A férfi és a félszerzet a makulátlan padlón térdeltek. Egyik sem szólt a másikhoz, de mindketten pontosan tudták, hogy mi jár mindkettejük fejében, ha másból nem is, hát abból, hogy ugyanúgy reszkettek akár a nyárfalevél.
Vakondnak csak most tűnt fel, hogy mennyire hűvös a levegő a császár tróntermében. Az ezüst tigrisfejekkel tarkított trónszék jelenleg ura nélkül ásítozott a terem közepén. Direkt várakoztat minket, gondolta a férfi. Azt akarja, hogy mire ideér, összeszedjük minden gondolatunkat, ami magyarázattal szolgálhat a számára. Caedrus nem szerette ugyanis, ha valaki hebegett és habogott a jelenlétében. Eszébe jutott az eset, mikor a Királytigris maga elé hívatott egy korrupt hivatalnokot, aki nem tudott elszámolni a korábban a felelősségére bocsátott tekintélyes mennyiségű arannyal. Ez akkor volt még, mikor csak kevesen tudták, hogy a Királytigris egy cseppet sem hasonlít kedves, kedélyes és békeszerető atyjához. A férfi össze-vissza magyarázkodott, hazudozott, közben más, az ügytől nyílvánvalóan teljesen távol álló embereket is megpróbált besározni maga helyett. A császár végül elunta a dolgot, hirtelen felpattant a trónról, félkézzel megragadta a fickót, és odavonszolta a trónterem egyik ablakához. Kinyitotta, és úgy ahogy volt, nemes egyszerűséggel kihajította rajta az ipsét. A fickó maradványait később órákig sikálták az udvarról.
Aznap telis tele volt a trónterem bárókkal és bárónőkkel. Mind olyan arcot vágtak, mintha kővé dermedtek volna. Akkor röhögtem életemben először igazán, gondolta Vakond. Most viszont kevésbé kellene vidámkodnom, jutott eszébe, és gyorsan visszatért a remegése. Akár még én is kirepülhetek azon az ablakon. Nagyot nyelve nézett rá a díszes mozaikokkal kirakott üvegre.
A trónterem ajtaja hirtelen nagy robajjal kivágódott, és akkor sebesen visszahelyezte pillantását a padlón heverő tükörképére. Falfehér vagyok és úgy festek, mint egy kis szaros, akinek az apja verést ígért a szíjjal, morfondírozott, ahogyan meglátta magát.
Súlyos léptek koppantak mellette. A császár felvonult a trón előtt heverő lépcsőn, majd komótosan levetette magát a nemes ülőalkalmatosságra. Sem Bilwar sem Vakond nem merték felemelni a fejüket, még mozdulni sem tudtak. Úgy térdeltek ott mint két szobor.
– Hibáztam – hallatszott a Királytigris jéghideg, zengő hangja – Elkövettem egy súlyos hibát. Affélét, amit a közönséges hivatalnokok szoktak az ifjú és enyves kezű kancellistáikkal szemben. Azt hittem, hogy az emberek, akiket megbízok a szakterületükhöz jócskán közel álló ügyletekkel, nem hagynak cserben, és kegyesen megszüntetik azon aggodalmamat, hogy nem a megfelelő személyeket ültettem bele a megfelelő székekbe. Egyszóval, abban a hitben voltam, hogy a titkosszolgálatom két legmegbízhatóbbnak tartott tagja nem valami árokból szalajtott söpredék, és hogy a fejükben nem csak puding van ész helyett.
Vakond és Bilwar nem feleltek, csak megdermedve térdepeltek. Vakond úgy érezte, nem sok kell hozzá, hogy gyomra és izmai felmondják a szolgálatot.
– Ha jól emlékszem, márpedig nálatok biztosan jobban, akkor éppen hozzátok beszélek, nem pedig a márványhoz! – förmedt rájuk a császár. – Elismerem, tökéletesen látom a tükörképeden, hogy mindjárt okádni fogsz, Vakond, de légy oly jó, és állj fel!
A félszerzet és a férfi a parancsnak megfelelően engedelmeskedtek, azonban fejüket csak lassan merték felemelni, a császárra ránézni pedig még lassabban.
– Meg sem fordult a fejemben, hogy eljutunk odáig, hogy a Keransainak, amit én hoztam létre teljes bizodalmammal az olyan gazemberekben, mint amilyenek ti vagytok, egy aprócska titok gátat szabhat. Nem árultam el nektek, hogy milyen terveim vannak a fattyúval és a báróval, mert csupán azt követeltem tőletek, hogy derítsetek ki nekem valamit! Tudod, hogy mit jelent az, hogy kideríteni, Vakond?
Vakond idegesen nyelt egyet, bár attól félt, hogy menten megfullad.
– Megismerni valamit hátterét és azt azt körülvevő szándékokat a dolog körülményeivel és helyzetének adta okozataival egyetemben. – most hirtelen örült, hogy annak idején beleolvasott a Keransai Kódexébe.
– Bravó! – a császár nem emelte fel ugyan a hangját, de olyan pillantást vetett rá, hogyha a férfi farakás lett volna, most biztosan lángra lobban – Na és szerinted gyilkost küldeni egy tiszteletreméltó ember birtokára, aki rátámad a ház népére és csaknem kiírtja a fél községet, az vajon a szándék vagy a körülmény?
