Betti a szülinapján szokásosnál is hisztisebb volt. Nem érdekelte a vendégsereg, sem a temérdek ajándék, amit kapott. Semmi hangulata nem volt buta játékokat játszani a meghívott gyerekekkel. Maga sem tudta, mi lelte, egyedül akart lenni. Durcásan felrohant a lépcsőn és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy a falon békésen függő virágos festmény is leesett a falról. Dühösen vágódott végig a rózsaszín virágmintás ágyán és az ablakon át meredten bámult az égre. Nagyon utálta az életét. Itt élt bezárva a hatalmas házba, hiába volt szép növényekkel teli kertjük, hatalmas ősfákkal tűzdelve, oda is utált kimenni, mert folyton csak egyedül volt. Most is hiába kapott ajándékokat és hívták meg a többi hozzá hasonló gyerekeket a szülei baráti köréből, rettentően magányosnak érezte magát.
A kéklő égre bámulva gondolatai innen messze jártak. Túl a magas kovácsoltvas-kerítésen az utca túloldalán. Az ember azt gondolná, hogy valami csodálatos helyről ábrándozott, pedig csak a bokrok mögött megbújó játszótérről, ahová soha nem mehetett. Számára fantasztikus dolgot jelentett ott játszani! A mászókára felmászni és a tetejéről kiabálni, integetni a többi gyereknek, hogy ők is másszanak fel, vagy a mérleg-hintával, fel-le hintázni és kacagni, kacagni… Hát még a focizás, az milyen jó móka! Szaladgálni a labda után, egymásnak futni és bukfencezni a homokban és ismét csak kacagni, kacagni… Ez mind nagyon távoli, elérhetetlennek tűnt ebben az aranykalitkában élve. Hiába kérte szüleit, könyörgött, hisztizett, nem engedték a kerítésen túlra. Ezt a borzalmas zsúrt is csak a felvidítására rendezték, de úgy tűnik hasztalan. A kitalált, mesterkélt játszások nem tették boldoggá.
Az ábrándozásából anyukája hangja hozta vissza. –Betti gyere már! Itt a tortád, mindjárt felvágjuk! – Daccal az orra alatt lekászálódott az ágyról, de hogy dühét kiengedje, még az asztalhoz vágta az ágya mellett heverő új, piros pöttyös labdáját, mely hatalmas csörömpöléssel landolt az asztal lapján, lesodorva az asztali-lámpát, a tollakat, ceruzákat, a kedvenc és féltve őrzött, legkedvesebb játékát, a Keljfeljancsit. A játék nagyot koppanva hullott a padlóra és megrepedt a pocakja. Az arcán mosolya még mindig a régi volt, de a repedés elcsúfította. Elképedve nézte tettét, majd új lángra kapott dühétől hajtva, felkapta a játékot és ledübörgött a lépcsőn, majd a szemetesbe hajítva a játékot kiszaladt az udvarra a többiekhez. Hiába volt szép a torta és hiába mosolyogtak a vendégek, meg vicceltek vele és ölelgették, a napja teljesen oda volt. Alig várta az estét, hogy végre mindenki elmenjen és bebújva a puha ágyába tovább ábrándozzon a játszó-térről.
Azonban hiába jött az este és bújt a takaró alá egy jó éjt puszival az arcán, nem jött vissza az ábránd, mert az éj eljöttével eszébe jutott a Keljfeljancsi. Sehogy nem tudod nyugodtan aludni. Nyöszörgött álmában és többször is felriadt. Reggel, mikor felébredt, első dolga volt a kukához menni, de megdöbbenésére sehol nem volt kedvenc játéka. A többi szeméttel együtt kidobták. Végtelen üresség és szomorúság költözött a lelkébe. Soha nem fogja megbocsátani magának a butaságát! – gondolta – miközben a reggeli müzlijét kavargatta a tányérjában. Szótlanul ment az iskolába és sehogy sem akaródzott odafigyelni az órákon.
Az este ismét nyugtalanságot hozott számára. Csak feküdt a baldachin alatt, bámulva a fodrokat az ablakon beszűrődő holdfényben és sajgott a szíve régi játéka után. Már kicsi gyerek kora óta álldogált napközben az asztalon, este pedig a kisszekrényre tette a feje mellé, hogy vigyázzon rá éjjelente. A nagy csendben tisztán halotta szülei beszélgetését a nappaliból: – Nem tudom, mi van Bettivel. Mostanában nagyon zaklatott, nem figyel és szomorú. Talán, ha lenne testvére, biztos más lenne… – Szívem, ne emészd magad! Az orvosok megmondták, hogy sajnos nem lehet több gyermekünk. Próbálj meg beszélni Bettivel, hátha elmondja mi bántja… – itt összefolytak a szavak, mert végre elszenderült.
Reggel nagy jövés-menésre ébredt a ház. Kicsit furcsállotta, hogy anyjáék a szokásosnál is mosolygósabbak és személyesen viszik az iskolába, nem a sofőr arcát kell bámulja a visszapillantó tükörben, ha nem az apja vezet! Kicsit jobb kedvvel lépdelt be az iskola ajtaján, de egész nap motoszkált valami furcsa érzés benne. Alig várta, hogy a tanítás végén jöjjenek érte! Biztos valamire készülnek anyáék! – gondolta. Biztos együtt jönnek értem és elmegyünk valahova, talán a játszótérre! Csak úgy repdestek a gondolatai.
