Kakas Julcsa és az üvegkoporsó

Rendes nevét senki sem tudta, mindenki így emlegette, Kakas Julcsa, s miközben kimondták, sokat sejtető mosolyt biggyesztettek szájukra.
Tetőtől talpig varjúfekete aprócska öregasszony volt, vízkék szeme szúrós, orra kampós, sötét tollú ragadozó-madárra emlékeztetett. Télen kicsit gömbölyűbb a kislajbitól és nagykendőtől, nyáron véznább, vékonyka meztelen csirkelábai kikandikáltak a fekete göncök alól. Fürge is volt mint a madarak – egyik percben még itt volt, a másik percben már a falu másik felén látták sietni, sosincs-vége dolgai után járva.
Dolog az akadt mindég. A falu asszonyai rábízták küldözgetni-valójukat, dolgaik intézését, a fiatalabbak is sutymutyoltak vele, hogy nézzen ennek annak utánna, de még a tanácsiak is küldöncként, vagy beszerzőként használták fáradhatatlan jövésmenését. Mindezért nem járt fizetség, hiszen úgyis arra megy, úgyis ott jár, útba esik.
Mindenki fenntről nézett rá, pici termete miatt…vagy másért is. És míg beszéltek hozzá, az a relytélyes mosoly, bizony, ott volt az arcukon. Mert Kakas Julcsa boszorkány volt. Ezt mindenki tudta a faluban, nemcsak a vének, hanem az éppen eszmélt pulyák is mondogatták egymásnak, a kópébbja még utánna is kiabálta, ha volt hová elbújni hamarjában.
Pedig nem haragudott érte, nem átkozódott…régen, egyszer-kétszer még tiltakozott, azután legyintett:
– Bolond lukból bolond szél fúj! – és tűrte, viselte ezt a bélyeget magán, egész nyolcvan egynéhány évnyi életén át.
Születési évét nem tudta ő sem, más sem. Talált gyerekként nőtt fel, a faluban több család is befogadta, hol ennél, hol annál kapott ételt, fekhelyet, szeretetmorzsákat – vagy szídást, szapulást. Kegyetlen a falu, kegyetlen az ember. Sérelmeit sokszor azon bosszulja meg, akik éppen kéznél vannak, és elég gyengék, vagy védtelenek ahhoz, hogy tűrjék a bántást. Furcsa neve is kislánykorából eredt, egy harcias kakastól megrémülve égtelen sírásba kezdett, ettől fogva így hívták…
Így pendült gyerekből lánnyá Julcsa is. Pici volt, vékonyka és kevésbeszédű, csak mosolygott mindenkire, ha kérdezték, válaszolt.
Egyik nyáron aztán gyanúsan gömbölyödni kezdett, soványsága miatt hamarabb észrevette a falu apraja nagyja, hogy pulya nő benne! A gazdasszony, akiknél éppen akkor házkörüli munka fejében "könyörületből" lakott, azonnal elzavarta:
– Micsoda szégyen! – síránkozott alvégtől felvégig.
– Ezt a gyalázatot hozni ránk, amikor tejben vajban fürdettük! – tejben-vajban volt is része Julcsának fejés, vagy vajköpülés közben.
És, bizony, volt része másban is, amit nem kívánt , tán azt sem tudta, mi történik vele.
A családfő veres-arcú, vérmes, nagydarab ember volt, először egy kicsit elkínlódott a Julcsával, azután már hamar végzett vele, pár perces napi rutinná vált neki. Egészen addig, amig a lánynak batyúznia kellett…
A falu elöljárói összedugták fejüket, és adtak neki egy lakatlan kicsi házat az alvégen, ahol meghúzhatta magát, és ahol a bába segítségével megszülhette az "ördög" gyermekét.
Mert az ördög csinálta fel Julcsát, ez mindenki előtt világos volt a faluban. Az első híresztelések abból a házból eredtek, ahonnan jönnie kellet a lánynak. Az asszony elsopánkodta a faluban, hogy tudhatta volna, ez lesz, amikor látta Julcsát éjszakánként seprűvel a kezében kiosonni a házból, amikor reggelente kénszagot érzett a kamarában, ahol aludt ez a boszorkány-ivadék, és amikor legutóbb is megszídta valamiért, a tehén másnap véres tejet adott.
Erre az asszonyok mind elkezdtek emlékezni különös esetekre, amikor náluk járt a lány, hogy ez meg az történt utána…Hát még amikor megszületett a gyermek! Hosszú, vörös haja volt, és az arca is mint a láng…még nyilvánvalóbb lett, Kakas Julcsa boszorkány, fia pedig az ördög pulyája.
Ha jól belegondolok, ezután nem sok ideje maradhatott boszorkány-mesterségét űzni. Dolgozott hajnaltól estig, bár nem látszott rajta, hogy nehezére esne. Napszámot vállalt a gazdáknál, később amikor megfordult a világ, a TSZ-ben, házakhoz járt besegíteni, mosott a Tiszán, bejárt a város piacára hatalmas kassal a hátán, árulni, amit az asszonyok rábíztak.
Mert attól, hogy rá volt sütve a bélyeg, kihasználták munkabírását, és azt, hogy nem mondott nemet semmilyen kérésre. Úgy vélték a legokosabbak a fejkendősök közül, jobb is vele nem ujjat húzni…Időközönként valaki mindég látni vélte Julcsát éjjel osonni a kertek alatt, kénszagot árasztva, és a tehenek is adtak néha rózsaszínű tejet továbbra is. De elvoltak békés egymás mellett élésben saját boszorkányukkal, és ha idegen tévedt a faluba, ez volt az első érdekesség, amit hallott a Tiszavirág-étterem asztalánál a söre, vagy fröccse mellett.
