Szépen lassan lépkedek az ajtó felé és várom, hogy eltaláljon egy meteor, de sajnos épségben érem el az ajtót. Mielőtt megnyomnám a csengőt, megpróbálok lelket önteni magamba: Csak két nap az egész. Sőt, még két nap sincs. Ha ügyes vagyok még 24 óra sem lesz az egész.
Anyám nyit ajtót és kedvesen üdvözöl.
– Késtél! – Tulajdonképpen 24 óra nagyon sok. Egy Teljes Nap. Rengeteg.
– Én is örülök – mondom fintorogva. De már nem törődik velem, a mögöttem állót tanulmányozza.
– Ki ez az úr? – A hangjából azonban ki lehet venni, hogy sem úrnak, sem embernek nem tartja, de azért bemutatom.
– Ő itt Jason Alesi. – Arrébb sasszézok, hogy kezet foghassanak.
– Jason, ő itt az édesanyám, Mrs. Jefferson. Igazán nem akarok kötözködni, de nem mehetnénk be? Kicsit hideg van idekint. – Mrs. Jefferson még egyszer végigmér mindkettőnket, de végül félreáll, hogy be tudjunk menni.
– Mivel nem számítottam rá, hogy hozol magaddal valakit, ezért már csak neked maradt szoba. De Jason bizonyára szívesen alszik majd a kanapén.
– Először is te írtad, hogy hozhatok valakit, másodszor pedig miért kellene a kanapén aludnia? Tökéletesen megleszünk ketten az én szobámban.
Karon ragadom Jasont és felrángatom a második emeletre, ahol a gyerekszobám van. Vagyis csak volt. A helyiség ugyanaz, de a falakat átfestették, a bútorokat kicserélték. Most úgy néz ki, mint egy 90 éves nénike szobája.
Ledobom a táskát az ágyra és előszedem a ruhámat.
– Gondolom, nekem nem hoztál váltás ruhát.
– Nem, bocsi. De nem tudtam biztosan, hogy találok egy…
– Balekot?
– Pontosan – vigyorgok rá. – És ha még biztos is vagyok benne, akkor sem tudtam volna olyat hozni, ami jó rád. De van nálam egy karácsonyfás kitűző, azt szívesen odaadom.
– Kösz. Ha nem gond lezuhanyzom – azzal bemegy a fürdőbe.
– Rendben – mondom a csukott ajtónak.
Addig én átöltözöm a vörös kisestélyibe, ami épp hogy takar valamit. Nagyon dögös. Hozzá vörös tipegő és már kész is vagyok.
Egy idő után elunom magam egyedül, ezért leülök az ablakba és nézem a hóesést.
– Nahát, nagyon csinos vagy – mondja Jason mikor meglát.
– Köszönöm. Te is egészen emberien festesz most, hogy nem vagy sehol véres.
– Kérdezhetek valamit?
– Már meg is tetted. – vicceskedek, de szó nélkül hagyja.
– Hogy-hogy nincs senki, akit elhozhattál volna ma este? Hiszen gyönyörű vagy, vicces és talpraesett.
– Talpraesett?
– Hát nem sok lány megy be a rendőrségre pasit fogni.
– Az lehet, de ettől még nem ismersz. Honnan tudod, hogy nem vagyok szociopata?
– Hm, nem hiszem, hogy az vagy. Csak egy kicsit lököttebb, mint az átlag.
– Kedves – morgom. Odasétál hozzám és kinéz az ablakon. Tényleg sokkal jobban néz ki. Jót tett neki a zuhany.
– Most én kérdezek. Miért tartóztattak le?
– Jé, nézd csak, esik a hó – és kimutat az ablakon.
– Igen, így karácsony tájékán előfordul. Szóval miért.. – Nem tudom befejezni, mert váratlanul megcsókol, ami akár gyanús is lehetne, hisz erősen tereli a témát, de nem szólok, mert nagyon jól csinálja.
– Lassan le kellene mennünk – nyögöm, mikor újra levegőhöz jutok.
Mindenki a nappaliban van. Anyám, apám, a bátyám a feleségével, a két nővérem a pasijaikkal. Egy unokanővérem a négyből, Louisa néném, és egy félreeső zugban ott ücsörög nagypapám is egy idős néni társaságában. Mint kiderül, ő a barátnője. Azt hiszem ez az oka annak, hogy még a szokottnál is nyomottabb a hangulat. Szerintem épp ideje volt, hogy becsajozzon. A nagymamám már jó pár éve meghalt. A nagyapám az a bizonyos oposszum a családban. Nagyon szeretem. A család ugyanolyan bajkeverőnek tartja, mint engem.
Nagynéném felsikolt, mikor belépünk. Az én ruhám az egyetlen színfolt a fekete ruhás társaságban. Na meg persze a kitűző Jason garbóján. Mintha temetésen lennének.
Anyám, amint meglát kirángat a konyhába, hogy leordibálja a hajamat. Mire visszamegyek, Kristen unokatestvérem teljesen rámászik Jason-re. Az ebédlőben is mellé ül. Azt hiszem elhatározta, hogy elszedi tőlem. Sebaj, leülök Jason másik oldalára és szó nélkül hagyom a turbékolást. Eléggé zavarban van szegény.
