Karácsony a családdal, avagy, mily hideg van a Pokolban – 1. rész

Emma,
Karácsonykor várunk a szokásos vacsorára. Légyszíves időben érkezz, és ne viselkedj olyan lehetetlenül, mint általában.

Üdvözlettel: Szülőanyád!

Jaj, anyám! Hát kellett ez nekem? Pedig már azt hittem, most végre megúszom, de nem. Hát nem volt nekik elég a tavalyi botrányos karácsony, amikor – teljesen véletlenül – nagynéném fejére borítottam egy tál puncsot? Azt hittem, azok után látni sem akarnak majd. Erre tessék. Ráadásul direkt csak egy nappal előbb küldi az e-mailt, hogy még véletlenül se tudjak kitalálni semmi igazán förmedvényes dolgot, hogy a jövő évi meghívást a kukába süllyesszem. Az anyám gonosz.
Össz. egy napom van, hogy keressek magamnak valami pasit, új ruhát, és kitaláljam az új csínyemet.

Már teljes négy éve megy ez a hajcihő, mióta eljöttem a középsuliból, és hazulról, hogy elkezdjem az egyetemet. Persze jó messze a szülői otthon hidegétől, ami miatt berágtak rám és megfenyegettek, nem fizetik a tanulmányaimat, ha nem választok közelebbi iskolát, egy kisebb városban. Ezért aztán kerestem részmunkaidős állást. Egész tűrhetően elboldogulok, és ami a legjobb, nem vagyok ráutalva senkire.
Az első évben eldöntöttem, minden kapcsolatot megszakítok a családommal. Karácsonykor jött a meghívó, de nem mentem. Húsvétkor is kaptam egyet, de válasz nélkül hagytam. Erre, az elvetemült szülők fogták magukat, feljöttek a bűnös nagyvárosba, amit messzire elkerülnek, mert az ördög lakja, és egy teljes hónapig nyaraltak a nyakamon. Hó végén jó anyám megfenyegetett, ha nem töltöm náluk az ünnepeket, ez a szörnyűség minden évben meg fog ismétlődni. Sikerült lealkudnom a húsvétot, de így karácsonykor ott kell töltenem az éjszakát. Legalább letudom egyben. Ha pedig nem megyek, a családi látogatás réme lebeg fejem felett.

Szóval veszek valamilyen felháborítóan dögös ruhát a remek alkalomra, plusz beszerzek valahonnan egy dögös pasit, hogy a testvérek és unokatestvérek ne tudják elmondani szokásos gúnyos megjegyzéseiket. Én igazán nem tehetek róla, hogy még nem találtam meg az igazit. Néha összejövök egy-egy sráccal az egyetemről, de ezek csak egynaposak, és egyedül a szexről szólnak.
Ezt tavaly kifejtettem a vacsoraasztal mellett, mire nagynéném félrenyelte a salátát. Én erre fogtam a puncsos tálat és a megmentésére siettem. A legjobb szándék vezérelt, de vészhelyzet esetén nem vág az eszem. Na mindegy. Nem fulladt meg, sem a salátától, sem a mentési kísérletemtől, ami mellesleg nagyon szórakoztató volt. Én legalábbis jól szórakoztam.

Susy-hoz (tudom, hogy olyan, mint egy kutyanév, de attól még ő a legjobb barátnőm) megyek, hátha van valami jó, drámai ötlete.
– Gondolkozzunk! Minél nagyobb bajt okozok, annál nagyobb a szórakozás és a menekülés esélye.
– Jaj, bárcsak pasi lennék, akkor vihetnél engem – mondja elkeseredve. Ez azonban ad egy ötletet.
– Mi lenne, ha bejelenteném, hogy leszbikus vagyok?
– Jaj, ez nagyon jó! – kiált fel. – Alig várom. Úgyis egyedül tölteném az ünnepeket, most, hogy Brad-el szakítottunk. – Az előbbi örömnek nyoma sem marad az arcán.
– Sajnálom, hogy így alakult kettőtök közt. Pedig jó srácnak tűnt.
– Most már mindegy. Amúgy sem kell olyan pasi, aki fél elkötelezni magát.
– Igazad van. Ezért holnap nagyon jól fogjuk érezni magunkat!
– Igen. Mi leszünk a legvidámabb leszbikusok a vacsin – mondja nevetve.

Susy-val az egyetemen barátkoztunk össze, még az első évben, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Kiskorában elveszítette a szüleit, ezért árvaházban nőtt fel, de ez sosem szegte kedvét. Legalábbis amennyire én tudom. Rengeteget tanultam tőle, nagyon klassz csaj.
Jól ismeri a szüleim, azalatt az egy hónap alatt, míg a nyakamon voltak, bőven volt rá ideje. Ha apám ötven milliószor nem, akkor egyszer sem próbálta megtéríteni.
Ő ugyanis pap. Mármint apám. Ő A Pap. Otthon mindenki odavan érte, aki meg nem, azt idővel úgyis elkergeti a városka kedves közössége.
Két szóval jellemezhetném a családom: vallási fanatizmus. Persze vannak kivételek, de az ritka, mint a kék-rózsaszín csíkos oposszum.

