Kiből mi lehet?

A hajlott hátú, fejkendős öreg néni elfogódottan lépett be a szaküzletbe. Körbepillantott a nem túl tágas helyiségen, és megkönnyebbülve látta, hogy annál a pultnál, ahol a múltkor vásárolt, most éppen áll valaki. A másik viszont szabad volt, így hát odatipegett.

A szabad pultnál egyébiránt az üzlet tulajdonosa ült, bár ezt a néni nem tudhatta. Negyven év körüli vállalkozó, kissé pocakos és kopaszodó, mindemellett barátságos és megnyerő arcú. Ez utóbbi volt a néni számára a legfontosabb. A túlsó pult mögött ülő fiatal suhancot valamiért nem zárta a szívébe már a múltkor sem, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy miért.

– Tessék parancsolni, miben segíthetek? – kérdezte az üzletvezető.

A néni lehajolt, hogy letegye a földre a szatyrát, ezáltal egy kis időre el is tűnt a pult mögött. Aztán elővett egy tiszta zsebkendőt, és kicsomagolt belőle egy okostelefont. Újra fölegyenesedett, és letette a készüléket a pultra.

– Ezzel vóna egy kis baj, aranyoskám. Itt vettem maguknál, nincs egy hónapja se’.

– Aztán mi a baj vele? – kérdezte barátságosan az üzletvezető, miközben szemüveget cserélt, és alaposan megszemlélte a kijelzőt.

– Nem csörög – közölte a néni. – Állítólag többször is hívtak az unokámék, de én nem hallottam.

– Ezt nem is csodálom, ugyanis ez a telefon le van némítva.

– Az mit jelent? – kérdezte riadtan a néni, majd amikor az üzletvezető elmagyarázta, még jobban elcsodálkozott: – De hát az hogy lehet? Én be se’ tudom állítni, nem nagyon szoktam én ezt nyomogatni, csak felveszem, amikor az unokámék hívnak.

Az üzletvezető időközben megoldotta a problémát, majd hogy ezt a néni előtt is bizonyítsa, elkérte a számát, aztán a saját készülékéről megcsörgette a telefont. Egy pillanattal később iszonyatos hangerővel dübörgött fel egy death metal zenekar dalának elbűvölő melódiája. Az üzletvezető ekkor a szeme sarkából azt látta, hogy a másik pultnál ülő fiatal alkalmazottjának válla rázkódni kezd a visszafojtott röhögéstől.

Visszafordult az idős asszonyhoz, és megkérdezte:
– Mennyiért tetszett vásárolni ezt a telefont?

A néni újra eltűnt a szeme elől, mert megint lehajolt a szatyrához, és elővette a készülék dobozát. Kipakolta belőle a pultra a fülhallgatót, a headsetet, a tartalék akkumulátort, meg minden efféle apróságot, és így hozzáfért a doboz alján lapuló összehajtogatott dokumentumokhoz.

– Tíz forint híján hetvenezer forint volt, aranyoskám – mondta a néni, és bizonyítékként bemutatta a számlát.

– Úgy – motyogta az üzletvezető, szinte csak maga elé, és ismét lapos pillantást vetett oldalra, a beosztottjára. – Na, hát mondok én magának valamit, asszonyom. Mit szólna hozzá, ha cégünk ezt a telefont most visszacserélné egy olyanra, amelyet ön sokkal jobban tudna használni?

A néni most még annál is jobban megijedt, mint az imént, amikor az elnémítás rejtélyes módja volt terítéken. Nagy riadalmában még könnyek is szöktek a szemébe:
– Jaj, nem tudok én ráfizetni, mán így is kiköltekeztem emiatt a telefon miatt! Higgye el, aranyoskám, hetek óta zsíroskenyeret eszek, nem tudok mán én min spórolni! Nem lehetne valahogy megcsinálni inkább garanciálisan?

– No, csak tessék szépen megnyugodni, nem kell egy fillért sem ráfizetni – biztatta az üzletvezető, aztán hátranyúlt egy polcra, és leemelt egy dobozkát, amelyből csakhamar egy szimpla kis készülék került elő.

– Tessék csak megnézni közelebbről! Ez ugyan nem okostelefon, de mindent tud, amire önnek szüksége lehet. Jó nagyok a nyomógombjai, jó nagy számok vannak rajta, szerintem még szemüveg nélkül is fel tetszik ismerni. Plusz egy zöld gomb és egy piros gomb. Az egyikkel felvenni lehet a hívást, a másikkal letenni. Nincs benne semmi ördöngösség. Az ára pedig mindössze nyolcezer forint.