A desszertig teljes a csend az ebédlőben, hisz nem illik beszélni, míg eszünk. Utána azonban már szabad, és itt kezdődnek a gondok. A szüleim elkezdenek kérdezősködni.
– Mióta ismeritek egymást? – kérdezi anya.
– Egy napja – felelem. Eszemben sincs hazudni, az igazság sokkal sokkolóbb.
A szüleim elsápadnak.
– De hát hol ismerkedtetek meg? – kérdezi a nővérem, Anita.
– A rendőrségen.
– Mit kerestél te a rendőrségen – így az anyám.
– Jasonért mentem, hogy kifizessem érte az óvadékot. – Ez még nem hazugság. Csak épp nem mondok el minden részletet.
– Hogy mit csinálj? – sipákol anyám. – Ezt az embert itt – és Jasonre bök – letartóztatták?
– De hát miért? – kérdezi izgatottan Louisa néni.
– Tényleg, miért is? – fordulok a mellettem ülőhöz.
– Megvertem egy rendőrt – morogja maga elé.
Legalább nem gyilkos. Szeretnék még kérdezni tőle néhány dolgot, de az ebédlőben teljes a káosz. A konyhában nemkülönben, ugyanis anyám oda rohant ki, és a hangokból ítélve a berendezést aprítja. A nagynéném azt kiabálja, hogy nem maradnak itt egy perccel sem tovább, de nem tesz érte semmit, hogy ezt megvalósítsa. Apám a legjobb. Ül az asztalfőn, és hangosan imádkozik. Nagyon méltóságteljesen fest a süllyedő asztal fedélzetén. Én közben nyugodtan eszegetem a desszertet, és élvezem a műsort. Pár perc múlva nagyapa feláll, felemeli a kezét és csodák csodája a nappaliban csend lesz. Már csak a konyhából szűrődnek ki félelmetes zajok.
– Rebecca, gyere ide egy percre – kiabálja anyámnak.
Nagyon komoly képet vág, de a szeme vidámságtól csillog. Valami nagy dolog következik. Jasonre mosolygok és megfogom a kezét. Ettől mintha egy kicsit fellélegezne.
– Tudjátok gyerekek, hogy nagyanyátok, az én drága feleségem már 12 éve hogy meghalt. Úgy gondoltam, ilyen öreg fejjel már sosem leszek szerelmes, de megismertem Josiet és minden megváltozott. Ideje továbblépnem – mondja, az én 75 éves nagyapám. Ki mondja, hogy idős korban már nincs szerelem. – Szeretném bejelenteni – folytatja -, hogy jövő hónapban összeházasodunk. Szeretettel meghívlak benneteket az esküvőre. Persze nem lesz nagy felhajtás, csak…
A többit már nem hallom, újra teljes a káosz. Ebben a káoszban török utat magamnak, hogy megöleljem és gratuláljak nagyapának és a kis menyasszonyának. Jason is gratulál, aztán a bejárati ajtó felé mutogatok. Kisétálunk a tornácra és nézzük a hóesést, és hallgatjuk a bentről kiszűrődő hangokat.
Jason elmegy megnézni, melyik hókupac az ő autója. Nem csodálom, hogy el akar távolodni a háztól. Odabent nem mondanak róla valami szép dolgokat.
– Ennél idiótább család nincs a világon – mondom.
Nagyapa megfogja a kezem. – Kicsi Emma, hiába is tagadod, nagyon szereted a családodat. Ne is akarj ellenkezni. Hangoztatod mennyire megveted ezeket a családi ünnepeket, mégis mindig jól szórakozol.
– Marhára – morgom. Egyáltalán nem tetszik amiket mond.
– Kis korod óta várod ezeket a vacsorákat, még ha azért is, hogy borsot törj a szüleid orra alá. Igenis szeretsz velük lenni. – És erre bemegy, mint aki jól végezte dolgát.
Még hogy én szeretem a családom. Persze és imádok veszekedni meg hallgatni, hogyan teszem tönkre az életemet. Észre se vettem mikor indultam el, de már a hátsó udvaron vagyok, magassarkúban a méteres hóban. Remek. Azt hiszem sokkot kaptam. Még hogy én élvezem a családi vacsorákat, amikről kiskorom óta szökni akarok. Persze, hogy megpróbáltam egy kicsit feljavítani. Olyan nagy luxus az, hogy egy gyerek élvezze az ünnepeket? Na jó, talán van abban valami, amit nagyapa mondott, de akkor sincs ennél buggyantabb család a világon.
– Meg fogsz fázni – hallom Jason hangját a hátam mögül. Fogalmam sincs mióta ácsorgok a hóban, de már nem érzem a lábam. Se a kezem.
– Ha megfázom, az csakis Isten akaratából fog bekövetkezni.
– Nagyon szellemes. Gyere, már pont úgy nézel ki, mint egy hóember.
