A császárt birodalmi lovagok és ácsok kíséretében találta a fővárosi kikötőben. Nemrég kelt fel a nap, a dokk és környéke éppen ébredezett. A víz lustán mosta a mólókat, a sirályok élesen vijjogtak. A mólók körül halászok készülődtek kihajózni bárkáikkal, az árusok pedig épp sátraikat állították fel, várva az aznapi polgári vásárlókat, kirakodva a tenger nyújtotta ajándékokat; számtalan féle és fajta hal, osztriga és tengericsiga díszelgett a bódék kirakataiban.
Vakond megindult a delegáció felé, a mólón azonban keresztbe tett lándzsák állták az útját. Két marcona, talpig páncélozott katona vigyázta a császárhoz vezető utat. Vakond belátta, hogy az egyszerű hosszú bőrkabátjában és a kissé piszkos, rendezetlen szőkés hajával nem nyújt túlságosan bizakodó látványt, de kezdte idegesíteni, hogy sokszor még mindig sem ismerik fel a Keransai parancsnokát.
A császár nem messze állt előtte, alakját akár bármely tömegből ki lehetett volna venni. Hátra sem nézve felemelte jobb kezét, majd a jelre az egyik lovag az utat elzáró katonákhoz lépett, és biccentett Vakondnak. A lándzsák szétnyíltak, a férfi pedig követte az alakot a móló végéhez. A császár mögött hirtelen megtorpant, és ámulva végignézett az elé táruló látványon.
Régóta híre ment a Keransain belül, hogy a császár számára egy igazi vízi szörnyeteget építenek, azonban még Vakond sem gondolta, hogy ily csodát létrehozni egyáltalán lehetséges a jelen pillanatban rendelkezésükre álló eszközeikből.
A császár legújabb zászlóshajója, a Dyfarniad, egy hatalmas háromárbócos dromond lustán ringatózott a vízen. A hajótest egésze feketére lakkozott ébenfa volt, az evezősorok és a hátsó rész körül telis tele míves ezüstdíszekkel. A hajó orrát egy egészalakos, csendben lopakodó tigrist ábrázoló ezüstszobor ékesítette. A fekete lobogókon pedig ott virított az impérium rettegést keltő tigriscímere. A férfi nem csodálkozott, hogy a legtávolabb eső mólón állnak, a hajó ugyanis egész egyszerűen nem fért volna be a kikötőbe, kénytelen voltak a nyílt víz felőli oldalon lehorgonyozni vele.
– Nos, Vakond, mit gondolsz az új császári lélekvesztőről? – kérdezte Caedrus al Vaharid, szemét a dromondon pihentetve.
– Lenyűgöző, fenség. – felelte őszintén Vakond. – Magam sem hittem, hogy valaha látok ekkora hajót.
– A terveket Skelroda mesternek köszönhetjük, aki északról, Ulfsarkról érkezett hozzánk. Hírét vettem, nektek köszönhetően, természetesen, hogy az ottani hadurak igen erős hosszúhajókkal rendelkeznek. Magamhoz hívattam hát a mestert, abban a reményben, hogy ki tud találni valamit az igényeimnek megfelelően. Ugyan a birodalmi bárkák távol állnak a hosszúhajók modelljeitől, de mind láthatjuk, hogy az északi hadtudomány nem okozott csalódást.
Skelroda mester, egy köpcös, dús szakállú, idősödő férfi büszkén kidüllesztette mellét. Tar fején magán viselte az északi népek jellegzetes indigó tetoválásait.
– Több, mint három hónapig építettük fenséged hajóját. – büszkélkedett az öreg – Csak a tervek szintén közel egy hónapot vettek igénybe, az anyagok beszállítása pedig…
– A költségek és az idő megtérül számodra, Skelroda. – szakította félbe a császár – Ha jól emlékszem nem kevesebb, mint hétszáz birodalmi feluneben állapodtunk meg.
Skelroda idegesen bólintott.
– Nos, a becsléseim efféle összegre engedtek következtetni, azonban, mint azt nyílván tudja fenséged, szóval a legközelebbi külhoni ébenerdőket mostanában rejtélyes törvényenkívüliek szállták meg, a kitermelők és a karavánok meg megemelték a kockázat miatt a díjaikat, messzebbről hozatva pedig még tovább növelkedett volna az ár, így aztán…
– Ez esetben is a kincstárnokunk gondjaira bízlak. – mondta Caedrus – Egy ilyen csodás csónakért nem sajnálhatok némi pluszköltséget.
Skelroda mestert láthatóan kissé sértette, hogy a császár csónaknak titulálta a csodás művét, de kívülállóként is volt annyi esze, hogy ezt ne tegye szóvá. Helyette csak udvariasan fejet hajtott.
