Karácsonyi ajándék

Sokáig tartott, míg feldíszítette a karácsonyfát. Még szerencse, hogy férje bevitte a szobába, és beleállította a tartóba, mert nem bírt volna vele. Késő délután lett, mire az utolsó dísznek is helyet talált. No, nem egészen az utolsónak, mert a csúcsra való csillag a dobozban maradt. Annak a felhelyezéséhez nyújtózkodnia kellett volna, de azt már nem merte. Nagy pocakjával így is artistamutatványnak illett be minden mozdulat.

Derekát megtámasztva, nehézkesen ült le. Megsimogatta a hasát.
– Befejeztem az előkészületeket. Már csak te hiányzol. Jó lenne neked is készülődni, ha karácsonyra még ide akarsz érni. – mondta a magzatnak, aki mindent értőn nyújtózkodott egyet.
– Ez goromba volt, picim. – szisszent fel. – Ha csak picit biccentesz, azt is megértem. – mondta az emberpalántának, és pocakját simogatva felállt. Kinézett az ablakon. Nem, és nem akart esni a hó. „Csúf, fekete szenteste lesz megint.” – gondolta, és tudta, hogy ez is az ő érdekében lesz így. Száraz úton biztonságosan tud majd vezetni a kórházba. Mert hamarosan mennie kell, azt érezte. A furcsa, feszítő, derekát hasogató érzés egyre gyakrabban jelentkezett. Nem félt. Csak azért aggódott, mi lesz, ha hazaérve, a férje nem találja otthon. Nem akart most ezzel foglalkozni, mert a kicsi emberke, az ő karácsonyi ajándéka, már nagyon meg akart érkezni. Figyelte az óráját, és gyermeke jelzéseit.
– Indulni kell! – adta ki magának az utasítást. Visszanézett a karácsonyfára. Mielőtt a görcs összerántotta volna, úgy látta, mintha a gyöngyből készült angyal, bátorítóan mosolyogna. Az úton végig higgadtan vezetett. A baba, mintha az ő karácsony-váró énekét hallgatta volna, nem moccant. A szülészeten csend volt. Az orvos halkan adta ki utasításait, a nővér hang nélkül engedelmeskedett. Bántó volt ez a némaság. Kérte az orvost, hadd hallgasson zenét. A rádióban férfiak énekeltek gregorián dalokat. Ez megnyugtató volt, elterelte figyelmét az egyre gyötrőbb görcsökről. Még nem fordult tizenkettőre az óra mutatója, mikor felsírt a fia.

Nem kellett, hogy elmondja az orvos a szabvány-szöveget, miszerint gyönyörű, és egészséges a fia. Ő ezt messziről is látta.

Amikor először adták kezébe a bömbölő csomagot, úgy szimatolta végig, mint az anyaállat a kölykét. Beszívta érdes, még idegen illatát. Végigsimította a pelyhes tarkót, megbámulta a gyufaszálnyi ujjakat. Minden érzékszervével magába szívta azt a csodát, akinek a nevét most keresgélte magában. Amikor megszólította, a szilva alakú és színű szemek ránéztek. A csöppnyi száj fintorba torzult.
– Karácsony szent estéjén érkeztél. Úgy, ahogy megbeszéltük. Eddigi, közös utunk szerencsés volt. Velünk volt az Isten. Ez lesz a neved is. Emánuel. – köszöntötte az apró emberkét.

Mire az éjféli misére harangoztak eleredt a hó. A hatalmas, tenyérnyi pelyhek előbb lucskossá tették az utcát, majd fehérré varázsolták a várost. Misére menők siettek a templom felé.

A meleg takaróba burkolva, halkan szuszogott egy csöppnyi emberpalánta.