A szándék megvolt, gondolta az émelygéssel viaskodva Vakond. A körülmény viszont változott, fenség. Most itt térdepelünk a halálunkon merengve, csak mert te megteheted, hogy elvonatkoztass saját figyelmetlenségedtől.
Bilwar ekkor hirtelen félősen megköröszülte a torkát.
– Fenség, azt hiszem a dühöd most irányomban jogos. Én voltam az, aki felbérelte azt a férfit, hogy kutassa fel és rabolja el a személyt, akiről feltételeztük, hogy…
– Nem hallottam, hogy bárki is kérdezett, Bilwar, úgyhogy sürgősen fogd be a szádat, vagy ha nem megy, hát tömd be valamivel! – vágott közbe jeges hangon a Királytigris, mire Bilwar mintha félszerzet létére mégjobban összement volna.
A császár felváltva hol rá, hol a félszerzetre nézett. Muszáj állnom a tekintetét, összpontosított Vakond. Még az hiányzik, hogy még dühösebb legyen. De lehetett még ennél dühösebb? Nos, még egyelőre nem csapták le a fejem, szóval azt hiszem igen. A gondolat kicsit sem nyugtatta meg.
– Elismerem, hogy magam sem gondoltam először, milyen körülményes lehet az ügy. – sóhajtott Caedrus – Igyekeztem hát minél gyorsabban a tudtotokra adni a kívánalmaimat, de ettől függetlenül, sem azelőtt, sem máskor nem kértem tőletek, hogy északi barbárokkal árasszátok el egy hű emberem környezetét! Neked pedig, Vakond megvolt a lehetőséged, hogy tájékoztass a hibáról, amit vétettél, de csak álltál ott mint egy megvénült marha a bárd előtt. Ehelyett, hogy úgy mondjam, megduzzasztottad a pöcegödröt!
Igen, volt lehetőségem rá, gondolta Vakond. Csakhogy féltem a kudarctól. Most már belátta, hogy kapkodásával csak rontott a helyzeten. Vagy épp javított? A gyerek legjobb tudomása szerint nem halt meg.
Hát persze, a holló.
– Most bebizonyítjátok nekem, hogy még mindig spiclik vagytok és nem kocsmatöltelékek! – szólalt meg végül Caedrus. – Itt helyben kikövetkeztetitek számomra, hogy az ostobaságotok milyen következményekkel járt! Tehát, Eecho nagyúr, akit szándékoztam békében éldegélni hagyni a birtokán, támadás áldozata lett egy északi barbár végett, és jelenleg is csak annyi ereje volt, hogy levelet diktáltasson a Fővégrehajtómnak. Mióta is küldetek bérgyilkost a báróimra nyomós ok nélkül? Vagy talán Eechónak ment el a józan esze a sebláztól?
Caedrus félig gúnyosan, érdeklődést tettetve tekintett rájuk.
Vakond és Bilwar egymásra néztek. Végül a férfi megköszörülte a torkát.
– Azt tervezted hát, hogy Hayhold urát nem kívánod azzal terhelni, hogy tudsz az oltalma alatt álló törvénytelen származású gyermekről? Szeretted volna, ha mindent kiderítünk a fattúyról, mert úgy remélted, hogy a számára legkényelmesebb módon ismertetheted meg vele a valóságot és azon szándékaidat, hogy oldalmad alá vedd, és hogy Eecho báró ne érezze majd úgy, hogy megszegte a kötelességét, ezáltal rémületében ne küldje világgá a gyermeket vagy tegyen más ostobaságokat.
A császár szeme összehúdódott. Egyelőre megmenekültünk, sóhajtott halkan Vakond.
– Borzasztóan okos vagy, Vakond, akár még kémnek is elmehetnél! – gúnyolódott – Igen, zseniálisan rájöttél a dolgok lényegére. Csak azt nem értem, hogy miért nem korábban törted a mogyorónyi agyadat. Nem jutott eszedbe, hogy amennyiben erővel akarnám elszakítani Eechótól a fattyút, akkor tüstént megjelennék ott egy lovas regimenttel, és a legkisebb ellenkezésre is felgyújtanám az egész kócerájt úgy, hogy azon fű nem nő többé?
Nem gondoltam, morogta magában Vakond. Mert azt hittem, hogy csak egy koszos fattyú, aki azért van életben, mert a szajha Királynőt felcsinálta valamelyik áruló patkány. Idehozathattam volna, a többi meg a te dolgod lett volna, fenség. Azt sem gondoltam, hogy akár egyetlen ember is fontos számodra, különösen egy báró, akik sosem válaszoltak a hívásodra, míg távol voltál. Ezt szerette volna mondani, de helyette csak annyit felelt:
– Fogalmam sem volt róla, fenséges uram!
– Hát persze, hogy fogalmad sem volt. – sziszegte Caedrus. – Akkor úgy tűnik, hogy a titkosszolgálatom dokumentumai közt valami hibádzik. Vagy talán a pozíciókat betöltő személyek közt? Magam sem vagyok benne biztos.
Vakond úgy érezte, hogy nemsokára kikészül a gúnyolódástól. Bilwarhoz bosszantó módon még most sem szólt, így hát neki kellett megvívnia az ütközetet.
