Két hónap New Yorkban 6.

Minthogy az is maradandó emlék, amikor az ENSZ-ben jártam, no nem mint nagykövet, csak mint „japán turista” . Történt pedig, hogy egy derűs délutánon felszálltam a buszra a kettes sugárúton, elmentem a 34. utcáig, mondván benézek az ENSZ-székházba, a folyó felöl már láttam viszonylag közelről a kékeszöldben játszó hatalmas üvegpalotát , de így az udvarában sétálni mégis valahogy olyan felemelő érzés volt. Az épület főbejárata előtt a béke egy másik jelképe, a békegalamb mellett a hatalmas revolver melynek a csövére egy csomó van kötve, nagyon kifejező bronzszobor, az épület mellett hatalmas fém árbocon lengett az ENSZ világoskék lobogója. Szombat délután volt, fel is tűnt, hogy az épületet övező kertbe minden ellenőrzés nélkül bejutottam, és ott nyugodtan videózhattam.
Az ENSZ palota kertje nyugalmat, békességet árasztó helynek tűnt a maga évszázados fáival, a rengeteg mókussal, rendkívül szelídek voltak, látszott rajtuk, hogy hozzászoktak az emberek közelségéhez. Amikor a környéket megnéztem, levideóztam, gondoltam bemegyek az épületbe, no ez már nem volt ilyen egyszerű, igazoltattak körbenéztek, elkérték a kamerámat, de nem engedtek be, próbáltam magyarázni, hogy Magyarország is tagja a szervezetnek, és csak szét akarok nézni, de nem hatottam meg őket. Szomorúan sétáltam kifelé, és el is határoztam, ha hazajövök első utam a Külügyminisztériumba visz, és követelni fogom, hogy lépjünk ki az ENSZ-ből. Ahogy bandukolok kifelé, és már „majdnem kiléptem az ENSZ-ből,” amikor egy fegyelmezett japán turistacsoport érkezett a világpolitika eme központjának megtekintésére, gondoltam beállok közéjük, a gondolatot tett követte, kicsit, na jó nagyon izgultam, hogy kiszúrnak, hogy nem vagyok elég kicsi és vágottszemű sem, de nem vették észre, és bejutottam a székházba. Az idegenvezetés persze japánul szólt, de nem zavart amint elvonulhattam ez eddigi főtitkárok portréi előtt, vagy amikor bemehettem a televízióból jól ismert tanácsterembe, ahol az ülések körbe helyezkednek el, ezzel is az egyenlőséget szimbolizálva. Melegség öntötte el a szívem amikor az egyik asztalon megláttam a feliratot: Hungary, ez a mi delegátusunk helye az ülések alkalmával. Ekkor döntöttem, nem javaslom a kilépésünket. Én viszont a japánokkal együtt mintegy óra múlva elhagytam az ENSZ központi épületét, át a parkon kijutottam az egyes sugárútra, és kényelmesen sétálva elindultam hazafelé. Ahogy így ballagok, nézelődöm, arra leszek figyelmes, hogy előttem egy középkorú hölgy sétáltatja a kutyáját, a kutyus megáll, elvégzi a dolgát, a nő lehajol, és egy nylontasakba felszedi a kutyagumit, majd az első szemetes kosárba bedobja. Ezt később több tucatszor láthattam az utcákon, vagyis ez ott már 1991-ben természetes volt, szándékosan nem folytatom a mondatot, mert még manapság sem hasonlítható össze a hazai viszonyokkal.
Néhány nappal ENSZ-béli látogatásom után otthonról, az Operettszínház művészeinek érkezését várta a new yorki magyarság. Ahogy később megtudtam ezek a vendégszereplések félévenként, néha még sűrűbben is viszonylag rendszeresek, ezeket az előadásokat Petri Laci bácsi, és kedves felesége Petri Marika szervezi, intézi, tisztelet és elismerés érte, már csak azért is, mert magyar nyelvű előadást, magyar szerzőtől, magyar művészekkel szinte csak ők szerveznek, így ápolva a New Yorkban élő magyar diaszpóra kulturális igényeit, és magyarság tudatát. (Később még ejtünk szót a Petri házaspárról is).
Nos a művészek egy áprilisi nap koraestéjén érkeztek, kimentünk elébük a Kennedy repülőtérre. Megbeszéltük, hogy ahogyan jönnek kifelé, egyenként megtapsoljuk őket, és a hölgyeknek egy-egy szál virágot is átnyújtunk. Mi az alkalmi fogadóbizottság jobban izgultunk várva őket, mint ők előadás közben, a véletlen úgy hozta, hogy én, a friss Zeneakadémiai diplomával a pályája legelején tartó Illényi Katicának adhattam át a virágot.

Folyt. köv.