Vasárnap délelőtt van. Mindkét kezemben szatyor, lassan sétálva teszem meg az utat hazafelé. A hátam mögött megszólal valaki:
– Ne ijedjen meg, le fogom előzni!
– Attól ijedtem meg, hogy megszólalt.
– Olyan félelmetes vagyok?
– Nem, csak belemerültem a gondolataimba.
– Nem akartam megijeszteni.
– Nincs semmi baj.
– Miért maga cipekedik? Nincs férfi a háznál?
A kérdést válasz nélkül hagyom, okulva a korábbi esetekből, amikor elcsicseregtem mindent, amihez a kérdezőnek elvileg semmi köze se volt.
Az úr folytatja:
– jó irányba megyek Esztergom felé?
– Igen, de nagyon messze van, jobb lenne, ha vonatot vagy buszt választana.
– Azt én is tudom, de kizártam magam az autómból és ott maradt minden: pénz, kulcs, mobil, stb. Pénz nélkül pedig nem tudok felszállni se buszra, se vonatra. Már több taxit is megállítottam, de egyik se volt hajlandó elvinni Esztergomba.
– Nem tud gyalog eljutni odáig.
– Kénytelen leszek. Esetleg, ha adna pénzt vonatjegyre, akkor lemennék a vasútállomásig és azzal mehetnék haza.
– Mennyibe kerül a vonatjegy?
– 2.250 Ft-ba.
Szó nélkül állunk egymással szemben.
– Adjon egy névjegykártyát és ígérem, hogy a háromszorosát küldöm vissza.
– Nincs névjegykártyám.
– Akkor írja fel egy cetlire a nevét és a lakcímét!
Nem szólok semmi.
– Nem bízik bennem, ugye? Nézzen rám, úgy nézek ki, mint egy szélhámos? Mondja, miért van az, hogy a magyarok nem akarnak segíteni egymásnak? Elhagyják az osztrák határt, meglátják a magyar rendszámot, integetnek, de ha itt vagyunk, akkor nem segítenek. Miért?
– Ezt épp tőlem kérdi, akit már annyiszor átvertek?
– Jöjjön el velem és vegye meg maga a jegyet!
– Dehogy megyek, örülök, ha végre hazaérek.
– Akkor nem segít, ugye?
Még mindig hezitálok. A háromszoros összeg nem kellene, nem akarok, és soha nem is akartam kereskedni a más nyomorúságán, vagy kihasználni a szorult helyzetét. Eszembe jut, hogy nekem is milyen jól jött, amikor az egyik lakótárs beengedett hozzájuk és a saját telefonján próbálta elérni a lányom, mivel a retikülöm a kocsijukban maradt. Természetesen abban volt a lakáskulcs, a mobil, a pénztárcám, az igazolványaim, stb., egyszóval minden. Van – illetve lehet – ilyen helyzet, de miért éppen én? Miért tőlem várja a segítséget? Férfiember, bemegy a kocsmába, és elmondja, hogy járt, van férfi szolidaritás is.
Egyre jobban frusztrál a helyzet. Már közel vagyok a kis hétvégi házhoz, ahová tartok, de nem akarok bekanyarodni az utcába, nem szeretném, ha követne a férfi. Végül ő indul el ellenkező irányba, mint amerre tartott. Előtte még közli velem, hogy fogyjak le, mert a túlsúly megterheli a szívet.
Bekanyarodok és végig azon töröm a fejem, hogy jól tettem-e, hogy nem segítettem? Hiába nézek rá, egyáltalán nem vagyok jó emberismerő, soha sem voltam az, és ezen nem változtattak az eltelt évtizedek sem. Ha nem is akartam pénzt adni, azt felajánlhattam volna, hogy a telefonomról felhívhat valakit, aki segíteni tud, de fel se merült bennem, egyszerűen nem jutott eszembe. Nincs nyugalmam, nincs lelki békém. Nem tudok váratlan helyzetben jól dönteni.
Egy idő után kezdek lenyugodni és higgadtan végiggondolni a helyzetet.
A saját bevallása szerint már jó ideje gyalogol. Vasárnap délelőtt van, süt a nap, az üzletek nyitva, ha én kerülök ilyen helyzetbe, akkor több mindennel próbálkozom. Először is, nem hagyom ott a kocsim – nekem nincs is, de ez most lényegtelen – hanem ott maradok mellette és így próbálok segítséget kérni, hiszen akkor egyértelmű, hogy igazat mondok. Igen, és mivel később a telefon is eszembe jutott, ha nem is kérem el valakitől az övét, arra talán megkérném, hogy felhívna-e egy számot, hogy segítséget kapjak. Ha nincsenek családtagok, barátok, akkor az autómentőt is hívhatta volna. Aztán miért nem folytatta azt az utat, amin elindult, miért fordult vissza?
Egyre inkább azt érzem, hogy meglátott és kitalálta ezt a sztorit és jó, hogy nem adtam pénzt. Nem a 2.250 Ft miatt, hanem azért, hogy ne érezzem azt, hogy már megint baleknak nézett valaki, akinek még a lakcímem is megadtam. Szóval, semmiképpen sem egy cipekedő idős hölgytől kérnék férfiként segítséget.
Ahhoz, hogy gondolatban idáig eljussak, időre volt szükségem. Miért? Mert alapvetően nem feltételezem, hogy át akarnak verni, ki akarnak használni, hogy szándékosan hazudnak néhány forintért. Mert mi ez a kétezer valahány forint ahhoz képest, hogy már ötvenezret is adtam egy nem létező festésért, hogy hagytam, hogy a bérlő lelakja a kaució összegét, majd otthagyja a befizetetlen csekkeket és minden mozdíthatót elvigyen a lakásból, hogy elmagyarázzam egy az áruját mindenképpen rám tukmálni akaró asszonynak, hogy sajnos nincs nálam készpénz, és így tovább.
Hogy lehetsz ilyen hülye? – kérdezhetné bárki. Egy mondás szerint, mindenki magából indul ki. Ha valaki azt mondja, hogy nem tud pénzt küldeni a családjának, mert elvesztette az állását, nem kérni akar, hanem meg akar dolgozni érte, ha kétségbe esve jön a lakó, hogy a párját elbocsátották és az ő nyolc órás munkaidejét négy órára csökkentették, amiből nem tud fizetni, de mivel úgy is a párja után akar menni, engedjem meg, hogy lelakja a kaució összegét, ha azt látom, hogy egy ágrólszakadt asszonytól nem veszik meg az árut és még sorolhatnám, akkor empátiát érzek irántuk és igyekszem segíteni. Igen, képes vagyok megsajnálni az embereket és nyitott vagyok arra, hogy hozzájáruljak a problémájuk megoldásához. Persze lehet ezt hülyeségnek nevezni, de akár emberségnek is. Már minden családtagom volt bizonyos ideig munkanélküli, tudom, hogy milyen érzés, amikor ott vannak a gyerekek, a rezsi és nincs jövedelem. Hogy vissza lehet élni a másik jóindulatával, segítő készségével? Igen, valóban így van, de mindenki a saját lelkiismeretével él.
Utóirat:
Megnéztem az internetem a jegy árát, ami 650 Ft, tehát megnyugodtam, hogy nem „segítettem”.