Kell az a smaragdgyűrű
Nalini férje kereskedő volt, sokszor tett hosszú utazásokat Szialkóton át Taxilába, onnan a Kábul folyó völgyébe, majd még tovább, a hatezer méteres havasok világába, ahol a világ legszebb lazúrkövét találják, köztük a mélykék színűt, amelyben arany szemcsék csillognak – nem igazán arany, csak pirit, de akkoriban ezzel senki sem törődött. A lazúrkő nagyon értékes volt, drágább az aranynál, és bőven volt belőle a hóborította hegyek között, csak el kellett hozni: életveszélyesen meredek ösvényeken, kísértetjárta hágókon, jeges vizeken át, ezért volt ennyire drága.
Közben minden folyónál, minden erődnél vámot szedtek, a sűrű erdőben pedig rablók tanyáztak, akik nem sokat számolgattak, hanem elvettek mindent, amit megtaláltak.
A hosszú utazásokra a kereskedők nem a főkönyvet vitték magukkal, hanem a legjobb fegyvereiket, és még bátrabban harcoltak, mint a királyok zsoldos katonái, mert nekik több volt a veszíteni valójuk.
Rámagupta megszokta a veszélyt, és alig érkezett haza az egyik utazásról, máris tervezgette a következőt. Semminek nem örült annyira, mint amikor a Kokcsa folyó völgyében, a hosszú és fárasztó menetelés után, a fekete és fehér márványrétegek között végre megpillantotta a szikrázóan kék lazúrkövet. Nalini azonban azt szerette volna, ha a férje mindig otthon ül, mások felügyelik a lazúrkő bányászását, mások vezetik a karavánokat, vitatkoznak a vámosokkal, menekülnek a rablók elől, vagy éppen lövöldöznek, Rámagupta pedig csak a hasznot teszi zsebre. Ez nagyon szép elképzelés volt; sajnos mások úgy gondolkoztak, hogy a haszon azé, aki megdolgozik érte; egy garas sem jár annak, aki csak otthon pihen.
Még egy oka volt Nalininak, hogy lehetőleg otthon tartsa a férjét. A szülei, még az esküvő előtt, egy nagyon furcsa megállapodást kötöttek Rámagupta szüleivel, amelynek értelmében a férj családja egy meghatározott összeget köteles fizetni minden napra Nalininak, amelyet a házasfelek együtt töltenek. Ez volt a kártérítés, mivel a férj családja erőltette az esküvőt; persze nem a Nalini két szép szeméért, hanem a jelentős pénzösszegért, amelyből kiállíthatta az első karavánját; ez volt az induló tőke, ennek a kamatait fizetgette Rámagupta családja részletekben, szigorúan csak az együtt töltött napok után. Ezt az összeget Nalini kapta kézhez, és gyorsan el is költötte, mielőtt bárki visszavehette volna.
Ha most valaki azt gondolja, hogy ez nem szerelmi házasság volt, csak azt tudom mondani, hogy teljesen igaza van. Üzleti vállalkozás volt ez, amelyben az egyik fél a tőkét adta, a másik az életét kockáztatta. Egyiküknek sem érte meg, de van valaki odafönt, akinek roppant fontos, hogy ezek az apró férgek a haláluk pillanatáig küszködjenek ezen a földnek nevezett sárgolyón, ő tudja, hogy miért. De az is lehet, hogy a Rgvéda nagy teremtéshimnusza tudja jobban, amelyet így fejez be a látnok-költő: Hogyan létesült ez a teremtés? Talán magát formálta meg, talán nem. Legfőbb mennyből ki letekint reája, talán ő tudja, vagy nem tudja ő sem.
Nalinit nem érdekelte a filozófia, ő mindössze egy smaragdgyűrűt szeretett volna venni, már ki is nézte az ékszerésznél. És ha most Rámagupta megint elutazik hat hónapra, nyolc hónapra, ki tudja, mennyi időre, akkor nincs pénz, nincs smaragdgyűrű, kietlen pusztaság a világ.