Az "ördög pulyájából" nagy darab fiatalember lett, arca vörösségét megőrizte, lángoló haján kívül vonásai egyeseket emlékeztettek anyja egykori szállásadójára. Julcsa öregedett, még jobban összement a sok teher alatt, nyolcvanas éveiben lótott futott saját és mások dolgai után, amikor…
A falu egyi módos gazdájánál lakodalomra készültek. Már egy héttel előtte nagy volt a felbolydulás, minden éppkézláb asszony ott rohangászott az udvaron fontossága tudatában, a kevésbé épek pedig ott tébláboltak, hogy ki ne maradjanak… Kakas Julcsával vitték is valamire, sürgölődött, tette dolgát, épp egy szakajtó tojással indult a pitvar felé, amikor megcsúszott, és a kosár vagy száz tojással kirepült a kezéből. Az ideges háziasszony azonnal rikácsolni kezdett. A készülődés izgalmában túlzásba esett, és ordibálás közben kiszaladt a száján – többször is – hogy vén boszorkány. Az öregasszony nem szólt semmit, csak szokásos mosolyával elkezdte feltakaritani a mocskot. Épp ekkor érkezett meg a menyasszonynak-való. Kakas Julcsa felnézett, és odaszólt lánynak:
– Lelkem, gyönyörű menyasszony leszel! – és valami nagyon szépet akart mondani. Butácska öreg parasztasszony volt, nem jutott más eszébe, mint a mese, amit az "ördög fiának" sokat mesélt picikorában, ezért sietve még a lány után kiabálta:
– Mint Hófehérke az üvegkoporsóban – sokan hallották, akik ott sertepertéltek, de napirendre tértek felette.
Másnap, amikor Kakas Julcsa elindult reggel szokásos tennivalói után, a kapukban összeverődött embereket, asszonyokat látott, arcukon a kíváncsisággal, pletyka-éhséggel vegyes döbbenet. Odament az egyik csoporthoz, és egy asszony már mondta is neki, fejét fogva:
– Ó Istenem atyám, az a szép lány! És az esküvője elött!
A tragédia híre ráült a falura, mindenhol ezt beszélték. A lány aki lakodalmára készült, autóbalesetben hajnalban meghalt. A vegyesboltban, a kocsmában, a postán, a tanácson, megállt az élet…
És akkor valaki kimondta ezt a mondatot:
– Milyen szép menyasszony lehetett volna!
És akkor valakinek eszébe jutott, mit mondott Kakas Julcsa a lánynak előző nap:
– Mint Hófehérke az üvegkoporsóban…
Egyre többen emlékezni kezdtek erre a megjegyzésre. Előbb akik valóban hallották, utána azok is hallani vélték, akik ott sem voltak. Néhányan állították, hogy az öregasszony szeme furcsa tűzben égett, mások látták, hogy kezével fenyegetőn intett. Estére a fekete fejkendők alatt megszületett a gyanúsítás, vagy inkább ítélet: Kakas Julcsa tette, ő átkozta meg a lányt, a szídásért, perpatvarért, amit a tojások miatt kapott.
Ettől a naptól kezdve bezáródtak a kapuk, ajtók előtte. A boltban a szokásos asszonycsicsergés abbamaradt, ha belépett, gyorsan némán kiszolgálták, ha kérdezett valamit, odavetett szóval, ímmel-ámmal válaszoltak. A nagyobb gyerekek lopva bámulták, és messziről kikerülték az úton, de a felnőttek is igyekeztek odébbálni, ha közeledni látták. Már a pajkosabbak sem kiabáltak utána, még a bokrok mögül sem, hogy boszorkány. Ha idegen tévedt a faluba, gyorsan elmesélték neki az elátkozott menyasszony történetét, és figyelmeztették, jó lesz vigyázni az öregasszonnyal.
Az "ördög fia" akkor már a városban dolgozott, munkás-szálláson lakott. Ritkán járt haza, gyűlölte a falut, ahol ördög-fattyat csináltak belőle. Anyja járt be hozzá busszal. A tragédia óta gyedül ült az ülésen, nem ült mellé senki, de ha lehetett, még a közelébe sem.
Kakas Julcsa, a boszorkány így élt még egy évet, azután csendben elaludt az ágyán. Halálát hamar észrevették, mert az asszonyoknak hiányzott a a mindennapi borzongás, amikor végigment lehajtott fejjel az utcán.
Az "ördög fiát" értesítették a tanácsról. Hazajött, virrasztotta anyját, a pap pedig eltemette. A sírnál senki sem volt ott rajtuk kívűl, csak a temető környékén akadt sok falubelinek dolga – éppen akkor. Közűlük többen, akik még élnek, ma is állítják, hogy csípős kén-szagot éreztek…
Aznap este, ha valaki felnézett az égre elég hosszan, a csillagok között műholdat láthatott elsuhanni a végtelen magasban. Kicsit lejjebb utasszállító gépek gyűrték maguk alá a távolságot jelzőfényeiket villogtatva.
Idelent, a világnak ebben a "sötét" jelzővel illetett zugában, szörnyeteggé fél az emberi butaság egy ártatlan denevért…