Karácsony nálunk

Karácsony napján nagy izgatottsággal ébredtem. “Fel a zoknit, le a lépcsőn” – ismételgettem magamban. Tudniillik nálunk télen a padló akár a fagy. Didergő lábujjakkal értem le a lépcsőn. A kezemben markolt fél pár zokniból arra következtettem, hogy a nagy igyekezetemben elfelejtettem felhúzni. Fél lábon ügyeskedve felráncigáltam a lábmelegítőt, mikor megláttam a pompázó karácsonyi fenyőt. Szavam és lélegzetem is elakadt. Mint utólag megtudtam valami ilyesmi törhetett ki belőlem “ Hűha, ez jó nagy!”.
Később az is kiderült, hogy kicsit hangosabbra sikeredett az örömöm, mert kitárult szüleim szobájának az ajtaja, és két félálomban lévő alak ballagott le a lépcsőn. A női egyén derekára kötött takaróval kísérte az igen morcos, bozontos fazont, aki látszólag nem igazán örült a hajnali ébresztésnek.
Fölém hajolt, és táskás szemekkel a fülembe harsogta – “Mégis miért kiabálsz hajnalok hajnalán?”. Elkaphatta tekintetemet, mert most ő is tátott szájjal bámulta a ragyogó tüskéket. Hátrafordult feleségéhez, aki némán csak annyit suttogott – “Nem én voltam”.
Őszintén szólva még sosem láttam őt ilyen furcsa ábrázattal. A tanácstalanság és rémület tükröződése nézett velem farkasszemet. Én nem értettem különös külsejét, de erre azóta sem kaptam választ. Morgott magában, és az elcsípett szavakból valami ilyesmit szűrtem ki – “Hogy a pokolba kerül ez ide?” – meg – “Erre az idén nem telik”. Édesanyám átkarolt minket, és alig hallhatóan a fülembe súgta – “Ez egy karácsonyi csoda”.
Az igencsak morcos alak enyhülni látszott. Homlokon csókolt mindkettőnket, majd engem visszaparancsolt a szobámba, mondván, hogy aludnom kell még, hogy bírjam a napot. Én széles vigyorral a képemen puffantam le a pokrócok sűrűjébe, hisz karácsony volt, és tudtam, hogy aznap már nem járok az álmok földjén.