Kékmadárról mesélek én

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon régen egy kis madár. Azt hiszem kék madár lehetett, mert ha felszállt az égre, nem lehetett látni, hisz összeolvadt az ég színével. Olyan sem volt azonban, hogy valaki mégis meg ne lássa.
A világ mindig csak beszélt róla, emlegette, hogy így a kék madár, meg úgy. Na, de azt sem tudta senki, hogy milyen, mégis egyszer csak valaki azt kezdte állítani, hogy ő látta.
– Jó, – néztek rá nem kis irigységgel, – akkor mondd meg milyen volt?
Főleg egy nagy veres képű ember hangoskodott.
– Ennek elment az esze. Becsület szavamra mondom, tele van ennek a feje suvadt mogyoróval. Miket beszél ez, hogy ő látott egy bizonyos kék madarat.
– Látott hát, – feleseltek neki az asszonyok, – már mért ne látott volna? Hisszük, hogy látott, maga mért nem hiszi?
– Mit higgyek, ó ti balga asszonyok? Szeretitek a mesét ugye, szeretitek? Mert az bizony mese, nem látott a fiú semmit. Nem, nem, ha mondom.
Hát így vitatkoztak, közben a veres-képű kinevetett mindenkit. Magyon szidott minden boldogságmadár látót.
– Nincs is boldogság! – mondta. – Az csak egy elképzelés, de mi a valóság? Na, mi? Persze, hogy nem tudjátok, de megmondom néktek. A valóság egy nagy hagyma és egy tányér puliszka babbal, az a valóság, a fuszulykaleves. Na az igen, de az is, csak akkor, ha megfőzitek! Úgy, hogy eredjetek a konyhába és elő a fakanalakat. Kavargatást halljak, mert megdühödök és akkor kék-madarat csinálok a hajatokból.
Hát az asszonyok el is szaladtak, mert a veres-képű volt a felvigyázó. Mindenkivel gorombán szokott beszélni, hát megszokták már nem feleseltek vissza, inkább elszaladtak. Akkor a veres-képű elé kapta a bekecsét és egy ólombotot a kezébe kapva elindult, hogy kinyomozza, ki lehet az aki látta a madarat.
Ment, ment hegyen fel, hágón le, és hát amint ment, szembejött vele egy medve:
– Hijnnye, ni te, csak nem a medve vagy? – kiabálta a közeledő medvének, s előkapta az ólmosbotot, hogy valamivel védekezzen, ha már így akadt rá eme bajra.
Emelte a botját, a medve meg két lábra állt és morgott, de úgy, hogy a vállán a szőr, mintha neki is bekecse lenne, felfelé rezgett.
– Ejha, – kiáltotta el magát, – emberek ugorjanak, gyilkol meg a medve, emberek ne nézzék, ne várják, hogy széjjel tépjen, inkább segítsenek.
De bizony nem ugrott senki. Lehet, hogy hallottak valamit, de hát úgy megszokták már a hajcsár érdes, és durva hangját, hogy fel sem kapták a fejüket, csak éppen tudomásul vették, hogy na valahol itt a veres képű és éppen kiabál, de hogy mit, az már nem volt érdekes.
– Jól van, akkor egyedül védem magam. – kiabált még erősebben a veres-képű, de már akkor annyira megijedt, hogy kezdett mesélni a medvének.
– Várjál, medve várjál! Éppen most látott valaki egy kék-madarat. Tudod te is, hogy az a boldogság madara? Csak arra kérlek addig várj, míg megkérdezem azt az embert, hogy milyen is volt az a madár!
S hát lássatok csudát, a medve mihelyst meghallotta, hogy a kék-madarat emlegeti, hátat fordított a veres képűnek és eltűnt az erdőben. Egy pillanat műve volt az egész, nem telt el fél perc sem és még a hírét sem lehetett látni.
– Elment…elment. – nézett utána a veres-képű, – Elment.
Hát eltelt egy kis idő, ameddig összeszedte magát és egy patakban ki is mosta a gatyáját, mert megjárta ám. Na azután ment is tovább, mint akit puskából lőttek ki. Ment hogy lássa, mit tudnak az emberek. Kereste, hogy hol az a fiatalember, aki látta madarat. – Minek az neked? Minek akarod tudni? Hiába mondaná el, az övé az érdem, ő lesz ebben az életben igazán boldog, te is csak akkor, ha meglátod.
Vitáztak vele, de hiába, a veres-képűnek mindenáron az az ember kellett, aki látta a madarat.
– Jaj, ha tudnám, hogy miért akarja annyira tudni, hogy mit látott az az ember. – mondta a veresképűnek az egyik szolgálólány, – jaj, ha tudnám.
Na, meghallotta a veresképű, mindjárt hivatta bé a lányt és a kemencés szobában leültette, hogy beszéljen, beszéljen.
