A férfi fölkapta a fejét, s lélegzete is elakadt. Majd, gigászi erőket mozgatva meg, hogy hangja a lehető legbizalomébresztőbben csendüljön, válaszolt.
− Én is látlak.
Ennyit mondott csupán, nem akart beszélni. Azt szerette volna, hogy Ő beszéljen. Hogy megmutatkozzon – milyen most Ő, ki is épp e percben, hányadán állhat vele ő maga s a világ.
Ám a csönd lett újra az úr. S a férfi nem engedhette, hogy a csönd eluralkodjon a remény fölött. Bármihez is rendeljük most hozzá azt a szent reményt.
− Hideg van. Hoztam takarót.
Természetesen nem érkezett válasz. Mit számít a hideg annak, aki kilépni készül a testbe zárt törvények alól, s félig-meddig talán már meg is tette.
Majd mégis – alig hallhatóan.
− Elkéstél.
A férfi hallotta, de nem értette a lemondás súlyától kő-nehéz kijelentést. Elkésett? Hogy lehet az? Hiszen ideért. Ő még közöttük van, lélegzik és beszél. Majd jeges ujjak fogták marokra a szívét – még közöttünk van? Vajon miféle szörnyűségek történtek a napokban?
− Bántott valaki?
Furcsa, idegenül ható nevetésféle röppent a földvár romjai fölé, hogy rövid és bizonytalan szárnyalás után, tompán alázuhanjon a semmibe. A férfinak borsódzott a háta. Ki ez, akihez beszél?
A hang újra felmordult.
− Soká tartott.
A férfi megértette, hogy a rejtőzködő lény az eltelt három napra utal. Ez vajon azt jelenti, hogy Ő igenis várta a felbukkanását, s tulajdonképpen csalódott, amiért nem előbb jutott a nyomára? Talán épp erre utalt azzal, hogy elkésett? Talán ha előbb ér ide, még azt találja itt, aki eltűnt. Mert bármilyen hátborzongató, mégis úgy tűnik, hogy akire itt most rátalált, az valaki egészen más.
− Feladtad nekünk a leckét – sóhajtott kimerülten. – Azt tettük, amit tudtunk. A rendőrség is nagy erőkkel keres. A helyi búvárszövetség tagjainak is lett egy kis elfoglaltságuk. De ahogy elnézem a hangulatodat, jobb is hogy nem idegenek találnak rád.
Maga sem tudta, hogyan volt képes látszatra ilyen könnyednek, szinte nemtörődömnek tűnni, de úgy érezte, talán így közelebb férkőzhet a kis kuporgóhoz.
Hátát a fa törzsének vetette, s jól hallhatóan felbontott egy termoszt, melyből – mint dzsinn a palackból – szabadult elő a forró teából fölszabaduló, aromával teljes pára. Jól hallhatóan kortyolt is néhányat; ügyelt rá, hogy mindent zajjal csináljon.
‒ Tudod, jó messzire sikerült elmenekülnöd. Hogy csináltad?
− Nem menekültem – jött egy rezignált felelet.
− Akkor mit csinálsz itt? Keresel valamit?
A kérdés őszinte volt és tisztán érdeklődő, ezt még a szökevény is érezte. Talán éppen ezért most nem felelt.
A férfi bólogatni kezdett.
− Mindannyian keresünk valamit. Én most éppen téged kereslek. És tudod, nem vagyok biztos benne, hogy megtalállak-e még valaha.
Örült ezeknek a mondatoknak, örült, hogy épp így szaladtak ki a száján. Azokat a beszélgetéseiket idézték föl, amikor ők ketten kizárták a világot, s újrateremtették az univerzumot, egy olyan hellyé varázsolva, amelyet inkább neveznének otthonuknak. Görcsösen reménykedett abban, hogy valahol a védőburokként életre keltett ijesztő lény páncélja alatt meghallja szavait az is, akiért ő eljött idáig.
Ennek azonban semmi jele nem mutatkozott. Ezért újra a táskájával kezdett zörögni.
− Éhes lehetsz. Van nálam néhány jó falat. A kedvenceid.
Rövid csönd után halkan morgó, voltaképp ijesztő tónusú hang kúszott elő a romok közül.
− Születésem óta gyötör az éhség. De azt semmiféle jó falat nem csillapíthatja.
A férfit bántották e szavak, de emlékeztette magát arra, hogy e percben nem az ő érzései a legfontosabbak. Csak óvatosan kérdezett:
− A mi barátságunk soha nem táplált téged? Nem csillapította az éhségedet?
Halk, morgásszerű nevetés hallatszott, s a hang most szinte csúfondárosan siklott elő rejtekéből:
− Igazad van. Igen, neked mindig igazad van.
A férfi éppúgy megborzongott a hangtól, miként a kijelentéstől.