A Királytigris kisöpört egy hosszú vöröses tincset az arcából, majd lassan így szólt:
– Eecho bárónak – kezdte – ugyancsak fogalma sincs semmiről. Nem tudja, hogy idegen gyereket nevel. Sosem tudta.
Vakond szemöldöke döbbenten megrándult. Hát tényleg jobban szemmel kellett volna tartanunk a fickót, gondolta. Ez van akkor, ha becsületesebb vagy, mint az átlagos söpredék. Úgy tűnik szerencsétlen Eecho nagyurat végig dróton rángatták anélkül, hogy a Keransai jelen lett volna a dologban.
– Az mégis hogyan lehet? – kérdezte Vakond. Meglehetősen ellentmondásos volt, hogy a titkosszolgálat spiclijeként ő tesz fel kérdést, de jelen pillanatban örült, hogy a császár némiképp lehiggadt.
– A Királynő a végét járja odalenn. – felelte Caedrus. Az odalenn a kínkamrát jelentette. – Erre maga is rájött, úgyhogy szépen bevallott nekem mindent. Illetve majdnem mindent, ugyanis sajnálatos módon egyes részleteknél észrevettem a hazugságot a szemében, úgyhogy azt hiszem még most sem szabadíthatom meg végleg a tortúrájától – sóhajtott, mint akiben sajnálat ébredt. A császár folytatta:
– Eecho nagyúr nagyságos felesége alig több mint húsz évvel ezelőtt állapotos lett, és pontosan a Siralom Éjszakájának napján szülte meg a gyerekét. Aznap Eecho nagyúr éppen itt, Canirbraekenben tartózkodott, ugyanis az árulók akkor kiáltották ki apám trónfosztását, és minden nemest a palotába hívattak. Így hát a báró otthagyta vajúdó nejét és sebesen a városba ügetett. A nő közben megszült, a gyermek viszont holtan jött a világra.
Caedrus mindezt hihetetlen triviálisan mondta, ez Vakondot ugyan nem lepte meg, de azért feltűnt neki.
– A nő persze megijedt és azt hiszem a bánattól kissé meg is őrült. Az első dolga volt hűséges barátnője, Catherina Chatialer tudtára adni, hogy mi is történt, ha már urának nem mert hollót küldeni. Eecho nagyúr mindig is égetően vágyott egy utódra, és az asszony úgy vélte, hogy ha meghallja a rossz hírt, az lelkileg beláthatatlanul megnyomorítaná a férjét. Tanácsot kért hát a Királynőtől, akivel mindig is minden titkát megosztotta.
A nemes Chatialer úrnőnk családját azonban pontosan egy pár nappal azelőtt fogták el az áruló nagyurak emberei, akik előre azt az utasítást kapták, hogy meg kell majd koronázniuk a bárónőt apám halála után, a véreit pedig zálogként tartották fogva arra az esetre, ha Catherina ellent áll.
Csakhogy Catherina is nemrég szülte meg a gyermekét, így most már olybá tűnik, hogy a kölyök mégsem fattyú. Tehát, Catherina értesült barátnője üzenetéről. Mondanom sem kell, hogy hatalmas szerencséje volt. Az árulók nagy kegyesen megengedték neki, hogy megszüljön, éppen ezért sejtvén, hogy úgysem lenne eszében megszökni, csupán kis őrizet alatt tartották egy vidéki házban.
A császár megköszörülte a torkát, majd folytatta a beszámolót.
– A hír érkezte után, amit magam sem értek, hisz mint mondtam, Catherina egy távoli házban tartózkodott, a bárónő szolgáinak sikerült lefizetniük a nagyurak őreit, hogy elengedjék Catherinát az újszülöttjével. Haladéktalanul Hayholdba vágtatott.
A császár ezt mind tudta, mielőtt idehívatott, világosult fel Vakond. Kissé ingerült lett. Ugyanakkor nem állt neki össze a történet, úgy döntött, hogy ha ép bőrrel megússza, mindent kiderít majd az esetről.
– A Királynő tehát okosan felismerve a lehetőséget, odaadta az újszülöttet barátnőjének, ő maga pedig a halott babát vette magához. Ezzel megúszta, hogy újabb zsarolóeszközt adjon a bárók kezébe, és segített, hogy Eecho nagyúr lelke ne sérüljön. Milyen nemes, nemigaz?
Caedrus kis szünetet tarott, úgy tűnt, mintha magában morfondírozna.
– Catherina tehát visszatért Caetgravenbe, a Chatialer-birtokra, és hírül adta, hogy a fia holtan született. Ő maga nem sokkal később koronát kapott, hogy megkezdje áldatlan tevékenységét a bábok uralkodónőjeként, Eecho békében élhetett közben a családjával. Felteszem, hogy valamilyen módon ő intézte el, hogy ne fosszák meg Eechót Hayholdtól és a birtoktól, valamint az aranyat is ő küldte a gyerek nevelésének fedezeteként.
Érdekes történet, töprengett Vakond. Habár sok helyen sántít.
– Az egészben rengeteg a buktató. – szóltalt meg a kém – Az árulóknak vagy nagyon ostoba emberei voltak, vagy csak a Királynőnk a szerencse lánya.
– Mint mondtam, a Királynő megpróbált abba a hitbe ringatni, hogy mindent elmondott nekem. Én azonban mérföldekről kiszagolom a hazugságot, így hát kénytelen leszek ismét látogatást tenni nála. A történet valóban sántít néhány ponton, de úgy vélem, hogy azért nagyjából képet kaptunk a dolog mibenlétéről.
