Kávé, reggel?

– Kávé, reggel?
– Naná, hatkor! – hallom a saját hangom, aztán teszek még egy tétova mozdulatot, de indulni kell. Pedig, hogy maradnék még!
Mellettem elsuhan a város őrült kuszasága. Nem figyelek. Ki sem nagyon nézek a villamos ablakán.
Aztán már a vonaton ülök. Feszélyez ez a sötétség. Mint egy kísértetvonat. Csönd és sötét. Hárman ülünk a fülkében. Velem szemben két férfi. Látszólag őket sem köti össze semmi. Nincs semmi kapaszkodó, nincsenek kötelek. A hangos szuszogás még kínzóbbá teszi az ürességet. Nem merek elaludni. A vonat csak egy állomáson áll meg.
Egy állomás.
Próbálom felidézni azt az egy pillanatot, ami a legkedvesebb volt ma este. Talán az érkezés? A várakozással teli szorongás, a sok ismeretlen, mégis mosolygós, barátságos ember? Talán a sör fanyar, citromos íze, talán a mosolyod, vagy az a kérdés, hogy befejeztem-e amit reggel elkezdtem?
Jól esik ez a törődés. Valami átbillent bennem egyik irányból a másikba. Tudod, mint a libikóka. A lentből egyetlen mozdulattal lesz fenn, szinte észre sem veszem.
Alig mozdul valami, mégis teljesen más értelmet kap az egész.
Miért zavar ez a sötét? A folyosóról beszűrődő kicsinyke fényben írok. Szorosan az ablakhoz hajolok, szinte csak érzem a betűket, nem látom. Nem akarom, hogy az útitársaim felébredjenek. Jó lenne most egyedül lenni.
A városok, mint apró fénymaszatok tűnnek el az éjszakában. Becsukom a szemem. Nem szeretném elveszíteni azokat a kockákat, amik a szemem előtt cikáznak. Szeretném megtartani a versek ritmusát, a felolvasott szavak zenéjét, a gitár hangját és azt az utolsó lágy melódiát.
Jó volt ott, akkor. Ültem az asztal végén, mint egy izgulós kisdiák. Most mosolyogsz, tudom. Pedig nekem mindez új, egy ismeretlen, más világ. Egyfajta beavatás. Hosszan elnéztem az arcokat, próbáltam hozzájuk igazítani az elhangzott neveket, de tudod, a nevekkel mindig hadilábon állok. Aztán már csak az ellesett, apró pillanatok miatt figyeltem. Egy fintor, egy kézmozdulat, egy mosoly, egy szemvillanás. Szerettem volna mindegyiket megjegyezni, hogy soha el ne vesszen, mindig velem legyen.
Aztán megint a csend. Az elsuhanó idő, a láthatatlan városok, a szuszogás.
-Kávé, reggel?
-Naná, hatkor!