Megpróbálta elhitetni Rámaguptával, hogy nagyon hiányoznának neki a szerelmes éjszakák, de a bölcs férj egyszerűen kinevette; pontosan tudta, hogy azokban az éjszakákban mennyi a szerelem. Ekkor Nalini az aggódó hitves szerepével próbálkozott, felsorolta a legnagyobb veszélyeket (szakadékok, rablók, medvék, farkasok, vámszedőknek álcázott tolvajok), de Rámagupta meg se akarta hallgatni, jobban ismerte a listát, mint Nalini maga. A lazúrkő országában gonosz varázslók élnek, folytatta Nalini, sokkal jobb varázs-szereik vannak, mint a mi amulettjeink. – Csak nem gondolod, hogy amuletteket cipelek magammal ezen a hosszú úton, vágott vissza Rámagupta. Hát a sok amulett, amit eddig neked adtam? – Amulett, hamu lett, gúnyolódott a kereskedő, ami nem volt egészen igaz, mert amelyik nem égett el a tűzben, azt kénytelen volt a folyóba dobni. – Legalább az egészségedre ügyelj, próbálkozott Nalini, aki már csak nagyon homályosan látta maga előtt a csábító smaragdgyűrűt. Még ma elhívom az orvost. Tőlem, felelte a férj, és ezt így értette: minél messzebb van tőlem az orvos, annál jobb – de Nalini elhívatta, ugyan nem az orvost, mert az nem volt a városban, csak egy afféle javas embert, orvosságos embert, aki köztiszteletben állt, mert sohasem rendelt keserű vagy rossz ízű szereket.
A javas ember tudta, hogy Rámaguptától egy fillért sem várhat, Nalini viszont mindig tudta, mi az illem, ezért így beszélt: Hm, lazúrkő-hegyek, hm, ez nagyon hosszú utazás, nagyon megviseli a tüdőt, a szívet, a zsigereket. Azt javaslom, hogy odafelé menet mindig tamarind fa tövében aludj, visszafelé mindig ním tövében. Akkor nem zavarodnak össze a dósák, a vata, pitta és kapha egyensúlyban marad.
Rámagupta megígérte, hogy így fog tenni, és elindult a hosszú utazásra.
Megint egy buta babona, gondolta, aztán mégis azon kapta magát, hogy keresi a tamarind fákat. A karaván többi tagja ott aludt, ahol akart, pippal tövében, kimsuka tövében, sötét barlangokban, de ő addig keresgélt, amíg rá nem bukkant a tamarind fára, ott aztán békésen aludt. Mert szakadék, medve vagy varázsló, mit számít az, hanem ha felborul a dósák egyensúlya, az nagyon komoly dolog. Arról nem is beszélve, ha egy dósa prakópa állapotba kerül, szétterjed az egész testben, megreked a zsigerekben, és bekövetkezik a vjakti, amin már nem biztos, hogy lehet segíteni.
A tamarind azonban kifogott a gyógyító ember tudományán, vagy a dósák, dhátuk és malák önállósították magukat a tamarind csodálatos hatásaitól, de Rámagupta komolyan megbetegedett, nem jutott el még Szialkótig sem. Hiába a magas orvostudomány, hiába az Ájurvéda bölcsessége, ha valaki még annyit sem tud, hogy a tamarind mérges párákat bocsát ki, amelyeknek az ember még a szagát sem érzi, csak szépen megbetegszik tőlük.
Szialkótban Rámagupta már olyan nagy beteg volt, hogy nem volt mit tenni, vissza kellett fordulnia. Már az is kétséges volt, hogy meglátja-e még egyszer az ő egyáltalán nem szerelmes Nalinijét.
Esténként a ním fák tövét kereste, és egyre jobban érezte magát, azt sem bánta volna, ha egy nimfa az a ním fa.
Faluhelyen még a gyerek is tudja, hogy a ním illata gyógyít; csak a városi urak nem sejtik, hiába dicsekszenek azzal, hogy kívülről fújják az Ájurvédát, Csaraka, Szusruta és Dhanvantari orvosok tanításait.
Rámagupta teljesen meggyógyult, mire hazaérkezett, most azonban már közelgett a monszun, aztán közbejött ez-az, lényeg, hogy a kék és a zöld kövek párharcában a zöld bizonyult erősebbnek, és Nalini megvehette a gyűrűt.
1 hozzászólás
Ennyit a boldog házasságról. Mégis mindenki küszködik, hogy partnert szerezzen vagy megtartsa. Az élet nagy illúziója.