A poklok felett szökdécselek. Szerintem nincs ennél mulatságosabb játék.
Hopp.
Hipp.
Hopp.
Ha megfájdul kicsit a fejem, leülök gondolkozni egy vörös sziklára. Elmebeteg ötlet, hogy a gondolkodástól múljon el az ember fejfájása, de hát bolond lyukból bolond szél fúj.
Nem tagadom, hogy hibbant vagyok. Ki másnak jutna eszébe a poklok fölött ugrabugrálni, úgy, hogy közben teljes mértékben élvezi is? Szinte várom, hogy mikor vesztem el az egyensúlyom, és kezdek el zuhanni és zuhanni a vak mélység felé. De hiába.
Sosem vétem el a lépést. Úgy tűnik, egy őrültnek nehezebb a dolga, ha a pokolba kíván jutni. Pedig épp azért választottam az elmebajt, hogy könnyebb legyen. Hogy ne kelljen többé azzal az unalmas és számító világgal törődni, ami a normális emberek keresztje. Én megteremtettem a saját univerzumomat. Itt csak én létezem, és ami engem foglalkoztat. Itt szabad vagyok.
Néha elszáll mellettem egy-egy palackzöld felhő. Furcsa kis lények utaznak rajtuk, pilótasisakban, orrukon hatalmas védőszemüveggel, nagy kerek fülük lobog a színes buborékokat görgető szélben. Harsány hangon rövid mondatokat kiabálnak egymásnak, és közben vigyorognak, egyfolytában vigyorognak. Jó cimboráknak tűnnek, legközelebb majd meghívom őket egy pohár rösre. Az a legízletesebb ital errefelé.
Élvezem ezt a különös tudatállapotot. Olyan pillekönnyű felejteni. Így már nem fáj a világ. Elhiszem, hogy ami kint folyik, az eredeti életemben, ahová születtem, az mind csak álom. A valóság mindig az, amit annak tartunk. Nekem a saját világom vált azzá.
Mert itt léteznek a csodák. Itt minden kép, minden varázslat valóra válhat, ami csak túlburjánzó képzeletemben megszületik.
Ez az én otthonom.
Itt vagyok igazán boldog.
Hipp.
Hopp.
Hipp.
Örömléptekkel szökdécselek tovább.
6 hozzászólás
Jól leírtad a kábulatot, amikor az ember elveszíti a kontrollt a cselekedetei fölött, és kéjt érez, ha szökdécselhet a poklok fölött.
Én azt vártam, hogy a végén esetleg lezuhan, ismerve "a happyend nem az én műfajom" hozzáálásod, meg talán illet volna az is a történethez, de így jobb; hát hiába gondolkozom én olvasás közben, hogy hogyan kellene/lehetne folytatni, te ezt jobban tudod, a végén azt kell mondjam, igazad van, hogy így fejezted be.
Itt pl. meghagyod az olvasónak a lehetőséget, hogy azt gondoljon, amit akar erről a bolond emberről. Te csak bepillantást engedtél az ő kis világába "ha már rákérdeztél muszáj ennyit mondjak" alapon, de pár másodperc után visszaereszted a függönyt és sajnálkozva széttárod a kezed: "Nem az én felelősségem, hogy mi fog itt még történni. Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem. De nem árulom el." Megőrzöd a bolond titkát, mint egy igazi barát, akire lehet számítani.
nagyszerű.
üdv!
Zs (K)
🙂
Nah, ez igaz, tényleg nem nagyon fejtettem ki a dolgokat. 🙂 Biztos lehetne hosszabban is. Igazából ez csak egy kis szösszenet, nem hiszem, hogy túl nagy irodalmi értéke lenne, nekem a mondanivalója leginkább csak annyi, hogy nem számít ha valaki a saját álomvilágában él, a lényeg, hogy éljen, és jól érezze magát. Nem is kell ehhez feltétlenül bolondnak lennie. 🙂
Köszönöm a kritikát!
Tökéletesen igazad van. Ha az ember képes úgy élni az ő kis álomvilágában, hogy közben a társadalom, amiben szintén kénytelen élni, nem lehetetleníti el (pl. sajnos muszáj dolgozni különben éhenhalsz), akkor annál nagyobb öröm kevés van. Az egyik az, ha valaki képes megtalálni a helyes arányt a beilleszkedés és az "elvonulás" között.
üdv és neked is sok sikert ehhez 🙂
Zs
Kedves Árnika!
Jó kis írás ez… Valójában a címét nem igazán értem. Nekem valahogy a szellemifogyatékos embereket juttatta eszembe. Láttam már néhányat, sőt sokszor beszéltem is velük. Mindegyik igen boldognak hat, sokat mosolyognak és szemmel láthaóan nem érdekli őket a világ gondja-baja. Vélhetően éppen ettől boldogok…
Üdv: Borostyán
Kedves Árnika!
Nagyon jól leírtad azt az érzést, hogy mit érezhet az ember, ha kába (drogok, gógyszerek) és nincs öntudatánál.
Myrthil