Több mint hétszáz felune. Elég sok egy bárkáért, bár kétségkívül félelmetes látványt nyújt, gondolta Vakond. Ha a teljesítménye is ilyen félelmetes, akkor ideje, hogy a tengeren se akadjon ellenfél a birodalom számára.
– Akkor hát, ha megengeded, mester. – szólalt meg ismét a császár. – Az embereim elkísérnek a megfelelő helyre, ahol gondoskodnak majd a megfelelő fizetségedről a te és segédjeid számára. A legközelebbi széllel pedig biztonságban kihajózhatsz.
Az északi meghajolt, majd csatlakozott a delegációból leváló katonákhoz, az őrmester széles karlengetésekkel vezette a menetet.
Vakond az ura mellé lépett.
– Azt tervezem, hogy a többi bárkát is hasonlóak váltsák fel, habár méretben nem szükséges elérniük a zászlóshajómét. – mondta a császár. – Nem lenne viszont túl bölcs dolog, ha északon tudomást szereznének az új flottáról. A hadurak mindig is heves vérmérsékletűek voltak, és attól tartok, ők még egyelőre nincsenek tisztában azzal, mivel jár ha fenyegetnek engem. Nem lenne hát szerencsés, ha szembesülnének a hajóim esetleges gyengeségeivel.
Vakond sejtette mi következik.
– Ha úgy óhajtod, uram, hogy ezt a Skelrodát és az embereit véletlen szerencsétlenség érje a tengeren, akkor máris gondoskodom róla.
Caedrus megrázta a fejét.
– Fölösleges őt megölni, még a végén elterjedne, hogy a kelleténél veszélyesebb a birodalmam a külhoniak számára. Elég, ha csupán ráijesztetek. Legyen tisztában vele, hogy amennyiben eljár a szája a hajóimról, akkor jobb, ha a nem kevés tudását máris átruházza valakire, mert a tenger mélyén a rákok között nem sok hasznát veszi.
Vakond bólintott.
– Ami pedig a múltkori ügyet illeti, remélem nem véletlenül kerestél fel.
– Nem, fenség. Bilwar sikeresen visszatért és megosztotta velem a megszerzett információit. Ami azt illeti, máris eszünkbe jutott egy-két eshetőség
A császár elégedetten bólintott.
– Megvitatjuk, de előbb nézzünk körül az új naszádomon.
A fedélzetre lépve megpillantották a császári matrózokat. Némiképp különböztek az átlagos hajókon szolgálóktól, tekintve, hogy nem ócska rongyokat, hanem díszes egyenruhát viseltek. A hajó oldalainál féltucat íjakkal felfegyverzett őr mustrálta a környéket. A császár lustán a hajó oldalának támaszkodott, tekintetét elmélyülten a vízre szegezte.
Mivel nem adta jelét, hogy szólni kíván, Vakond belefogott a mondandójába.
– Megvizsgáltuk Bilwar jelentéseit, és olybá tűnik, hogy valóban Hayhold környékén kell keresnünk a kölyköt.
– Azt eddig is sejtettem, hogy Eecho keze van a dologban. – vetette közbe Caedrus – Nem véletlenül kértem meg Bilwart, hogy nézzen utána.
– A jelek szerint valaki nemrégiben jelentős összeget, egészen pontosan kétezer-egyszáz felunet adományozott Eecho magánkincstárába. A birtokon jelenleg egy új malom és egy manufaktúra építése van folyamatban, ám ez jóval azelőtt került a báróhoz, hogy a tervezést egyáltalán elkezdték volna.
– Ne untass a részletekkel, Vakond.
A férfi megnyalta a szája szélét, és tekintete idegesen cikázni kezdett a feljegyzések között.
– Egyelőre csak feltevés szintjén építettük fel az ügy részleteit, de, úgy véljük, hogy az arany költségfedezet miatt került a báró birtokába.
– Azaz valaki ellátására.
– Ha Eecho báró valóban a Királynő egyik fattyát neveli, akkor fontos, hogy titokban tartsa a kilétét. Éppen ezért utalhattak ennyi pénzt, hogy a bárónak ne kelljen folyton-folyvást támogatásért folyamodnia a megfelelő személyhez. Ennyi pénz jópár évre elég, még akkor is, ha nemcsak a napi szükségleteket nézzük.
Eecho semleges maradt a… az árulók uralma alatt, ami meglepő, tekintve, hogy minden urat, aki nem volt hajlandó behódolni, birtokvesztéssel és száműzetéssel jutalmaztak. Az pedig nyílván gyanús lett volna, hogy Eecho a semlegessége ellenére hirtelen hatalmas birtokok ura lesz, éppen ezért választhatták ezt a módszert.