– Mikor kivégeztettem az árulókat és a fiaikat, esélyt adtam a vérvonaluknak, hogy újra felemelkedjenek. – folytatta Caedrus – Nem volna igazságos, hogy apáik hibáiért minden utód bűnhődjön. Márpedig ha a rossz vért hagyom újra lüktetni, akkor nem engedhetem meg, hogy a nemes és nagy múltú Chatialer házat eltöröljem a föld színéről. Szándékomban áll, hogy újáélesszem a Chatialer nevet, megtartva leendő tagjait kultúránk részeként, és beláthatod, Vakond, hogy ezt Eecho nagyúr mellett, egy földművesekkeli teli kietlen faluban vajmi kevéssé tehetem meg.
Vakond bólintott. Mennyivel egyszerűbb lett volna nekünk is, ha az a szuka a kínkamrákban előbb dalol.
– Milyen ironikus, nemde? Megpróbálom megmenteni a Királynő kölykét, ő pedig azzal hálálja meg, hogy szemen köp. – mosolygott minden melegség nélkül a Királytigris.
Talán némiképp megrendíti a bizalmában, hogy már évek óta egy sötét lyukban tengődik a mennyezetről lógva, és foglárok kényeztetik tüzes vassal, mordondírozott Vakond, bár tudta, hogy ezzel ura is tisztában van.
– Hála a bestiának, akit odaküldtetek, most már tudom, hogy az illető egy lány, sőt nem is fattyú. Amennyiben fiú lett volna, hozzáadom valamelyik hasonlóan nagymúltú báró utódját, és a dolog meg is oldódott volna. Nagyrészt.
Eecho nagyúr meg a másik rész, jött rá Vakond.
– Szóval, ha jók a megérzéseim, fenség, akkor hitvesedül kívánod fogadni a hölgyet?
– Eltaláltad. Milyen ajándékot kaphatnának a Chatialerek, minthogy egy utódjuk házasságra lép Alrethen uralkodójával?
Valóban nagylelkű. Jóval több, mint amit a Királynő megérdemelne.
– Ezt megemlítetted Chatialer úrnőnek is, fenség? – kérdezte Vakond, bár sejtette a választ.
– Természetesen nem. – komorodott el Caedrus. – Az ő büntetése az lesz, hogy vére kihalásának tudatában távozik az élők sorából.
A férfi szíve mélyén egyetértett, de nem mert helyeselni, nehogy emlékeztesse a császárt a vele kapcsolatos csalódására. Nemmintha a Királytigris bármit is elfelejtene.
Caedrus összefonta a karjait a mellkasán.
– A dolognak viszont vannak bökkenői. – mondta – Egyrészt, a baklövéseteknek köszönhetően a bemutatkozásom igen gyéren sikerült, hogy úgy mondjam. Mivel eszem ágában sincs kínosan magyarázkodni, mint egy kölyök, a ti dolgotok lesz, hogy elsikáljátok a kérdéseket, legalábbis ha szeretnétek megérni még pár unokát. Merem remélni, hogy az ostobaságotok szellője ezennel tovaszállt, mert nagy ajándékot kaptatok.
A második esély, gondolta Vakond. Valóban ritka kincs a császártól. Megkönnyebbülésük és hálájuk jeléül ő és Bilwar is fejet hajtottak.
– Másodszor, nem áll szándékomban hazudni Eecho nagyúrnak. Attól tartok súlyos sebeket fogok feltépni, de tartozom annyival neki, hogy beavatom a dolgokba.
Elvesztett egy feleséget és egy idegen gyerekét nevelte fel. Mondasz valamit, fenség, szerette volna említeni.
– Harmadszor, Eecho nagyúr természetét ismerve, a lány minden bizonnyal nemes és kedves teremtés. Fogalmam sincs viszont, hogyan fog reagálni, ha ő és az apja is megtudják a szörnyű igazságot, bár vannak elképzeléseim.
Valószínűleg mindketten gyűlölni fognak téged, a Királynőt és saját magukat is, gondolta Vakond. Ha szerencsénk van, akkor nem sok mindent fog megváltoztatni a dolog kettejük kapcsolatában, és gond nélkül elveheted a nőt. Hirtelen rádöbbent, hogy utálja a romantikus történeteket, mert azok mind ostoba vénemberek szüleményei, amik távol állnak a világ igazi természetétől.
– Merem remélni – folytatta a császár – Hogy Eecho nem felejtette el nemesként nevelni a lányt, és nem pedig földművesként. Már belátom, hogy nagyobb birtokot kellett volna adnom neki.
Úgysem fogadta volna el, gondolta Vakond. Az Eecho család mindig is a szántóföldön érezte jól magát. Habár elképzelte milyen lett volna, ha a fickó esetleg mégis visszautasítja a Királytigris nagylelkű adományát. Elvigyorodott.
A vigyora nem tartott azonban túl sokáig.
– Távol álljon tőlem, hogy kontárkodni merjek, fenség, de… magad kívánod meglátogatni Hayhold várát?
A császár ezúttal vidáman elmosolyodott. Bár inkább gonoszul.
– Ó, hogyne! Már utasítottam is az intézőmet, hogy szedje össze pár daliás lovagomat és díszítsék fel a lovamat. Ti is jobban jártok, ha nyergeltek és közben előálltok valami szép kis mesével a haramiátokat illetően.