− Hogy érted ezt?
A felelet ezúttal egy jókora marokkő formájában érkezett, amely meglepő erővel csapódott a nyárfa vaskos törzsének. A férfi ijedten kapta maga elé a kezét. Ha ez a kő a fejét találja el, most biztosan ájultan heverne a nyirkos avaron. Jó esetben.
− Szép dobás – szólt, miután fújt egy nagyot. – Jó erőben vagy.
− Menj el! – csattant a szürke kövek barikádja felől.
− Nem tehetem – vágta rá a férfi. – És tudod, miért nem?
Csönd volt a felelet. Feszült, tapintható csönd.
− Jól van, akkor is megmondom – dacolt a férfi a szökevény hallgatásával. – Azért, mert mi ketten, te és én, fölépítettünk valamit. Fölépítettünk valamit, amire szükségünk volt. Valamit, ami vigyáz ránk, és amire nekünk is vigyáznunk kell. Egy várat, emlékszel? A béke és biztonság erődjét. És te nem vigyáztál most erre a várra. Nem vigyáztál magadra sem. De én azért vagyok, hogy vigyázzak rád és arra a várra is. S én nem is hagyom, hogy bármi lerombolja, amit mi fölépítettünk. Még neked sem hagyom.
− Menj el! – kiáltott dühösen a láthatatlan lény.
− Ó, én el is megyek – bólintott jóváhagyólag a férfi. – Elvégre itt hideg van, és nincs fedél a fejünk fölött. Nem sokára esni is fog, nem szívesen várnám meg itt a zuhét. De, ha azt hiszed, hogy én innen egyedül megyek haza, akkor nagyon tévedsz.
− Én nem megyek vissza! – üvöltött fel, szinte artikulátlan hangon a sarokba szorított, sebzett szökevény.
− Nem? – vonta föl szemöldökét a férfi. – Pedig itt nincs semmi. Itt csak a magány és az elmúlás ölel körül, és bekebelez. Megbénít, azután elfogyaszt belső emésztéssel, mint egy medúza. Talán erre vágysz?
Rövid hallgatással biztosított lehetőséget a válaszadásra, de a rejtőzködő nem élt vele. Hát jól hallhatóan lenyelt egy frissnek már nem nevezhető pogácsát, s folytatta a hadjáratot.
− Ott – bökött fejével a hátuk mögött hagyott világ felé – vannak barátaid, van jövőd és értéked. Itt csak varjak lakomája lennél, hengeres- és gyűrűs férgek tápláléka-otthona, végül trágya az avarban. Erre akarod felcserélni a friss, illatos péksüteményeket, a finom sülteket és a kedvenc szendvicseidet? Hoztam belőlük neked. Magam készítettem a friss húspogácsát. Úgy, ahogyan te tanítottad.
Fogott egy szalvétába csomagolt szendvicset, s odahajította a sötétlő folt felé. A küldemény eltalálta a kis foltot, mielőtt a földre hullott, de a folt meg sem rezdült. A férfi hangján hallatszott, hogy mosolyog.
− Jó, mi? Te megdobtál kővel, én visszadobtalak szendviccsel. Igazán keresztényi, nemde?
Füllel hallhatóan a sötét foltnak nem volt helyén a humorérzéke. A férfi lenyomott egy szikkadt, háromnapos pogácsát a torkán, majd tovább beszélt.
− Tudod, érdekes. Három napja alig eszem valamit. Se étvágyam, se ingerem. De most, hogy rád találtam, egyszeriben úgy megéheztem. Ha nem haragszol, én benyomok egy hambit, mielőtt visszaindulunk.
A mozdulatlan árnyalak semmit sem reagált az utolsó szó nyomatékára. De a férfi tudta, hogy hallotta, amit mondott, s a szavak most kemény munkát végeznek benne.
− Jól ránk ijesztettél – folytatta.
Ideges röhintés röppent föl a kis gombóccá kuporodott lény felől, aki minden eddiginél bőbeszédűbben reagált.
− Rátok ijesztettem… Mert persze ez is rólatok szól… Önző férgek vagytok mindannyian!
A nyers szavak talán megijesztettek volna bárki mást, de nem a férfit, a nyárfa tövében. Mert ő épphogy felismerni vélte azt, akit keres, e szavakban. Igen, ez Ő! Ez még Ő, aki mindig őszinte, és sohasem hazudik, még udvariasság okán sem. A remény egyszeriben derengeni kezdett valahol a terhes köd nyirkos szitálása mögött. Érezni lehetett, amint közelít.
− Igazad lehet – nevetett egy rövidet a férfi, látszólag könnyedén. – Valóban mind önző férgek vagyunk. Előlünk futottál hát el?
− Nem futottam – jött kisvártatva a felelet.
A férfi habozott keveset, majd kibökte, amit már napok óta kérdezgetett magától.
