiemelkedően kezelt arabica, ha elhanyagolják, nem törődnek vele, bizony, Vescovi kisasszony is bedobja a törölközőt. Letette a csészét, majd megmarkolta a 44-est, és a fejéhez emelte. Négy ötvenkilenc. Érezte, ahogy a több mint két kilós vasdarab a halántékán megtámaszkodik. A cső hideg volt, mint a valóság. Közben ismét eszébe jutottak a bölcs szavak: „Minden okkal történik”. Az idő kiszámíthatatlanul közeledett, mivel digitális óra volt, K nem láthatta, hány másodperc múlva teszi kockára újra az életét. Csak hallgatta, ahogy a vér dobol a halántékán. Tudta, hogy ha a golyó a torkolatban van, az ő fejéből valószínűleg csak egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott húscafat marad. Egy 44-es Magnum gondoskodik arról, hogy nehéz legyen az embert beazonosítani. Ujja a ravaszon ,a kakas pedig készen áll, hogy lesújtson. – Ez vicces- gondolta – Egy ilyen apró fémpöcök lesz a hóhérom. – elmosolyodott. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy ilyen kis dolgok, vagy ennél apróbbak is véget vethetnek az emberi életnek. Beigazolódott a gondolata, amit még egyszer egy tejesdoboz kupakja kapcsán dolgozott ki az agya. – Az apró dolgaink veszélyesek lehetnek ránk néz… – Öt óra. A kis fehér falióra kék számai jéghidegen közölték a tényt, miszerint eljött az idő. K ujjai elnehezedtek. Nem félt. Az első pár alkalom még rémisztő volt, de aztán megszokta. Kiirtotta magából a revolver általi haláltól való félelmet. eddig azonban az Úr mindig mellette volt. Jobb szeme sarkából egy pillanatra kikacsintott a Magnum forgótárára, kettő üres, maradt négy. A négy további lehetőségből csak egyetlen egy halálos. K arcán mintha halvány mosoly ülne. Fejében anyja hangján szólnak a szavak: „Minden okkal történik”. – Az Úr okkal nem ért ide, a golyó okkal van ott, ahol van, és ha meghalok, végre jó okom lesz arra, hogy ne menjek be dolgozni. Így is minden okkal történik. – futott még egyszer végig gondolatán. Eljött a pillanat, amikor végre igazolhatja magát, az igazát, amit barátjának mondott, amit gondolt, amit mindekinek a tudtára akart adni. Az ember csak ösztönlény. Organikus gépezet. Megszületik, mert a biológia lehetővé teszi, és az ösztönök, a szüleinek ösztönei, a fajfenntartás ösztöne ezt diktálja. Létezik egy ideig, a nap nagy részét azzal töltve el, hogy kiszolgálja az önfenntartás ösztönének mohóságát, közben felhalmoz egy-két státuszszimbólumot, eljátssza a szerető férj és apa szerepét, a kedves embert a telefon túlsó végén, a talpnyalót a főnöke irodájában, a barátot, aki mindig gondol a másikra, a figyelmes, udvarias, és szeretetre méltó embert. Ám az egész nem szól másról, csak róla, a haszonszerzésről, a javakról, amikhez ezáltal hozzájuthat. De aztán vége. Ha minden érzelmedről, vágyadról, álmodról lemondasz, akkor csak egy üres konzervdoboz marad, aminek pár szem ösztön úszkál az alján, valami megbüdösödött sós lében. Valakinek éppen most járt le az ideje. Most. Az ajtó szinte kiszakad a tokjából, az Úr úgy ugrik be rajta. – Bocs, dugó volt a pályán. – köpte ki lihegve, és közben a kéken fénylő óra felé fordult. – Baszki! –nézett ezután K-ra. – Tudod, minden okkal történik. Talán van egy nálad is nagyobb hatalom. – válaszolt K mosolyogva és meghúzta a ravaszt. Félelem nélkül. A 44-es kakasa pedig tette a dolgát, lesújtott. K utolsó gondolata mi más lehetett volna, mint hogy ha a produkció ezúttal sikeres lesz, elég idétlenül fog kinézni a 44-ese, ahogy a mutatóujja, amivel a ravaszt meghúzta, beakad a sátorvasba, hogy az a közel két és fél kilós vas, milyen esetlenül lóg majd a kezében. Látta még az Úr riadt arcát, mintha ő már tudná, hogy baj lesz, az amúgy is fehér képű, ősz szakállú, nagydarab fickó most teljesen elsápadt, olyan pózban állt a nappaliban, mintha arcon csapták volna egy szaros lapáttal.