A fickóról el is feledkeztem, gondolta Vakond.
– Életben hagyták Br’undtort?
– Igen, de utasítottam őket, hogy én magam szeretném kivallatni. – pillantott rá sokatmondóan Caedrus – Örülnék, ha az üzenetem még időben célba érne, vagy mindannyian nagy kellemetlenségbe csöppenünk.
Te magyarázkodhatsz fenség, mi meg a bitóra kerülünk, morgott magában Vakond.
– Áruld el nekem, Vakond – a császár kényelmesebb pózba helyezkedett a trónon – Eddig sem szoknyás kisleányokkal és vén papokkal dolgoztál együtt, de mégis hogy a pokolba sikerült egy urseánt felhajtanod?
– Egy… micsodát, fenség? – értetlenkedett Vakond.
A Királytigris a szemét forgatva sóhajtott.
– Szóval fogalmad sem volt róla, hát ez csodás. Egy urseánt. Az urseánok olyan emberek, akik medvévé tudnak változni. Állítólag Ursara szigetén, ahol élnek, egy hatalmas medvéhez imádkoznak.
Elment a császár esze?
– Medvévé változni? Az lehetetlen! – mondta döbbenten Vakond.
– Akkor Eecho nagyúr nyílván képzelődött, mert állítása szerint, mikor az északit lebuktattátok a hollóval, megjegyzem ennek köszönhetően nem lángoltok még a város főterén, elmenekült az erdőbe, ahol a nagyurat és embereit medvévé változva szedte ízekre. Azelőtt pedig néhány vadászt zabált fel, és majdnem ottveszett a leendő hitvesem is. – ezt a mondatot gyilkos pillantással toldotta meg.
Bilwar, te ősmarha, gondolta dühösen Vakond. Látta, hogy a félszerzet idegesen feszengeni kezd mellette. Habár némiképp igazságtalanul vádolta a félszerzetet, hiszen ő maga is meggyőződött róla, hogy a fickó igen profi gyilkos és rabló. Már ha kellőképpen megfizetik. Végülis északról származott…
– Bevallom, sokért nem adom, ha tudok róla, hogy szörnyetegek garázdálkodnak Alrethen határain belül. – szólalt meg a császár.
– Fogalmam sem volt róla, hogy az északi ilyen… különleges. Jó harcosnak tűnt, aki ért a kevésbé nemes tudományokhoz is. – felelte Vakond, és szúrós pillantást vetett Bilwarra – Ha óhajtod fenség, besoroztatunk a seregbe pár urseánt.
– Megvesztél, Vakond? – mondta félmosollyal Caedrus – Az északiak fegyelmezetlenek, barbárok és ha valóban olyanok medve alakban, mint mondják, akkor akkorák mint egy kisebb katapult. Semmi szükségem vadállatokra a soraim között.
Jogos.
– Mit tegyünk hát az északival, fenség?
Caedrus megigazította ezüstdomborításokkal díszített karvédőit, amiket mindig viselt.
– Valami arra enged következtetni, hogy Eecho nagyúr lakomával fogja fogadni az uralkodóját. Ti közben megkapjátok az engedélyt a fogoly kikérdezésére. Vigyétek el a falu határába és gondoskodjatok róla, hogy jó messzire távozzon. Lehetőleg az örök sötétségbe, hat láb mélyen.
Vakond egyetértése jeléül bólintott, de aggodalom vetődött fel benne.
– Ha megint átalakulna?
– Eecho nagyúr szerint a fogoly napok óta vasra van verve és még enni is csak fogóval mernek adni neki. Ha viszont eddig nem tépett szét senkit, ezután sem fog. – felelte könnyedén a császár.
Csak nehogy akkor találjon magára, ha épp sétálgatunk vele a holdfényben, gondolta sötéten.
– Akkor hát – a császár kedélyesen felemelkedett a trónról – Hajnalban indulunk. Ne nagyon késsetek, ha nem akartok egyedül ügetni az éjszakában. Még a végén beleszaladnátok egy medvébe.
Már öt napja úton voltak. Vakond úgy érezte, hogy lassan minden vér kiveszik a hátsójából a nyeregben töltött idő miatt. Bilwar az út nagyrészében mellette ügetett, és fojtott hangon megvitatták az északi erősen kiszínezett történetét. Nem tudták, hogy Eecho nagyúr mennyire hiszékeny ember, de remélték, hogy nem elég ostoba ahhoz, hogy kérdőre vonja a császárt. Amúgy is mindegy volt, úgy tervezték, hogy a lehető leghamarabb megszabadulnak az északitól. Közben reménykedtek benne, hogy a Br’undtor tartotta a nyelvét. Bilwar most éppen a lova hátán szunyókált, úgyhogy nem volt szórakoztató útitárs.
Nem az ő dolga volt ugyan, de Vakond eltöprengett, hogy vajon hogyan tervezi a császár elmondani Eecho nagyúrnak a súlyos titkot. A Királytigris nem hihetette, hogy ez könnyű menet lesz, mégha Eecho nagyúr inkább bárány természetű volt, mint farkas. Na és a lány? Hatalmas sokk lehet számára, ha szembesül azzal, hogy két évtizedig az igazi otthonától és az igazi szüleitől távol nevelkedett.