− Mi történt?
Újra az ideges röhögés, majd a hátborzongató hallgatás.
Igen, ez valóban ostoba kérdés volt. Hiszen a férfi a szökevény minden titkát jól ismerte. Ismerte a múltját, a jelenét, örömeit, fájdalmait. Mindazt, amin keresztül ment, ami építette és rombolta Őt. Amint most mindebbe belegondolt, úgy érezte, a helyében ő maga már rég elesett volna. De azt is tudta, hogy az a sötétlő, alaktalan árnyék menten föltámogatná.
− Vakok vagytok és süketek – sziszegte a borzongató hang.
− Meglehet – felelt a férfi, s megpróbálta áthelyezni valahogyan a súlypontját, mert lábai vészesen zsibbadni kezdtek. – Csak azt látjuk, ami az orrunk előtt van, és csak azt halljuk meg, amit nem is lenne érdemes. De ha TE tisztán látsz és hallasz, miért nem maradsz velünk? Miért nem maradsz velem? Emlékszel még, mit ígértél nekem?
Az ingerült röhej minden eddiginél félelmet ébresztőbben szökött az avar fölé.
− Önző féreg! Csak magadra tudsz gondolni. Olyan vagy, mint bárki más. Ne zsarold a lelkem, te…
− Mi? Mi vagyok én?
S abban a pillanatban fölkapta a fejét Ő is. S aki szembenézett a férfival, az nem volt védtelen, nem volt törékeny és elveszett. A megtestesült őserő nézett szembe vele, melyet, ha lát az ember, s fölismer, remegni kezdenek az inai, buzogni kezdenek a zsigerei, s ébredni kényszerül a lelke civilizált, mély alvásából, s érezni kényszerül a létezést annak teljes, elemi valójában.
A férfi ámulattal meredt előre, s kereste a szeretett lényt abban a valamiben, ami ott kuporgott a szürke kövek között, s egyszerre volt szánalomra és csodálatra méltó.
Az ismeretlen jelenés összeszűkítette kialvatlanságtól karikás szemeit, s beesett arcát mintha gránitból faragták volna. Ajkai többször is megvonaglottak, mire végül is elnyíltak egymástól.
− Ki vagy te?
8 hozzászólás
Szia Sas! No, ha azt hittem, amikor sietve idelapoztam, h most majd kiderül, ki az a "lény" akit a férfi most megtalált, akivel együtt építette a a várat, ami mindkettőjüknek a védelmet, a biztonságot jelentette – nagyot tévedtem! Még nagyobb a titok ennek az epizódnak a végén, mint ami eddig volt. De most már a végére járok! Érdeklődéssel várom a folytatást, és a befejezést! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Örülök, ha így van – a homályt nem szabad hirtelen szétcsapni, csak szép lassan szerteoszlatni, hogy a szem hozzá tudjon szokni a változásokhoz. (Ezt egy tanáromtól hallottam úgy kb. évezredekkel ezelőtt.) 🙂
Máris töltöm a folytatást!
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nem hittem, hogy semmit hogy tudod ennyi ideig húzni. A Te szép szövegedet – ha egy megtörtént eseményre áldoznád, sokkal, de sokkal szebb novellákat alkotnál.
Én is kiváncsi vagyok a végére, ezért elolvasom: Kata
Kedves Kata! 🙂
A kíváncsiság is valami. De ha már most "semminek" titulálod az olvasottakat, bizonyos vagyok, hogy csalódni fogsz. (Kíváncsi vagyok én is. 🙂 )
üdvözlettel: Laca
Kedves Sas !
Még titokzatosabb, jók a párbeszédek.
Tetszett ez a rész is,megyek a következőre 🙂
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu!
Tőled is elnézést kérve a késedelemért, köszönöm az érdeklődést. Örülök, hogy idáig tetszett. Remélem, te a továbbiakban sem fogsz csalódni. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca!
Nem tudok elképzelni annál fájdalmasabb élményt, mintha valaki, akit szeretünk, egyszer csak megváltozik, számunkra ok nélkül ellenséges, vagy tartózkodó lesz, netalán meg sem ismer.Nagyon nagy szeretetet és hit kell hozzá szerintem, hogy egy ilyen helyzetet, szakadékot áthidaljunk.
S hősünk most éppen ezen igyekszik. Remélem sikerrel jár majd!
Szeretettel olvasom a kölönös, nem mindennapi történetedet.
Ildikó
Kedves Ildikó!
Továbbra is úgy működsz, mint szerény firkálmányaim magyar hangja. Nagyon tisztán átlátod soraimat, s éppolyan tisztán adod vissza az érzelmeket-gondolatokat, amiket TE ott mindig megtalálsz. Köszönöm, hogy mindig gazdagabbá teszel.
Szeretettel: Laca 🙂