A fém most fémmel találkozott. A kakas ezúttal belevájta mohó csőrét a csappantyúba, hogy elindítsa a rövid, de végzetes láncreakciót, ami éppen olyan kíméletlen, kegyetlen, nyers és durva volt, mint K az utóbbi időben. Ezt a két végzetesen egyszerű, lecsupaszított gépet, aki csak a dolgát végezte, most tizenöt centi választotta el a találkozástól, a torkolat egyik végén K, a másikon a golyó, és ez a tizenöt centi egyre fogy. K még érezte, ahogy a torkolattűz szénné égeti halántékán a bőrt, dobhártyája a hatalmas robajtól már rég szétszakadt, és most jön még csak a java. Közben, mint egy állóképen az Úr rémült tekintete, és résnyire nyitott szája, mintha azt árulta volna el, hogy ő teljesen máshogy tervezte indítani a napot. Szinte megállt az idő. Minden normális ember esetében, akiben még maradt egy kis túlélési ösztön, ilyenkor jön el a megbánás pillanata, ilyenkor próbálják még gyorsabban elkapni a pisztolyt a fejüktől, minthogy a golyó célba érne, nem gondolva arra, hogy fizikai testük sokkal lassabb, mint a gondolataik, így a próbálkozás, hogy mégis életben maradjanak messzemenően hiábavaló. Az élet utolsó leckéjét tanulják meg ilyenkor, hogy ne az utolsó pillanatban gondolják meg magukat. Csak ugye, itt nincs legközelebb. Olyan ez, mintha egy kanál főzelékkel közelítenél az éhes gyerek felé, aki már akkorára nyitja a száját, hogy a tányér is beférne rajta, de te az utolsó pillanatban meggondolod magad, és elveszed a szájától a kanalat. A gyerek elkezd sírni, de legalább is nem érti, hogy hogyan történhet ilyen. Nos, a halál nem szeret sírni. Ha vele próbálsz szórakozni, minimum leharapja a karodat. A halál nem hülye gyerek.K csak szorította a hideg revolvert a halántékához. Eszébe sem jutott, hogy meneküljön. Nem volt a fejében vészkürt.
„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.”
Hangzott ismét a vers, a golyó pedig célba ért. K enyhe nyomást érzett a halántékán, majd az a fajta éles fájdalom következett, amitől hirtelen minden elfehéredik, amit akkor érez az ember, amikor fejreesik, vagy valamivel jól fejbeverik.
Néma csend, aztán valami recsegés. Azt gondolta, a koponyája szakad szét, és már szinte látta magát kívülről, ahogyan az agyveleje kifesti a szobát a padlótól a mennyezetig, új színeket adva ezzel a kis szobaszivárványnak. Elképzelte, hogyan nézhet ki az Úr, fehér tógája csupa vér és agyvelő. Orráról lóg valami véres húscafat. Sápadt arca pedig lilás-zöldre vált. A halk recsegés azonban nem akart abbamaradni. Csak sercegett, mintha…
– Madarak? – kérdezte.
– Drágám, lődd már le, kérlek!
– Mi a… – nyitotta ki szemét riadtan.
– Az ébresztőt… – szólt egy női hang a takaróhegyek másik oldaláról. K megmeredt. Hiszen ez a felesége.
– K, kérlek! Állítsd már le, szombat van!
– Persze, bocs. – Megmarkolta a csodaszép okos telefonját, és össze-vissza matatott rajta jobb hüvelykujjáva. Fogalma sem volt, hogyan, de sikerült elhallgattatnia. Felállt, belelépett a papucsába.
– K, most meg hova mész?
– Iszom egy kis vizet. Nagyon kiszáradt a torkom.
– Oké, de siess vissza! – mondta a nő elhaló hangon, vélhetően feltett szándéka volt visszaaludni egy percen belül. K közben az ajtóhoz csoszogott, kinyitotta, majd a válla fölött visszapillantott.
– Nem hallottál valami nagy robajt?
– A szemétszállító volt. Én is arra ébredtem fel.