A délután azonban csalódást hozott. Megint a sofőr komor arcát kellett bámulja a visszapillantó tükörben. – Milyen furcsa egy ember! – mormogott magának. Egy szót sem szól hozzám egész úton! Egyetlen szót ismer talán? Mert a „Jó napot!”-on kívül, semmit nem hallottam tőle. Á, ismerős kerítés, mindjárt haza érünk, végre!
A nagy ház üresnek tűnt, amikor belépett, csak a bejárónőt látta a konyha felé menni. – Nincs itthon megint senki! – szomorodott el. – Na, mindegy, megyek, megcsinálom a leckém. – felvánszorgott a lépcsőn, a táskáját gondosan végig húzva minden fokon, most úgy sem látja senki. Felérve kicsit megtorpant, mert a szobája ajtaja be volt csukva, ami nem volt szokványos. Újabb furcsaság mára! Nagy lendülettel benyitott, de abban a pillanatban, amikor kinyílt az ajtó, megtorpant. Anyáék ott ültek az ágya szélén és egy furcsa csacsogó hangot hallgattak, ami két szalmaszőke hajfonat mögül szólt. Az ajtónyitásra feléje fordultak és a reggeli mosollyal az arcukon beinvitálták. Szeretnénk valakit bemutatni neked! – szólt az apja. Ez itt Panka! Mostantól a testvéred. Betti tátott szájjal álldogált az ajtóban, még a táska is kiesett a kezéből. Valahogy semmit sem értett, pedig nagyon figyelt szülei minden szavára. Aztán, mikor felé fordult a két copf is a világítóan kék szemeivel, megváltozott a világ, mert meglátta, mit szorongat a kis kezében. Az nem volt más, mint a Keljfeljancsija! Ha valami zavaros volt, akkor ez az volt! Ki ez és miért van nála a játékom? – pörögtek a gondolatok a kicsi fejében. Szerencsére a szüleinek nagy volt a türelme, így szépen elmeséltek mindent, hogyan gondolták ki az örökbefogadást és mentek el Pankáért.
Az este még egy kérdésére adott választ. Mégpedig arra; hogyan került Pankához a Keljfeljancsi. Amikor gondosan megfürdették őket és bedugták a puha, meleg takaró alá, nagy pusmogásba kezdtek. Betti folyton csak kérdezett, Panka meg nem győzött felelni. Végül Betti feltette a nagy kérdést, ami egész este izgatta: – Hogyan került a játéka Pankához? – A felet nagyon meglepte. Amikor elhozták Pankát Betti szülei, megálltak kívül a kapunál és egy darabig elsétáltak a hatalmas kovácsoltvas-kerítés mentén. A Keljfeljancsi pedig egyszerűen ott hevert a tövében! Valószínű, amikor ürítették a kukákat, kieshetett belőle és nem vethették észre. Panka nagyon megörült, amikor meglátta és az új szülei hiába tiltakoztak, magához vette. Idebenn szépen lemosták és pillanatragasztóval megragasztották a hasát. Betti csak ámult és nagyon boldog volt. Meg lett a felelőtlenül kidobált játéka és még egy ilyen kedvesen csacsogó testvérkét is kapott.
A baldachinos ágy rózsaszínű fodrai alatt most már két kislány aludt. Mindkettőnek széles mosoly bujkált az arcán. Olyan békésen szunyókáltak, mintha soha nem lett volna bánatuk.
6 hozzászólás
Drága Tünde!
Nagy-nagy öröm volt itt járnom! És nem hiszed el, de volt egy keljfeljancsim, ami csakis az enyém volt, az érdekes, soha senki nem akarta elvenni, mert nem igazán tartották a társaim játéknak. Az kék és fehér hasú volt a feje pedig piros kék. Tetszett kedves történeted, jó megérzés volt, hogy itt olvassak az újak közül először!
szeretettel-ölel-panka
Drága Pankám!
Képzeld nekem is volt egy… szépséges zöld-fehér!
Egész nagy-koromig "ült" az asztalom sarkán és bizony sokat "beszélgettem" vele… : )
Örülök, hogy olvastál és tetszett írásom!
Ölellek: Tünde
Kedves Tünde!
Amíg olvastam az írásodat nekem sem volt bánatom. Sikerült pár percre elfeledtetni velem minden nyűgös gondomat. Jó volt olvasni. Gratulálok a novelládhoz.
Szeretettel:
Millali
Drága Millali!
Micsoda öröm, novellának nevezted írásom! : )
Már érdemes volt időt szánnom rá…
Szeretettel láttalak: Tünde
Legyen az bármi, amit életünk során elveszítünk, és megkerül, leírhatatlan boldogság tud urrá lenni rajtunk. 🙂
Szeretettel:Marietta
Köszönöm, hogy olvastál kedves Marietta!
Tudod, még csak pár prózát írtam, de jól esik, hogy olvassátok!
Szeretettel láttalak. Tünde