– Az jó. Mit gondolsz, reggelre teljesen betemet a hó? – Jó lenne néha eltűnni. Persze ha képes lennék ilyen mutatványra, valami meleg helyre tüntetném el magam, nem egy nagy kupac hó alá. Jason öt perc után elunja a könyörgést és az ölébe kap. Még forró fürdőt is készít nekem, ami nagyon rendes tőle. Fél óra után újra érzem a végtagjaim, ezért kiszállok a kádból és a szobába vonulok, bebújok az ágyba. Már majdnem elalszom, mikor Jason megszólal.
– Igazán kedvesek a szüleid. – Közben a hátamhoz simul és átölel. – Még mindig nagyon hideg vagy.
– A te családod milyen? – kérdezem.
– Dilisek.
– Hát az enyémhez képest tuti normálisak – ellenkezem.
– Tavaly ilyenkor a szüleim bejelentették, unják az életüket, ezért világ körüli útra mennek. Azóta is úton vannak.
– Egyke vagy?
– Nem, van két bátyám. Kiskoromban állandóan bokszzsáknak néztek. Túl nagy volt köztem és köztük a korkülönbség. Játszótársnak nem voltam jó, ezért inkább megvertek.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld. Nélkülük sosem lett volna belőlem rendőr.
– Rendőr? Most viccelsz?
– Nem.
– De azt mondtad megvertél egyet. Nem értem.
– Pedig egyszerű. Nemrég költöztem ide, ezért a helyi zsaruk még nem ismernek. Pechemre az igazolványomat otthon felejtettem, és amikor megpróbáltam elkapni egy piti kis tolvajt, belebotlottam egy egyenruhásba. Aztán valahogy elfajultak a dolgok és már bilincsben is voltam.
Mesélünk egymásnak a gyerekkorunkról, a családunkról, az életünkről. Versengünk ki a nagyobb szerencsétlen kettőnk közül, de belealszunk a vitába.
Másnap délelőtt kipihenten megyünk le reggelizni. Mindenki feltűnően csendes. Nagyapa rám kacsint, aztán tovább eszik. Apám a kezében szorongat egy kisebb Bibliát és imákat mormol. Enni sem eszik, azt hiszem a lelki üdvünkért böjtöl.
Mikor hazafelé indulunk nagyapa elkísér minket az autóig.
– Hogy érzed magad kis unokám? – kérdezi.
– Jól… vagyok. – Későn veszem észre, hogy beugratós kérdés. Önelégülten mosolyog rám.
– Josie-val örülnénk, ha valamikor meglátogatnátok minket. Jason már tegnap beleegyezett, hogy amint lehet, eljöttök.
– Az remek lenne. Köszönjük a meghívást.
Megölel mindkettőnket mielőtt beszállunk az autóba. Mi indulunk elsőként, ezért mindenki kint áll a tornácon és integet. Távolról egészen kedves kis családnak tűnnek. Távolról. Pont elindulunk, mikor Louisa néném integetés közben véletlenül kiveri apám kezéből a Bibliát, ami először nénikém fejére pattan, azután a hóban landol. Annyira nézem a felfordulást, hogy egy fa nekijön a kocsinak. Kipattanok az autóból és visszamegyek, hogy segítsek feltámasztani ájult nénikémet. Fogok egy nagy marék havat és az arcára szórom. Sajnos nem csak a hó, hanem a Biblia is a fején landol, de szerencsére nem törik el az orra. Még jó, hogy csak egy kisebb példány. Apám az egyetlen, aki kedvesen megköszöni, hogy megtaláltam. Különben meg Louisa néni felébredt, nem tudom a többiek miért ordibálnak velem. Nénikém azt mondja, jövőre ne merjek eljönni, mert azt már biztosan nem élné túl. Azért ez egy kicsit erős szerintem. Ránézek anyámra, de a szemei ezt üzenik: Akkor jövő nyáron találkozunk, drága lányom!
Inkább megölöm Louisa nénit.
7 hozzászólás
Ezt érdemes volt elolvasni.:D Azért nálunk nem ilyenek a karácsonyok..szerencsére.:)))
Hála az égnek nálunk sem ilyenek az ünnepek. 🙂 Köszönöm, hogy elolvastad.
Jó kis történet. Lesz még folytatás? 🙂
Egy icike picike észrevétel. Utolsó előtti mondat: "Akkor jövő nyáron találkozunk".
Hogyhogy nyáron? Nem úgy volt hogy csak karácsonykor látják egymást?
Azért nyáron, mert a szülők ezzel fenyegették meg Emmát, ha nem tölti velük a karácsonyt. Az első részben írtam róla.
Még mindig tetszik, várom a folytatást. Lesz még?
Csak ezt a két részt terveztem, de ki tudja? Hamarosan itt a húsvét…
Ó, és mindenkinek boldog karácsonyt és újévet! Hohohohó! 😀
A folytatás, (befejezés) is tetszett! Érdemes lenne belőle sorozatot csinálni. Jön a húsvét, stb
Üdvözlettel: én