Este nyugodtan hajtom fejem alvásra, mivel minden fontosat elintéztem. Holnap remek napnak nézek elébe.

Reggel kilenckor a telefon ébreszt.
– Aumpghörr! (Még aludtam volna!)
– Szia, Susy vagyok.
– Igorammmc? (Mit akarsz?)
– Csak azért hívlak, mert le kell mondanom a vacsorát. – Na ez felébresztett. – Ne haragudj! Tudom, hogy szörnyű barátnő vagyok, de tegnap este Brad beállított miután elmentél, és találd ki mit hozott magával. – És várja, hogy tippeljek. Két perc néma csend után erre én is rájövök, ezért válaszolok.
– Két szál véres hurkát? – tippelek.
– Nem, te buta. Jegygyűrűt! Megkérte a kezem! El tudod ezt hinni? A családjánál töltjük az ünnepeket, és elújságoljuk a nagy hírt.
– Ez nagyszerű, ott talán véres hurkát is kaptok – morgom, nem épp kedvesen.
– Haragszol.
– Ne haragudj, örülök a boldogságodnak, tényleg, csak korán van és…
– És benne hagytalak a bajban.
– Ja. De ne törődj vele, majd kitalálok valamit.
– Emma?
– Tessék.
– Boldog Karácsonyt! – Jaj, de aranyos, ő még hisz a mesékben. De nem akartam lerombolni az illúzióit.
– Neked is! Szia!

Most vagyok bajban. NAGY bajban. Úgy terveztem, kettőkor indulok, hogy időben odaérjek, de ha kések, az se nagy baj. Muszáj partnert találnom. És már tudom is hol fogom megtalálni. OOOhhohohó!

Fél óra múlva kipattanok a kocsimból és besétálok a rendőrség épületébe. A legzajosabb terem felé veszem az irányt, nem nehéz eltéveszteni akkora a hangzavar. Egy öt mázsás fickó megpróbál leteríteni 10 rendőrt, hátrabilincselt kézzel. Nagyon ügyesen csinálja, néhány fogást ellesek tőle. Amíg várom, hogy odaférjek a pulthoz, csendesen szemlélődöm. Mire elül a por, már megvan amiért jöttem. Odatipegek a pulthoz és a kopasz, szemüveges rendőrbácsira mosolygok.

– Segíthetek? – kérdezi szívélyesen. Hogyafenébene!
– Igen, azt a férfit – mutatok a választottamra – szeretném hazavinni. – Tisztára, mit egy szupermarket húsrészlege.
– De hát őt csak most hoztál be – néz rám értetlenül.
– Kifizetem az óvadékot, bármennyi legyen is.
– Egy pillanat türelmet, csak beszélek a kollégámmal.
Hátrébb megy, és elkezd magyarázni egy ugyan olyan szemüveges, kopasz, pocakos fickónak, mint ő maga. Talán futószalagon gyártják őket. Rövid megbeszélés után döntésre jutnak: hazavihetem a bűnös lelket. Hip hip. Kitöltök egy papírt az adataimmal meg egy csekkel és már szabad is a mandró.
A szemüveges (valamelyik), szól egy zsarunak, hogy vegyék le róla a bilincset. Felállítják a székről, amin addig ült, így jobban szemügyre vehetem. Magasabb, mint gondoltam. Szőke haj, szőke borosta, sötétbarna szem, véres seb a halántékon, bőrdzseki, fekete garbó és farmer. Tökéletes rosszfiú, anyáméknak pedig tökéletes agybajt fog okozni. Éljen, éljen!
Csodálkozva engedi, hogy leszedjék róla béklyóit, majd mond valamit a zsarunak. Az a szemüvegesre néz, a szemüveges pedig rám mutat, aki a pultnak támaszkodva szemlélem az eseményeket. Elindulok kifelé. Mr. Alesi arca csupa kérdőjel, ezért elindulok kifelé, tudva, hogy úgyis követni fog. Mielőtt elérném a kocsim, utolér. Nem szól semmit, csendesen jön mellettem. A kocsihoz érve megkérdezem:
– Elvigyelek?
Összevonja a szemöldökét, a homloka csupa barázda, amitől a seb is felszakad a halántékán, de úgy tűnik nem érzi. Nagyon leköti, hogy kitalálja, ki a fene lehetek. Ahogy elnézem, minimum heti 17 nő fordul meg az ágyában.