– Világos. – mondta a császár. – Viszont az rejtély, hogy miért kellett ezt a fattyút rejtegetnie a Királynőnek. A bárók nyílván nem ölték volna meg, ráadásul teletömhették volna a fejét mindenféle ostobasággal, és az anyja után kiválóan folytathatta volna a bábkormányzást.
– Arra gondoltam, hogy talán a Királynőben felébredt a lelkiismeret. Bárki gyereke is a kölyök, lehet, hogy nem akarta kiszolgáltatni az árulók akaratának.
A császár gúnyosan elmosolyodott.
– A Királynő, mint gondolkodó egyén? Erre mindig is vajmi kevés jelet mutatott, a családjában legalábbis sosem volt híja a gondolkodó embereknek. Ő elég feltűnően kimaradt az észosztásból és a bátorságból egyaránt. Ezért is nem mérgezte meg magát vagy vágta fel az ereit, mikor aznap az árulók bábként megkoronázták, ahogyan illett volna.
– Talán éppen eszébe jutott, hogyha megteszi, akkor a családja végérvényesen kihal. – fejtegette Vakond.
– Sokra menne a birodalom árulók vérvonalaival. Ennek ellenére igazat adok neked, Vakond. – felelte Caedrus – A Chatialer vér igen nemes, kár lenne elveszejteni. Magad is rájöhettél, hogy nem véletlenül kívánok a fattyúra rábukkanni. Jól sejtem, hogy megvan már a magad változata?
Vakond bátran elvigyorodott.
– Nos, a Chatialer az egyik legnagyobb hatalmú család, éppen ezért a diplomáciában kitűnő eszköz lehet. Ha a gyerek fattyú is, mindenképpen találnánk a számára előnyös pozíciót. A másik ok, hogy mivel az előző regnáló személy véréből származik, egyesek úgy tekinthetnek rá, mint a riválisodra, fenség. Akármilyen is volt a koronázás körülménye, a Királynő gyermeke a törvény szerint igényt tarthatna a trónra.
A császár arcán megjelenő félmosoly arra engedett következtetni, hogy Vakond rátapintott a lényegre.
– Hát ezért? – kérdezte Vakond. – De hiszen…
– … magam mondtam, hogy nem akarom őt megölni. – fejezte be helyette a császár. – Úgy van. Fájdalom számomra, de amíg nem bizonyosodok meg az ügy teljes hátteréről, megtartom magamnak a terveimet. Nem kétlem azt sem, hogy időközben te magad és Bilwar is rájön az összefüggésekre, de mindent a maga idejében.
Vakond, bármennyire is profi volt a hírszerzésben, gyűlölte, ha egy egyszerűen megszerezhető információra mégis egy nehéz úton kellett rábukkannia. De itt a császár akaratáról volt szó, úgyhogy fékeznie kellett a nyelvét.
– Hangsúlyozom, a te dolgod az, hogy elhozd elém a gyereket, már ha egyáltalán létezik, de én biztosan tudom, hogy létezik, és nem máshol van, mint Hayholdban.
Vakond nem értette a dolgot. Ha a császár biztos a dolgában, akkor miért nem parancsolja meg Eecho bárónak, hogy adja elő a gyereket?
– Azért nem kényszerítem semmire Eechót – szólalt meg Caedrus, mintha kitalálta volna a gondolatait – Mert nem kívánok összekülönbözni vele. Eecho igazságos és becsületes ember, nem szeretnék foltot ejteni a hírnevén, éppen ezért a családi ügyeibe sem akarok beavatkozni. Ha kiderülne róla, hogy egyáltalán feltételezem, hogy áruló vérből származó gyereket rejteget előlem, azt hivatalosan nem bocsáthatnám meg neki. Titokban kell hát megbizonyosodnotok róla, hogy valóban nála van a kölyök és nem az övé az utód.
– A becsület és a bátorság kihalóban lévő erények – folytatta a császár – Eecho az egyik megmaradt képviselőjük, rosszul esne, ha bármily módon ártanom kellene neki. Ha megfogadta, hogy felneveli a gyermeket, akkor úgyis tesz, és ha rájön, hogy a Keransai szaglászik körülötte, akkor rémületében talán olyan dolgokat követne el, amik nem volnának túlzottan szerencsések.
A császár ellépett a korláttól és feltekintett a fölöttök elhúzó sirálycsapatra.