A császár majd megoldja a gondot, gondolta a férfi. Ha a Királytigris alig húszévesen tengerentúli söpredéket és hatalmas, jól képzett hadsereget volt képes győzelemre vezetni, közben leszámolva az árulókkal és kihúzni a mocsárból a birodalmat, akkor ez sem jelenthet számára gondot. Habár, az ember személyes kapcsolatai és érzései másabbak, mint legyőzni valakit egy csatamezőn.
Tekintetét az előttük ügető lovagokra szegezte. Az oszlop mellett ott lovagolt maga a császár. Még páncél nélkül is erősebbnek tűnt, mint az emberei, tűnődött Vakond. Habár ugyanazt a szénfekete nemesi bőrköpenyt, alatta pedig a páncélozott, ezüsttel díszített fekete doubletet viselte. A császár sosem tartotta fontosnak a kiöltözést, még a fogadásoknál sem, szerinte így is bárhol felismerték. Ez igaz volt. A hosszú vörösesbarna haj, az értelemmel teli daliás arc és a kéken ragyogó szemek valóban egyedülállóak és királyiak voltak. Le sem tagadhatta volna, hogy hasonlít az apjára. Drithelm al Vaharid már a halála előtt is benne járt a korban, de egy ősz szál sem volt a hajában, arcán pedig sosem jártak ráncok. Vakond ugyan csak egyszer látta az akkori császárt, mikor ellátogatott Morack városába, ahol Vakond iskolája volt. Ez talán három nappal a halála előtt lehetett, emlékezett vissza a férfi.
Elgondolkodott, hogy vajon milyen emberré vált volna Caedrus, ha nem történik meg a Siralom Éjszakája. Ő volt a legfiatalabb örökös, így sosem látta volna a trónt. Két bátyja, Garull és Delcera az akkori szóbeszéd szerint türelemben ugyan jócskán alulmaradtak, mint Caedrus ebben a korban, de rátermettek és erősek voltak. Az apjuknál legalább is biztosan.
Drithelm al Vaharid idő előtt vénült meg, ha külsőleg nem is, de lelkileg biztosan. Ő is fiatalon örökölte Alrethen trónját, azonban túl szigorúan bánt a nagyurakkal. Igaz, a birodalom akkor még nem az abszolút monarchia elvén működött, de sok hatalmat így sem hagyott a bárók kezében. A császár ráadásul volt olyan merész, hogy nem származás, hanem tehetség és hozzáértés alapján válogatta a tisztségekbe az embereket. Egyszóval azt tette, amit kellett, csakhogy ez nem fért össze az egyre elégedetlenebb nemesek akaratával.
Caedrus, sőt bármelyik fia azonnal vérbe fojtotta volna a lázadást, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, Drithelm azonban nem volt erőskezű és körültekintő uralkodó, így hallani sem akart semmiféle árulásról, hiába figyelmeztették őt többen is. Olyannyira nem, hogy hatalmas lakomát is szervezett aznap este, ami végül a végzetes eseményhez vezetett. A későbbi mendemondák szerint, habár az új rezsim első dolga volt gátat szabni a híreszteléseknek, a lázadók csoportját Awal dar Tiaild báró vezette, akinek egyébként több fia is magas pozíciókban volt a császár körül, raádásul igen gazdag birtokkal rendelkezett. Hát igen, tömd meg a malacot és lásd, mennyivel többet akar, gondolta Vakond.
Egy emlék tódult be az agyába. Awal dar Tiaild, ahogyan a főtéren a vérpadon állt, nem sokkal a főváros ostroma után. Kegyelemért rimánkodott, térden állva, amennyire a láncai és a hóhér engedték. Caedrus akkor talpig páncélban állt előtte. Úgy nézett a gyáva árulóra, hogy attól a pillantástól kettészakadtak volna a hegyek. Az árulásnál számára még a gyávaság és a kegyelemért könyörgés is alantasabb volt. Végül az akasztás helyett elrendelte, hogy máglyán égessék el. Vakond még most is hallotta a földöntúli sikolyokat.
A Tiaild birtokokat most a néhai báró egyik unokája uralta. Ugyan a Királytigris jócskán lecsippentett a földjeiből és a jövedelméből, de annyi azért maradt, hogy még mindig bárónak hívhassa magát. A császár nem süllyedt le a zsarnokok szintjére, kegyetlenül megbüntette ugyan a súlyos vétségeket, de sosem volt ok nélkül kíméletlen, igazságosan ítélkezett és ez így rendben is volt. Vakond még nem felejtette el a pár nappal ezelőtti estét, ahogyan ő és Bilwar a halálukra várva térdeltek a trón előtt. Hát igen, hálásak lehetünk mindannyian, hogy az a makacs vén öszvér, Baoran nevelte fel őt és a húgát is. Mostanra öreg és a lány is a sírban pihentek, a császár hiába óvta őket a háború alatt, a pestis ellen semmit sem tehetett. Megkapta atyja örökségét, de elvesztette múltjának minden maradékát. Legalábbis majdnem mindent.