Bólint, hogy elvihetem. Megállom mosolygás nélkül. Beül az autóba, vagy inkább behajtogatja magát. Félreértés ne essék, nem az autóm túl kicsi, a pasek túl hosszú. Bár az origamit elnézve nem kis rutinja lehet, valószínű a sajátjába is kénytelen így beszállni. A kezébe nyomok egy zsepit és indítok. Értetlenül mered rám, ezért rámutatok a sebre. Odanyúl és rájön, hogy patakokban folyik az arcán a vér. Elfintorodik.
– Kösz – morogja.
– Nincs mit. Próbáld meg nem összevérezni a berendezést.
Elmosolyodik. Aztán körbenéz. Jeleket keres, amikből rájöhet, kije, mije lehetek. Én közben a kedvenc bárom felé veszem az irányt.
– Van kedved inni valamit? – kérdezem és fékezek a bár előtt. – Tudok egy jó helyet.
– Persze. Miért ne. – És kivergődik az ülésből.
Nyugodtan iszogathatunk, minden kész az útra, minden fontos az autóban van. Nem akarok neki időt adni a gondolkodásra.

Úgy tűnik a kocsiban nem talált semmi használhatót, mert most velem szemben ülve, az arcomat szuggerálja.
Ő whisky-t rendel én gint.
– Vezetsz – figyelmeztet.
– Tudom, de azért kösz, hogy szólsz – mosolygok rá bájosan.
– És ha megállít egy rendőr?
– Az bizony kínos lenne.
Tovább nem piszkál, inkább elmondja, ami a lelkét nyomja. Vesz egy nagy levegőt és…
– Átkutattam minden kis zugot a fejemben. Talán az ütés teszi, amit kaptam, talán nem, de sajnos nem emlékszem rá, hogy ki vagy.
– Nahát, ilyen hosszú mondatokat is tudsz? Igazán üdítő.
Csak morog valamit, és várja, hogy előadjam magam.
– Nem ismersz, ne aggódj. És megsértődni sem fogok azon, hogy annyi nővel volt már dolgot, hogy nyilvánvalónak veszed, én is egy vagyok a millióból. Viszont tartozol nekem. Nem kevés pénzt dobtam ki miattad, és ezt be fogom hajtani.
– Mindenképp visszafizetem. De miért…
– Nem kell nekem a pénzed! – legyintek.
– Akkor mégis mi kell – a barázdák ismét ott vannak a homlokán.
– Gyere el velem egy családi vacsorára, mint a pasim. Igaz, hogy legalább három óra autóút, de megéri, mert a kaja isteni és garantálom a remek szórakozást. Viszont ajándék csak saját kezű van, mert minden más a pokol mély és sötét bugyraiban fogant. Ó, és el kell árulnom azt, amit én már az anyaméhben tudtam: a Télapó nem létezik. Szomorú.
Vidáman mosolygok rá, várom a válaszát, de ő csak tátott szájjal bámul.
– Na? – unom meg a várakozást.
– Mi na?
– Eljössz velem?
– Te őrült vagy? – kérdi még mindig csodálkozva.
– Nem. Hiteles tanulmányok, és kutatások bizonyítják, hogy a Télapó sztori csak mese.
Csak a fejét rázza, ezért mentem a menthetőt.
– Tartozol nekem, ez a minimum amit megtehetsz, és igazán nem kérek sokat.
– Te őrült vagy – vonja le a következtetést.
– Okés. Útközben mindent elmondok, amit tudnod kell.
Fizetek és kirángatom, el a városból, gyermekkorom szenvedésekkel teli színhelye felé.

Az úton tényleg mindent elmondok. A születés fájdalmaitól kezdve a mai napot bezáróan. Nem panaszkodhat, nagyon jó előadást hall. Van aki fizetne ezért. Mire a kocsifeljáróra gurulok mindent tud és a szeme csillog az elfojtott nevetéstől, mivelhogy rászóltam, hagyja abba a hahotát, vagy a hóban találja magát a sztráda mellett. Ettől egy kicsit lehiggadt.
Mi vicces van azon, hogy egy bűnöző ment ki életem hátralévő karácsonyi borzalmaiból? Vagy talán attól ilyen jókedvű, mert elhatározta, kirabolja a szüleim házát. Annál jobb. Vagy legyilkol mindenkit. Talán érdemes lett volna megkérdeznem a szemüveges csókát, miért is vitték be. Meg kellett volna. Erre a gondolatra rémülten oldalra fordulok.
– Mi az? Ennyire szörnyűek nem lehetnek – és kiszáll mellőlem. Ettől a naiv mondattól eszembe jut mi vár rám az elkövetkező két napban. Talán én fogom megkérni, legyen oly szíves és vágja el a torkomat, vessen véget szenvedéseimnek.

Borzadály a köbön: elindulok befelé.