K kilépett a nappaliba, átsétált rajta. Különös szagot érzett. Égett bakelit, és valami kesernyés, kénes aroma keringett a levegőben, de alig volt észlelhető. Mégis zavarta. Az ablakhoz sétált, és becsukta, hogy kizárja a szagot. Az úr a fotelben ült. K lazán odaintett neki, majd az vissza.
– Hogy vagy?- kérdezte a nagy fehér.
– Nyomott vagyok. Furát álmodtam.
– Akarsz róla beszélni?
– Nem, most nem. Majd ha lesz erőm gondolkodni.
– Akkor én megyek is. Ezer a dolgom. – azzal az Úr felállt és nagy iramban előre lépett. K csodálkozva nézett rá.
– Hová sietsz? Mi dolgod szombaton?
– Hát tudod… – ekkor egy gyűrött, nagyméretű kendő pottyant ki az Úr kezéből, finoman landolva a Ligne Pure szőnyegen. A levegő hirtelen megfagyott. A zsebkendőn nagy, élénkvörös és bordó foltok rajzolódtak ki. A falilámpa félhomályában is jól észlelhetők voltak, K-nak sem kerülte el a figyelmét.
– Az mi? – kérdezte aztán megtörve a kínos csendet. Hátán végigszaladt a hideg. Kissé ideges is lett.
– Vérzett a… az orrom. Előfordul.– Válaszolt az öreg tétován, és gyorsan fel is kapta a rongyot, majd a ruhája alá tömködte. – Mennem kell K, vigyázz magadra.
– Oké. Majd beszélünk később.
Az úr elviharzott. K csak a szőnyeget bámulta egy darabig, ahová a véres rongy landolt. Aztán a díványra emelte a tekintetét. Minden rendben volt, ahogy előző nap este is. Az órára pillantott, hét harminckilenc. Észrevette, hogy a kávégép garatja szinte üres. Megfordult levette a polcról a Cosmai Prestige arany-fekete sávos tasakot, és megtöltötte vele a gépet. Babrált a gombokon, aztán a gép nagy kattanással elindult. Gondolta, így már csak le kell főzni a kávét, és nem kell hallgatnia később a kávédaráló hangos recsegését. Közben azon gondolkodott, hogy különböző mitológiákban az istenek csak akkor véreznek, ha halandóvá válnak. Kicsit meg is rémült, és valamiféle lelkifurdalás kezdte gyötörni, legalább megkérdezhette volna az öregtől, hogy vele minden rendben van-e. Gondolta, azért mégis csak tud magára vigyázni. Visszament a szobába. Körbenézett. A nő békésen aludt a takaró alatt. Mellé feküdt. A mennyezetet bámulta és folyton a véres rongy járt az eszében. Felesége közben megfordult és átölelte.
– Mi baj van? Olyan furának tűnsz. – kérdezte a nő.
– Csak láttam valami furcsaságot reggel és elgondolkodtatott. Szerinted az istenek is meghalhatnak?
– Jesszusom… Te ilyeneken töprengsz kora reggel?
– Jól van, na, csak érdekelne. – válaszolt K mosolyogva.
– Hát, nem hinném. Azt mondják, hogy az istenek halhatatlanok. Bár volt, hogy halandóvá tettek egyet-kettőt. Biztos vagyok benne, hogy okuk volt rá. Mármint a többi istennek. Hiszen minden okkal történik. –a nő befejezte rövidke esszéjét, fejét a párnába fúrta, ezzel jelezve, hogy nincs további mondanivalója, és szeretne tovább aludni. K arcáról azonban lefagyott a mosoly.
„Minden okkal történik” – visszhangzott már századszor a mondat a fejében. Hirtelen eszébe jutott a seregben töltött pár hónap. A lőgyakorlatok, a lőpor szaga, a szag, amit a nappaliban is érzett. A tény, hogy este vihar készült, és bár messze elkerülte a környéket, azért becsukták az ablakot, hogy be ne verjen az eső és a szél. Hogy soha nem venne Cosmai Prestige kávét, mert a Vescovi Grani D’oro a kedvence. A véres rongy, a kapkodó Úr, és még ezernyi apró furcsa részlet.
– Szombat van, szívem. – szólalt meg.
– Igen. És?
– A szemetet kedden viszik.