A néni egyelőre nem értette:
– Nincsen mán nekem nyolcezer forintom, a nyugdíjam is csak a jövő héten jön meg – panaszolta halkan, majdhogynem pityeregve.

– Na de hát nem is kell kifizetni érte a nyolcezer forintot – magyarázta az üzletvezető. – Éppen ellenkezőleg, még én adok magának hetvenkétezer forintot. Már ha itt hagyja ezt az okostelefont minden tartozékával és a papírjaival.

A néni semmit sem értett. Úgy elámult, hogy még a száját is eltátotta kissé.

Az üzletvezető kihúzta a fiókot, elővett belőle egy pénzköteget, aztán leszámolt az öregasszony elé a pultra hetvenkétezer forintot, plusz még elétolta az imént ajánlott készüléket is. Ezzel egyidejűleg pedig elhúzta előle az okostelefont, annak minden tartozékával, papírjával és dobozával együtt.

– Erről lenne szó – jelentette ki az üzletvezető. – Jó lesz így?

– Én kapom ezt a pénzt? – kérdezte hitetlenkedve a néni.

– Igen. Hiszen az okostelefonját én most visszavásárolom.

– De hát ez nem stimmel, aranyoskám, én hetvenezret fizettem ezért a készülékért!

Az üzletvezető megadóan széttárta a karját:
– Ja, kérem, ilyen ez az infláció manapság. Ez ellen sajnos nem tehetünk semmit. Ez a készülék most már nyolcvanezer forintba kerül. Ezt én megkapom, és tessék elhinni, hamarosan lesz rá vevőm. Ön pedig megkapja ezt a praktikus kis telefont, plusz a különbözetet, ami hetvenkétezer forint. Ha bele tetszik egyezni, akkor én mindjárt be is táplálom az új készülékébe az unokája telefonszámát, hogy semmilyen kár ne érje magát.

A néninek egyszer csak kövér könnycsepp gördült le az arcán, és nagyon fakó hangon csak annyit tudott mondani:
– Köszönöm, ne fáradjon, aranyoskám, tudom én azt fejből.

Amikor pár perccel később az öregasszony kitipegett a boltból, az üzletvezető kettesben maradt a beosztottjával, mivel időközben amaz is végzett a kuncsaftjával. Egy darabig csönd ülte meg a helyiséget, aztán a negyven év körüli, kissé pocakos és kopaszodó cégtulajdonos, mereven kibámulva a kirakaton, halkan így szólt:
– Hetvenezer forint.

– Annyi bizony! – nyugtázta vidoran a beosztott.

– Egy olyan telefonért, aminek a funkcióit nem is tudja használni.

– Úgy ám! És még rásóztam egy rakás kis szirszart is, mintha eleve tartozék lenne!

– Amikről tudható volt, hogy szintén nem fogja használni…

– Nem használni kell, hanem kifizetni, hihehöhöhö!

– És bónuszként death metal csengőhangnak…

A suhancból most már végképp kibuggyant a büszke vidámság, és annyira kacagott, hogy a térdét csapdosta. A penetráns röhögés szinte beterítette a helyiség falait, mint valami nyúlós, ragacsos szennylé.

Az üzletvezető most oldalra fordult, és amikor elkapta végre az alkalmazottja tekintetét, akkor végtelenül nyugodtan és tárgyilagosan így szólt:
– Holnap már nem kell bejönnöd dolgozni.

A röhögés hirtelen megszakadt, és a szennylé is elkezdett lemállani a falakról.

– Hogy tessék???

– Jól hallottad. Holnap már nem kell bejönnöd, ki vagy rúgva.

– Ne csinálja már, főnök, hát én mindent megtettem, hogy ezt a picsányi kis üzletet felvirá…

– Jó lenne, ha nem drámáznál – szólt közbe még mindig nyugodtan, de határozottan az üzletvezető, mindvégig a suhanc szemébe nézve –, hanem inkább bemennél az irodába, összepakolnád a cuccodat, aztán elhúznál innen jó messzire. A papírjaidat és a jussodat majd postán elküldöm.

A leforrázott alkalmazott csak egészen kis ideig volt képes állni a főnöke tekintetét. Aztán lassan lecsusszant a székéről, és elindult a hátsó ajtó felé, de azért még dacosan visszaszólt:
– Ha így folytatja, soha az életben nem lesz magából kereskedő!

A negyven év körüli, kissé pocakos és kopaszodó cégtulajdonos immár újra az utca forgatagát bámulta derűsen a kirakaton át, és közben magabiztosan így szólt:
– Belőled meg, ha így folytatod, soha nem lesz ember.