Karcolatok éjfél után (1.0 verzió- Sugárutak)

Ma ismét megakadt egy apró fogaskerék mechanikus álarcom karcolatán, és a szívem újra dobbant, valamikor éjfél után. Levettem ázott pórázát és figyeltem (újabb) sétáját a szilánkos álmok partján. Ma éjjel, még egyszer- utoljára még legyen szabad, míg én merülni vágyom a buja kárhozattal.

Odabent a bárban hangok vízhangoznak az ázott kristálypoharakon át, lassan az ajkakat is kifeszítik, mint a tű pereméről leszivárgó, neon ízzel teli, illúziókba vágyó: rúzsfoltokkal, kéjnedvekkel, sóhaj-buborékokkal, szubsztancia nyálkákkal dekorált elegy. Minden az érintés – bizsergető leheletében- csupán egy távoli mentális szimuláció szintetikus eufóriája. A plasztik matériájú felszolgáló két cappucino közötti térben, diszkréten böfögte, hogy a lépcső mögötti WC-ben, még az érkezésem előtt elbújt a redukálható tudat, de némi szubjektum számomra még kapható a pult alatt… Hiába, az új kormányrendelet óta, a valóság mélységeibe, már nincsenek sugárutak.
A látszat pózol, és arat: magunkra kent disztópia, bulvár lapok emészthetetlen kavalkádja egy nemzet hulladékaiból, retro- vasalt konzumidiotizmus és tőkésített tamponok, a kötelező széles vásznú kelléktárakban…
Az éjszakai pillangók ágyékomba fúrnak egy penge vékony fénnyel: specifikusan szúr, és ambróziaízesítésű impulzusokat fecskendez befelé… de kopog a mellemben valami, talán a nyirkos, ódon illatú angol zakózseb legkonspiráltabb fényképe, talán ismeretlen szeretőm nosztalgiába omló tincse újrahasznosított kubista hajlakk pernyéjével.. esetleg a bájosra torzult képzelet, mely finom női lépteivel keresztülfúrja magát az Írisz mögötti lágy szöveteken.

Vörösben ringatott ajak suttogja-, hogy a kátrányfelhőket hámozó ismeretlen ízű, kócosan tüskés költő valóban én vagyok-e? Buja mosolyom- olcsó Júdása, de a verbális viszketés most elmarad.. válasz sablon koncepcióm helyett, gyáván- tovább csiszolom a kéjbe mártót, finoman szabott húsketreceket- és a gyűrött elme, már semmit, semmit sem tehet…