– Új parancsot kapsz, Vakond. Eecho bárónak nem eshet baja, és innentől magasabb fokú óvatossággal kell eljárnod. Megértetted? Ha bárki is jelen van Hayholdban, akinek nem kellene, – a császár sokatmondóan ránézett – akkor elvárom, hogy intézkedj.
Vakond igyekezett nem jelét adni annak, hogy kínosan feszengeni kezdett.
– Ma reggel kaptam egy hollót az emberemtől, aki megérkezett Hayholdba – mondta Vakond sikeresen palástolva hangjának remegését.
– Ez esetben remélem elég ügyes az embered ahhoz, hogy elkerülje a lelepleződést – nézett rá szigorúan Caedrus – Bízom benne, hogy nem most kezdesz el nekem csalódást okozni, Vakond!
Vakond sietősen bólintott. A császár felvonta a szemöldökét, de nem kommentálta a férfi hangulatában beállt változást.
– Most menj, Vakond – intett a Királytigris, mikor meglátta a mólón közeledő díszes alakokat – Szándékomban áll lenyűgöznöm a marsallokat az új hajómmal.
Vakond örült az elbocsátásnak. De még hogy. Amint elhagyta a kikötőt, megkettőzte lépteinek gyorsaságát. Befordult a dokkoktól nem messze levő Macskanegyedbe, végighaladt a rozzant házak között, majd elért egy romos épülethez, amely külsőre úgy nézett ki, mint ami félig leégett de elfelejtették eltakarítani a romjait. A Keransainak számtalan ilyen búvóhelye volt a fővárosban, és Vakond őszintén remélte, hogy ebben találja meg Bilwart, aki általában itt leledzett.
Előhalászott a kabátja alól egy rozsdás drótot, amely változatos méretű kulcsokkal volt teleaggatva. Ujjaival sorra megbökdöste mindegyiket, majd szám szerint a tizenkettediket beillesztette a romos épület ajtajának kulcslyukába. Az ajtó hangos nyikorgással kitárult, s sietősen belépett a helyiségbe. A szobában halomban álltak egymás hegyén-hátán az ósdi bútorok, szerszámok és elnyűtt állati bőrök. A teremben a fal mellett állt azonban egy meglehetősen épnek tűnő szobor is. A faragás egy meztelen, az etikettnek meglehetősen ellentmondó pózban levő nőt, a feje tetején álló lény pedig egy mogorva vízköpő volt. Vakond sietve megnyomta a vízköpő jobb szemében levő üreget, ami apró kattanással jelezte, hogy működésbe lépett.
A szobor talapzata hirtelen elmozdult, mögötte pedig, ahol eddig csak egy csupasz kőfal volt, egy átjáró jelent meg, mögötte egy sötétbe vesző leejtő rajzolódott ki.
Vakond végigfutott az úton, majd az egyik elágazásnál elkanyarodott balra, mivelhogy a jobbra vezető út végén még mindig egy karókkal teli verem veszett bele a félhomályba. Az alagút végén aztán egy rozsdás vasajtót pillantott meg. Sebesen lenyomta a kilincset, majd beviharzott a szobába.
A szoba inkább kis odúra emlékeztetett, amit csupán néhány faligyertya világított meg. A helyiségben három faasztal állt, mindegyiken halomban álltak a papírok, a gyanúsan pulzáló folyadékok és néhány íróalkalmatosság. A szoba sarkában egy hatalmas termetű, pocakos, kopasz férfi ült, meglehetősen ostoba ábrázattal. Huther lehetett az, vagy az ikertestvére, Guriga. Nehezen lehetett őket megkülönböztetni, mindketten Bilwar kedvenc és leghatásosabb verőlegényei voltak, akik keveset beszéltek ugyan, legalábbis ha értelmesen kellett, de annál nagyobbat tudtak ütni. A kolosszus jöttére felpattant a székből, de mikor meglátta ki az, lustán visszatespedt az ülésre. Tőle nem messze ott ült a félszerzet, aki idegesen felkapta a fejét.
– Na mi a helyzet? Na, komolyan, mi az isten van? – váltott hangnemet Bilwar, mikor meglátta Vakond rémült tekintetét.
Vakond kifújta magát, majd ecsetelni kezdte a helyzet súlyosságának mibenlétét.
– Az embert, akit Hayholdba küldtünk… sürgősen üzenni kell neki, hogy álljon le mindennel, amit elterveztünk, húzza meg magát, és ha lehet, akkor eriggyen onnan a picsába, ha lehet, már tegnap! – foglalta össze a férfi.
Bilwar értetlenül pislogott.
– Miről beszélsz? Az a fickó az egyik legjobb az emberrablásban. Senkinek sem fog feltűnni, hogy egyáltalán nem közönséges utazó, ha meg igen, akkor már késő lesz.
