Karácsonyaim tükrében

Valami szépet szeretnék írni a karácsonyról, valami egyedit, hát megállok egy pillanatra. Ez az időszak alkalmas arra, hogy átgondoljam, mit jelentenek számomra az ünnepek.

Az első járó babámat, melyet ötévesen kaptam Babitól. Gyönyörű volt, maga a megvalósult álom, mert mi másra vágyott volna egy óvodás lányka, mint arra a pirospozsgás arcú, hosszú, szőke hajú szépségre, aki a karácsonyfa alatt várta egy masszív babakocsival, mellyel büszkén sétálgatott az utcákon. Később a sok tologatástól annyira zörgött, hogy az egész falu népe tudta, merre járok.
Babi a pótnagymamám volt, kapolcsi nagyanyám testvére. Ő nevelte anyukámat, mert neki nem adatott meg a gyermekáldás, és Eszti mamának keserves sors jutott, miután férje magára hagyta fiával és három lányával. Alkalmi munkákból élt, majd bányában dolgozott, alig jutott betevő falat a családnak.
Sok karácsonyt töltöttem Babinál, mindent megadott nekem, kényeztetett, de azért – végszükség esetén – fegyelmezett is, mivel meglehetősen életrevaló, eleven kislánynak bizonyultam.
A náluk töltött ünnepek különlegesek voltak. Papa állandóan viccelt.
– Már olyan nagy vagy, hogy leér a lábad a földre – mondta komolyan. Én ránéztem a lábamra, megállapítottam, hogy valószínűleg igazat szólt.
– Tudom, miért mondod, papa, de akkor sem eszem meg a sárgarépát! – feleseltem vele cserfesen.
Csupa öröm volt minden együtt töltött idő. Babi szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, ő tanított meg az olvasás szeretetére. Bújtam különleges köteteit, ott ismerkedtem meg Dumas műveivel és a világirodalom remekeivel, akkor kezdtem elmélyedni az olvasásban. Ez a legszebb ajándék, melyet tőle kaptam.

Kapolcsi nagyanyámnál is karácsonyoztam, olyankor összecsődültek az unokák, alig volt hely a csöppnyi vályogházban, egymás hegyén-hátán aludtunk, mégis jól megfértünk. Eszti mamánál bicske lekvárt nyalakodtunk (azóta sem ettem olyan finomat). Megszámoltuk, éppen negyven üveg sorakozott az ósdi ruhásszekrények tetején. Kocsonyát főzött, abban is verhetetlen volt, nálam a mai napig etalon, igyekszem nyomába érni, de lehetetlen.
Nagybátyám szalagos magnóján Szécsi Pál számokat játszott le, mi, gyerekek szájtátva csodáltuk a szerkezetet. Nem sok idő kellett, hogy megtanuljuk, és az énekessel együtt fújjuk a nótákat.
Szegénység volt, de szeretetgazdag környezet, nagyanyám mindenét odaadta a rászorulóknak, imádták az emberek.

Fenékpusztai karácsonyaim is meghitten teltek. Apai nagyszüleim éltek ott, a kastély melletti uradalmi épületben. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem velük. Nagyanyám terítőket hímzett, néha bedobott egy poént, mert imádott viccelődni. Kántortanító nagyapám társasága viszont mindennél jobban vonzott, gyönyörűen énekelt. A cserépkályha mellé telepedett, s mivel még így is fázott, vastag pokrócba burkolta magát. Ölébe ültetett, és egy ciklámenszínű énekkönyvből különleges dalokat tanított nekem, már óvodás koromban bőséges dalgyűjteménnyel rendelkeztem. Amikor szünet után visszatértem az oviba, az óvónénik érdeklődve kérdezték, milyen új dalokat ismerek. Boldog büszkeséggel mutattam be nekik és társaimnak legújabb tudományomat.
Nem felejtem el nagyapám hangját. Szívemig hatolt, ma is élénken él bennem orgánuma és tanításainak tisztasága. Életem két legmeghatározóbb ajándéka tőle származik: a pedagógus hivatás és az éneklés öröme.

A karácsonyhoz fűződik első találkozásom a banánnal. Nevelőapám hozta valahonnan. Nagyon elégedett volt, hogy hozzá tudott jutni, mert akkoriban még nem lehetett kapni a boltokban. Rácsodálkoztam a fura szerzetre, előtte még nem láttam effélét. Beleharaptam, ám fintorogva forgattam a számban, majd hősiesen lenyeltem. Utána évekig rá se néztem banánra, mert egyáltalán nem ízlett ez az úri eledel, ám örültem, hogy nevelőapám mindent megtett azért, hogy valami különleges kerüljön asztalunkra. Nekem inkább volt fogamra való a szaloncukor, melyből bőségesen belakmároztam.