Elmélkedéséből egy zömök, páncélos alak zavarta fel. Athrald al Hindar ügetett mellé fakó csataménjén, bár látszólag fogalma sem volt róla, hogy épp merre is halad. A férfi meglehetősen alacsony volt, azonban vállai igen szélesek voltak, testfelépítése pedig olyan, akár a bikáé. A férfinak sötétes bőre, és bordószínű haja volt, amely tompa tüskéket formázva meredt elő fejbőréből. Sűrű pofaszakálla hasonló színnel büszkélkedhetett. Éppen hajszíne miatt hívták Vörös Sünnek, na meg amiatt, mert a férfi állandóan úgy tekintgetett körbe-körbe, mintha valami folyton szurkálná az arcát. A császár szerint Athrald fordítottan volt átlagos, ugyanis míg mások a csatamezőn, öldöklés és nyílzápor közepette veszítették el lélekjelenlétüket, addig a Sün éppen a harc kellős közepén érezte otthon magát. Elképesztő vadsággal és erővel vetette magát a csata sűrűjébe, általában széles hullahegyeket hagyva maga körül. Bátor és harcedzett férfi volt, akiből ugyan némiképp hiányzott a taktikusság és a türelem, de ennek ellenére a császár megválasztotta maga mellé a Tigrar Priama Armadea harmadik legfőbb hadvezérének.
A férfi meglehetősen unottnak tűnt, nyílván a császár utasította, hogy tartson velük az úton, Vörös Sün ugyanis nem szívesen utazgatott, amennyiben nem a kötelessége vagy a háború szólította. Nem is volt igazán jóképű, érthetően nem a díszes kíséret számára nyújtott értékes segítséget, de a harci tudása jól jöhetett, ha bármi is balul üt ki az úton.
Sün most is jobbra-balra tekintgetett, mintha méhek repkednének az arca körül.
– Észrevettél, valamit, tábornok uram? – kérdezte csevegő hangon Vakond.
– Én ugyan nem. – felelte Sün – Banditát ritkán látni erre, vadállat meg csak nem ront ránk, a fiúk úgy beöltöztek, hogy mire bármi is kikaparná őket a páncélból leesne a hó. Ezeket az utakat már rég kisöpörtük, bár azért jobban érezném magam egy phalanx élén lovagolva.
Ezt nyomatékosítva megigazította hátán pihenő hatalmas harci pörölyét.
– Mi meg jobban érezzük magunkat, hogy itt vagy. Bár Eecho nagyúr birtokán vajmi kevés esélye van, hogy ránk ront egy sereg.
Sün felvonta a szemöldökét.
– Hallottam hírét annak a fickónak. Inkább búzát arat mint végtagokat. Na, és legalább szemrevaló az ara?
Hát gyorsan kitalálta, gondolta Vakond.
– Fogalmam sincs. – felelte.
– Annak kell, legyen. – fejtegette ünnepélyesen Sün – Fenséges uram nyilván nem egy szeplős parasztlánykáért tesz meg ilyen utat. Habár az is elég, ha elég széles a csípője. Igaz, olyan férfiú, mint a császár kevés születik, de ha fele olyan erős ivadékai lesznek, akkor nyugodtabban alhatunk.
Vörös Sün fütyörészni kezdett, de nem tett le a környék folytonos vizslatásáról.
– Az se igazán fér bele a fejembe, hogy miért nem a báró őméltósága utazik a fővárosba. – szólalt meg hirtelen – Atyuska idejében legalábbis még úgy volt, hogy az eladó sorban levő lánykát hozták a férj várába, és nem fordítva. Én is válogathattam akkor atyus birtokán.
– Nem is említetted, hogy házas vagy. – vigyorgott Vakond.
– Egy fenét vagyok – morogta Sün – Hogyan vezethetnék egy hadsereget, ha folyton egy asszonka ütlegelne sodrófával?
– Akkor az aráid csalódottan mentek haza?
– Hát biztos csalódottabban mint én. – válaszolta Sün – Nem is igazán akartam én megházasodni, már akkor is azt terveztem, hogy beállok katonának. De atyuska azt mondta, egy fiam van, nem mész te sehová, máskülönben arra a fazék nagybátyádra kellene hagynom mindent. Gondolhatod, hogy mennyire érdekelt, de az apus kedvéért beleegyeztem. Na, bár ne tettem volna.
Ugyan Sün maga sem lehetett a nők álma alacsony és túlságosan katonás termetével, de azért szórakoztató volt elképzelni őt egy mennyegzőn.
– Talán nem voltak megfelelően széles csípőik? – röhögött Vakond.
– Hát még azzal nem is lett volna baj. Az egyik állandóan beszélt, beszélt és beszélt. Még az imádság alatt is. Azt gondoltam, hogy ha elvenném, életem végéig petrezselyemmel a fülemben kellene járkálnom. Esküszöm, a katapultok zajai nem olyan idegesítőek, mint a hangja volt. A másik meg pont az ellenkezője, reszketett mint a nyárfalevél, egyetlen értelmes szót se hallottam tőle. Még a nevét is csak harmadjára. Az utolsó meg…
– Hadd találjam ki: bőbeszédű és süket volt?
– Nem, de fogalmazzunk úgy, hogy ha választanod kellett volna közte, hogy elveszed és aközött, hogy egy szál tógában éhes farkasok közé veted magad, akkor máris rohantál volna az erdőbe. – felelte Sün.
Vakond elmosolyodott.
– Legalább neked volt lehetőséged a házasságra.
Vörös Sün flegmán végigmérte.