– Pont ez a baj, a francokat is! – Vakond idegesen turkálni kezdett az egyik asztalon, egymás után hányva szét minden lapot – Nem szabad elrabolni a kölyköt, se a bárót! A császár megtiltotta!
Bilwar félszerzet nyelven káromkodni kezdett.
– Azt mondtad, hogy a császár a gyereket akarja! Azt várja el, hogy megfogjuk a fattyút, elinaljunk vele, és csak a trónterménél álljunk meg vele! Ezt mondtad!
– Új parancsunk van, hát nem fogod fel? – emelte fel Vakond is a hangját. – Eecho nagyúrnak semmit sem szabad sejtenie!
– Igazán csodálatos! Mégis mi a francért?
Azért mert ő a császár, és így döntött gondolta Vakond. Csak így, egyszerűen ennyi az indok. Neki megvan az a lehetősége, hogy bármikor visszatáncoljon. Hát vissza is táncolt, mi pedig nyakig merültünk a pöcegödörbe.
– Említett valamit az igazságról meg a becsületről meg a titkokról, de dögöljek meg, ha értem! – zihálta Vakond.
– Pompás. – köpött ki a félszerzet – Igazán tisztelem én a császárt, de ilyenkor rohadtul megunom ám az életemet! A franc essen a nagyurakba meg az erkölcsi kódexükbe, meg az áskálódásaikba! Hogy az a…
– Ezzel nem sokat segítesz, egész pontosan szart sem! – vetette közbe Vakond, miközben sóhajtva leroggyant az asztal melletti székre.
Bilwar előhalászott egy pennát és egy pecsétes pergament.
– Hayhold messze van, a madár megjárja két nap alatt.
– Teszek rá, csak érjen oda az a dög, mielőtt még nagyon csúnyán beverjük a fejünket. Egy szép éles pallosba.
A félszerzet rövid üzenetet firkantott a papírra, közben egész végig érthetetlenül káromkodott.
– Megmondtam én, hogy inkább téglát küldjünk! – szólalt meg Vakond – Sokkal biztosabb lett volna!
– Egy szart mondtad! – felelte a félszerzet, miközben megnyálazta és összehajtotta a pergament – Azt mondtad a lehető leggyorsabban eredmény kell, hát én pedig felvetettem az ötletemet! Úgy csillogott a szemed mind egy eszelősnek, és egyetlen szóval sem ellenkeztél! Úgyhogy, legyél szíves nem rám kenni az egészet!
Életem első legnagyobb hibája, hogy akkor épp nem gondolkodtam, morfondírozott Vakond. És talán az utolsó is.
– Gondoltad volna, hogy a császárunk bizalommal visel egyetlen báró iránt is? – méltatlankodott Vakond. – Meg sem fordult a fejemben, hogy Eecho esetleg kényes pont lehet. Hogy az a rohadt…
– Na, Guriga emeld fel a segged! – recsegte hirtelen Bilwar. – Fogd ezt szépen és küldd el a madarat. Tudom, hogy hatalmas nehézség számodra ébren lenni, de ezegyszer legyél szíves, és mozogjál, az istenit is!
A hústorony bambán elvette az üzenetet és morgott valamit. Hiányzott a nyelve, sok-sok éve veszítette el, mikor nyilvánosan szidalmazta az akkor uralkodó Királynőt. Az ikertestvérének nyelve ugyan megvolt még, de ő se tudott sokkal értelmesebb szavakat kipréselni magából, így hát az esetek többségében olyan volt, mintha mindketten némák lettek volna.
– Jobbra kell fordulni az elágazásnál, te dög, hallod? Bele ne zuhanj nekem a karók közé!
Mikor Guriga távozott a teremből, a két kém egymásra nézett és szinte egyszerre sóhajtott fel.
– Mégis hogyan járjunk az ügy végére, ha a drágalátos bárónknak haja szála sem görbülhet?
– Ezért vagyunk mi a titkosszolgálat. – morogta dühösen Vakond.
Némán meredtek egy darabig, majd a félszerzet hirtelen megszólalt:
– Ezek után már csak az derítene jobb kedvre, ha kiderülne, hogy semmiféle fattyú nem létezik, és a császárt csúnyán átvágta valaki. Ragyogó kedve lesz akkor a Királytigrisnek, és az is ragyogó lesz, ha úgy dönt, hogy mi ketten csesztük el ragyogóan az egészet.
– Nem teheti, hisz mi csak saját belátásunk szerint cselekedtünk. – rázta a fejét reménykedve Vakond. Hangja azonban elárulta.