Felcseperedtem, apukám családjához költöztem, hirtelen három testvérem lett és egy nevelőanyám. Nem éltünk nagy lábon, de az ünnepek hagyományaihoz ragaszkodtunk.
Szenteste napján sétálni vittem kishúgomat, hogy addig a többiek fel tudják díszíteni a fát. Jókat derültem cserfes hugicámon, aki sajátos szókészletével szórakoztatott, amíg szétfagyva róttuk Ráckeve havas utcáit. Szerettem ezeket a sétákat, hozzátartoztak az ünnepi hangulathoz.
Mire hazaértünk, már – érdekes módon – ott járt Jézuska, megszólalt a hívogató csengő. Hagyományainkhoz tartozott, hogy karácsonyi dalokat énekeltünk. Apunak csodálatos basszus hangja volt.
A pompás karácsonyfa alatt rendben sorakoztak az ajándékok. Nem drága holmik, hanem praktikusak, személyre szabottak, szívhez szólóak – emlékezetesek a mai napig.
Nevelőanyám kiváló ötletgazda, mindig eltalálta, minek örülnék leginkább. Így jutottam hozzá egy bokáig érő, gyönyörűséges piros frottír fürdőköntöshöz (melyet utána még csaknem két évtizedig hordtam, és sírva fakadtam, amikor tönkrement), vagy az ébresztőórához, hogy önállóan is fel tudjak kelni, ne késsek el a gimiből.
A fiúktól (így hívtuk öcséimet) személyre szabott ajándékok vártak. Kedvencem egy díszes, kézzel készített notesz, sokáig nem írtam bele semmit, annyira tetszett. Azt sem felejtem el, hogy öcséim széles vigyorral, hátratett kézzel álltak elém, majd előkaptak egy kis dobozt, várták a hatást. Lett. Szájtátva bámultam, honnan szereztek be Signal fogkrémet, hiszen akkoriban ritkán lehetett hozzájutni, ráadásul nem volt olcsó mulatság, a külföldi termékeknek megkérték az árát, ám ők összedobták a zsebpénzükből.
Miért is volt különleges ajándék ez a fogkrém? Azért, mert a Signal zenekarban énekeltem, épp néhány hónapja kerültem az együttesbe, és bele voltam bolondulva a zenébe (akár most). A fogkrémet sem használtam, sokáig nem nyitottam ki, mert az ilyen rendkívüli értékeket őrizni szoktam, hiszen nem fogpaszta, hanem szeretet volt a tubusban.

Amikor saját családot alapítottam, megtartottam a jó szokásokat, férjem partnernek bizonyult ebben is. Kiegészítettük azokkal a hagyományokkal, amelyeket ő hozott magával. A hagyományok tisztelete hozzátartozott napjainkhoz.
Boldog családban éltünk, két gyermekünk cseperedett, minden karácsony meghitt hangulatban telt. Természetesen ekkor is történtek emlékezetes dolgok, főként a naiv gyermeki szemlélet velejárójaként. Megmaradt néhány „aranyköpés”, mosolyogva szemezgetek belőlük.
– Mit szeretnél kapni a szülinapodra? – kérdeztük november végén Esztertől, aki elkezdte sorolni kívánságait.
– Egy igazi vitorlás hajót – állt a lista végén. Kikerekedett a szemünk.
– Az kissé drága, nincs annyi pénzünk – válaszolta apukája.
– Nem baj, apa, akkor azt majd kérek a Jézuskától – nyugtatott meg bennünket kezével legyintve, mire mi alig tudtuk visszafogni kacagásunkat.
Vitorlás hajót a mai napig nem kapott, de bízom benne, hogy kárpótolta érte sok egyéb ajándék.
Egyik évben, amikor már éppen bontogattuk a csomagokat, kisfiam, Bence eltűnődve szólalt meg:
– Anya, képzeld, Pisti olyan rosszul viselkedett, hogy neki a szülei veszik az ajándékokat – egymásra néztünk, hasunkat fogtuk a nevetéstől. Ő értetlenül állt, de elterelte figyelmét a karácsonyi izgatottság.

A szeretet ünnepe bejárt rutin szerint telt. Ebéd után látogatást tettünk anyósomnál és apósomnál, egy-két órát beszélgetéssel töltöttünk. Sokat nevettünk szórakoztató történeteiken. Utána az én családomnál ünnepeltünk estig. Énekeltünk, csillagszórót gyújtottunk, együtt vacsoráztunk, játszottunk, aztán következett a mi saját, bensőséges karácsonyunk. Hazafelé jövet tettünk egy kört a településen, megnéztük a kivilágított fenyőfákat, aztán a lakásba lépve észleltük, hogy otthonunkba is megérkezett a Jézuska.

Minden karácsonyra jó szívvel emlékezem, csak egyet radíroznék ki, ha tehetném, de nincs rá hatalmam – első karácsonyunk Tibi (a férj, apa és zenésztárs) nélkül. Mindhármunkat megrázta, hogy már nem lehet velünk, szinte szótlanul töltöttük az ünnepeket. Én annyira padlóra kerültem, hogy fel sem tudtam kelni, csak feküdtem napokig, még a gyerekeknek se sikerült kimozdítani ebből a tetszhalott állapotból. Gyötrelmes időszak volt, hangtalan karácsony, belül sírtam, mozdulatlanul. Úgy éreztem, bennem is meghalt valami.
Most is könnyezem, amikor írok erről. Valójában – minden kísérlet ellenére – a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni, ám az élet megy tovább. Már tizenhárom karácsony telt nélküle, és még talpon vagyok.
Talpon vagyok, mert szeretnek. Gyermekeim, a családom és sokan mások.
Akit szeretnek, soha nincs egyedül.

A régi karácsonyok – egytől egyig – maradandó emlékek, megőriztem belőlük mindent, ami fontos, ami erőt adhat, és most itt állok ünnepi díszbe öltözött szívvel, szeretteimre gondolok. Ma nem lehetünk együtt mindannyian, ezért küldök egy virtuális ölelést azoknak, akikkel személyesen nem találkozhatunk.
Az ünnepi időszak arra is való, hogy átgondoljuk az élet értelmét, melyben – bármennyire elcsépelt – legfontosabb a szeretet.