– Vonulj nyugállományba, Hendrim uram, aztán keress egy távoli kis falucskát. Lesz egy raktárnyi kölyköd meg egy asszony, aki megtömi a hasadat.
– És mit csinálnék abban a faluban? – kérdezte gúnyosan Vakond – Magokat vetnék meg vadállatokat ütlegelnék el a juhok mellől? Az én kezembe papír és tinta való, nem kapa.
Meg a mérgek, a boxer és a kenőpénz, de ezt nem tette hozzá.
– Hát aztán, nem illendő állandóan patkánylyukakban meg romkocsmákban tengődni. – Sünnek nyilvánvalóan erős sztereotipikus képzetei voltak a kémekről, bár nem tévedett olyan nagyot – Még a végén belefulladsz abba a sok tintába.
– A Királytigrisnek szüksége van rám. – felelte Vakond.
Bár mostanában inkább csak arra vagyok jó, hogy felidegesítsem, gondolta magában.
– Az biztos, hogy őfensége megbízik benned. – helyeselt Sün – Nem olyan bizalom ez, mint amit a katonái iránt érez. Tudja, hogy mi a halálba is követnénk őt, meg bárkit megölünk a kedvéért, ha úgy adódik. Azt hiszem, hogy biztonságban érzi magát, ha vannak emberei az árnyékban is.
Az biztos, bár cserébe az ellenségei sosem nyugszanak, gondolta.
– Csak bennem, úgy véled? – mutatott rá Vakond – A Keransaiban rengeteg a lókötő és gazember az igaz, de miből gondolod, hogy őfensége jobban bízik bennem, mint bárki másban a titkosszolgálaton belül?
– Ott voltam akkor, mikor rábukkantunk arra a csapat kölyökre a bányában. – felelte sün.
Vakond tudta, mire céloz. Már régóta idegesítették a bitorlók csapatait szabotázzsal, mint például mérgezték a vizeket és csapdákat állítottak a karavánoknak. Pedig Vakond maga sem volt több kölyöknél, igaz már jócskán felnőttnek számított, de úgy érezte magát visszagondolva, mint egy kisfiú, aki folyton rossz fát tesz a tűzre.
Egyszer azonban az egyik fiú lebukott, és sikerült nyomra vezetnie az árulók katonáit. Azok úgy döntöttek, hogy nem vesződnek a bányában való kutakodással, inkább köveket gördítettek a bejáratok elé. A Királytigris nem sokkal később lerohanta a tábort, és csak a véletlennek köszönhető, hogy rájuk bukkantak. Akkor már több napja nem ettek, és az időérzéküknek is teljesen nyoma veszett. Caedrus akkor rájött, hogy ki segítette őket, és habozás nélkül befogadta a fiúkat.
– Szóval szerinted a császár egyfajta barátnak tekint engem? – kérdezte félig nevetve Vakond.
– Barátnak? Nem hinném, hogy vannak barátai. – rázta a fejét Sün – A barátok állandóan vedelnek, egymás hátát csapkodják meg vidáman cseverésznek a semmiről. – tipikus katonai felfogás, gondolta Vakond. – Én úgy vélem, – folytatta Sün – hogy inkább csak magát látja, legalábbis látta ott benned.
– Mire gondolsz?
– Azoknak a kölyköknek ott, veled együtt, fogalmuk sem volt a hadviselésről. Valószínűleg még kardot sem fogtak soha a kezükben. Ennek ellenére cselekedtek. Tudták, hogy mi a jó a hazájuknak és hogyan segíthetnek az igazi barátnak. Pedig csak kölykök voltak.
– Nos, a Királytigris is csak egy kölyök volt. – bölcselkedett zavartalanul Sün – Megtermett, igazi vezető, félelmetes harcos, de kölyök. Ráadásul alig ismerte a saját otthonát. Azt hiszem akkor ott, mikor meglátott titeket, arra gondolt, hogy ti is ugyanúgy küzdötök, mint ő, pedig nyilvánvalóan olyan zöldek voltatok, akárcsak ő maga. Ráadásul egyből felismerte a hasznotokat, és azóta meg ti lettetek a titkosszolgálat, és még mindig maga mellett tart titeket. Nem hinném, hogy csak azért vagy te a parancsnok, mert szép zöldek a szemeid.
Ebben lehet valami, ám gondolat, hogy a Királytigris a barátjának tekinti, furcsán ijesztőnek tűnt számára. Nem, gondolta Vakond. Megbízik bennem, talán valóban jobban, mint másokban, és lehet, hogy kaptam tőle egy második esélyt, de valahogy úgy érzem, harmadikat már sosem szereznék. Ha csak kicsit is veszélyeztetném a birodalmat, akkor habozás nélkül megölne. Megint a trónteremben lezajlott jelenetre gondolt.
Némán lovagoltak tovább. Az ösvénynek egyszer csak vége szakadt, a fák eltűntek szemük elől és a távolban megpillantották Hayhold várát, ami a sötétben is jól kivehető volt. Körülötte apró fénypontokban úszott a birtokon elterülő falu. Az aranyló búzamezőket megvilágította a holdfény.
– Na, vár ránk leendő őfensége, a Királytigrisné! – jelentette ki Vörös Sün, bár úgy, hogy csak Vakond hallja. – Azért keressünk petrezselymet, hátha őfenségének se lesz sokkal több szerencséje, mint nekem volt.