– De mit? – kérdezte a lány csodálkozva. – Mit?
– Hát amit tud, arról beszéljen.
Na jó, erre el is kezdte a lány. Mint a köles, úgy dőlt belőle a sok pletyka, de a veres képű csak nem szólt rá, hogy hallgasson el, ő pedig mondta, mondta addig, hogy belefáradt.
– Ne állj meg, beszélj! – förmedt rá durcás hangon, – ne kéresd magad!
A lány meg beszélt, mert félt, hogy baj lesz, ha hallgat.
Odakint meg hallgatóztak, leselkedtek befele. Vajon mi lesz, mert a lányt vallatja a veres képű.
– Meg kéne tréfálni. A bolondját járatni vele. – mondta egy tréfás kedvű góbé. – Eredj Maris és hozzál ide egy vadgerlicét.
Maris kiment, felállt a kerítésre és felnyúlt. A fészekből kikapta a gerlicét és vitte a góbénak. Mindjárt bementek és az úr asztaláról ellopták a kalamárist. Tele volt tintával, Jött az úr, a tiszttartó.
– Hová viszitek a kalamárisom, mivel írom majd a fiskális leveleket? – förmedt rájuk dühösen.
– Ne féljen, csinálok én tintát, de most ez kéne a kalamáris madárhoz.
– Hát az mi? – mosolygott a tiszttartó. Tudta, hogyha a góbé valakit meg akar viccelni, kitalál az mindent , ami csak létezik.
– Hát az lesz most egy pillanatig a kék madár. Érti tiszttartó uram?
– Jó akkor vigyétek a tintámat, nem bánom.
Na, kivitték a tintát és mindjárt szépen lekenték tintával a gerlicét.
Olyan kék lett, hogy olyant még ember fia nem látott. Akkor a lány elkezdett szépen beszélni a kék-madárról. A góbé megbízta a Borist, hogy hova rejtse a gerlicét, de menjen bé előbb, nyissa ki az ablakot. Aztán amikor jön ki, huss, eressze ki valahogy észrevétlen, de arra legyen gondja, valamit még lásson belőle a veres képű.
Ment Boris és mindent úgy csinált, ahogyan mondta neki a góbé. A lány meg mondta átszellemülten:
– Az én Bandim reggel felkelt és azt mondta nekem. Adok a borjúnak egy kis ezt azt, megnézem a lovat is, mindjárt jövök.
Lépett előre, de nézett valamit felfelé.
– Mi az, mit látsz ott szerelmem? – kérdezte.
– Téged. – felelte.
– Jaj, nehogy megbolonduljon megyek közelebb. – Mit látsz ott Bandi?
– A madarat látom, azt a kék madarat. Tudod, a boldogság madarát.
Nézek fel, hát én is láttam, de már messze volt és el is tűnt a kékségben, összeolvadt az éggel.
Ekkor Boris kiengedte a madarat. A veres képű fölugrott, kinyitotta az ablakot és nézett, nézett, mint aki megnémult. Kint felharsant a gúnyos kacagás, de az nem hallotta, csak állt ott megrendülten. Ott állt még másnap is. Nem lehetett elmozdítani az ablaktól. Az asszonyok, meg az egész cselédség nevettek annyit, hogy fájt a hasuk, de hiába, a veres-képűt nem lehetett elvinni az ablaktól. Egyszer csak azon kapták magukat az asszonyok, hogy már nem nevetnek, már nem is látják annyira viccesnek.
– Na, most mit csináljunk vele? Nem lehet elvinni az ablaktól.
– Szegény, – mondta egy vénasszony, s akkor a többiek is
– Szegény? Mi baja lehet? Mért nem jön már az ablaktól?
Másnap már mindenki a veres-képűt siratta, mert igaz, hogy komisz egy ember volt, de most úgy nézett ki, hogy meghibbant, vagy mi, de nem akart onnan elmenni.
– Megyek és megmutatom neki a tintás gerlicét, csak már ne álljon többet ott.
– Azt nem. – mondta egy asszony. – Szerintem attól még jobban elnémul. Hagyjátok már, no majd csak megembereli magát és elé jön. Hagyjátok, eredjetek dolgotokra.
És igaza lett. Délután eljött az ablaktól, de kicserélődve jött le, a haja fehér lett egészen és a veres képe már nem is annyira veres, hanem sápadt volt. Ment bé, nem szólt senkihez. Kívül levertnek, bolondnak látszott. Végül is ő látta ám a kék-madarat. Ezt az emberek is mind tudták, csak egy asszony ismételgette néha:
– Ki gondolta volna, hogy ennyire boldog szeretett volna lenni? Ki? Pedig milyen durva, erőszakos és igazságtalan egy ember volt, de most megváltozott. Bár csak lenne mindig ilyen.