Kávé és kifli

Henrik úgy képzelte, hogy amiként létezik a németalföldi festő vagy az olasz énekes vagy a spanyol táncos, úgy lesz ő német író. A magyar születése ebben hátráltatta, de az akadályokat legyőzhetőnek vélte. Hat év tanulás és két év németországi tartózkodás után elég pontosan felmérte a nyelvi kompetenciáit. Ott tartott, hogy a hétköznapi életben éppen olyan gördülékenyen tudott beszélni, mint bármelyik német. Ezen a téren a szókincse talán nagyobb is volt az átlagembernél, hiszen ő tudatosan erre is törekedet, amíg egy bennszülött leszarta az egészet. Valójában éppen választékos beszéde emelte ki a környezetéből, tette némileg idegenné, habár Berlinben a nyelvi közeg olyan sokféle volt, és a bennszülöttek annyira irtóztak attól, hogy bárki beszédmodorát szóvá tegyék, hogy Henrik nem kapott valós visszajelzést.

Ezzel együtt jól látta, hogy német íróvá válni igenis lehetséges, akkor is, ha teljes mélységében sohasem fogja ugyanazt érteni egy szöveg olvasásakor, mint egy német. Mert hát melyik német?
Henrik úgy képzelte, hogy még három év legalább, amíg bemerészkedik az irodalom dzsungelébe. Nem sürgős a dolog, hiszen alig huszonhat éves. Első regényét így hát két nyelven írta. Azoknál a részeknél, ahol nem érezte tökéletes biztonságban magát, hogy milyen hangulata van a szóválasztásának, inkább magyarul írt. Később egy rokona segítségével, aki évtizedek óta élt Berlinben, végül az egész szöveg németté vált.
Egy német irodalmi ügynökségnek adta be a kéziratát, aki azonnal el voltak ragadtatva és nekiláttak, hogy meggyőzzék a kiadókat. A legnagyobb kiadónál volt a kézirat, igen jó előzetes hírekkel, amikor Henrik a kedvenc kávéházában reggelizés közben arra figyelt fel, hogy a pincér idegesen a falra szerelt tévéhez rohan és bekapcsolja. És Henrik egy kiflivel és egy kávéval a kezében nézte, hogy a regényének az utolsó fejezete megelevenedik a képernyőn, hisztérikus német és angol narrációval, és kínosan éles képekkel.
Nem volt teljesen ugyanaz, de hát mi ugyanaz teljesen? Henrik hőse öngyilkossági szándékkal vezette a gépet és magába fordult állapotában fel sem merült benne, hogy másokat is magával ránt. Henrik hőse egyedül volt egy hatszemélyes gépben és semmiképp nem tudott volna komoly katasztrófát előidézni WTC-be ütközéssel.
Az alkohol segít. A nyelvtudás már nem. A barátok segítenek. Az ismerősök nem. Hiába próbálta elereszteni a füle mellett a német beszédet, mint egy kódolatlan zsongást, ami sikerült neki még az első hónapokban, az már nem volt használható annyi idő után.
Ahogy egyre több részlet vált nyilvánossá, egyre többször érezte nyomorultul magát apró adatok egyezésekor. Hőse arab származását afféle színes részletnek szánta, hátsó gondolatok nélkül, de tisztában volt vele, hogy attól szeptembertől kezdve egy ilyen hátsó gondolat, vagy annak hiánya kimagyarázhatatlan.
Kellett néhány nap, hogy kilépjen a bénultságából, hogy felmérje a lehetőségeit.

Barátnőjénél volt az egyetlen nyomtatott példány, ezt kicsempészte a lakásából és megsemmisítette. A kéziratot kimentette egy cédére és minden más idevágó anyagot törölt a gépéről. Az egyetlen cédé mindössze Henrik dokumentációs mániájának volt hivatott szolgálni. Talán egyszer, húsz év múlva vagy harminc év múlva, vagy éppen soha, legfeljebb a hagyatéki tárgyaláson.

Két hónap múlva, talált néhány jelzés nélküli cédét a fiókjában, így sorban megnézte a lemezeket. A regény lemeze az olvashatatlanságig tönkrement, miközben hevert a sötétben. Megkönnyebbülten törte szét a műanyag korongot és söpörte be a szemetesbe. Majdnem egy évi munkáját söpörte a szemetesbe, de jó, felszabadító érzés volt.
Miközben tettre készen visszatért az íróasztalához, egy hívás futott be az ügynökétől. A női hang sajnálkozását fejezte ki szavakkal, de lenézését és megvetését a hangsúlyaival, miszerint az ígéretes kiadó visszalépett a kiadástól.
Értem, mondta Henrik.
Mármint nem is ígért semmit, mindössze eljátszottak a gondolattal.
Egyértelmű, mondta Henrik.
Erkölcsileg felvállalhatatlan a számukra, ha mégoly irodalmi szinten is, de izé, …
Egyetértek.
… az események után, ez nonszensz lenne.
Úgy van.
Valamint azt is el kell mondanom, hogy ügynökségünk visszaadja a megbízást. Ezzel a kézirattal többé nem tudunk foglalkozni.
Nyilvánvaló.
Ööö, szóval, valójában igen valószínűtlen, hogy a közeljövőben újra a rendelkezésére tudnánk állni.
Némi csend alakult ki a vonalban.
Henrik az odaillő szót kereste, mintha volna egy felsőbb lektor, aki figyeli a reakcióit. Mintha számítana, hogy mit mond.
Világos, mondta Henrik.