A vár előtt kisebb fogadóbizottság gyűlt össze. Ruházatukból ítélve nem sok előkelő származású lehetett köztük, talán csak maga Eecho nagyúr és a várnagya. A főkapu mellett és az udvaron felállított fáklyák narancssárga színbe vonták a delegációt, sőt úgy kivilágították az környéket, hogy Vakond pontosabban szemügyre vehette a ház népét.
Ócska kifényesített bőrmellények, durván szabott szürke és barna pantallók, rojtos, egyszerű szabású, csupán színekben eltérő ünnepi talárok és egy-két elegánsnak mondható doublet erdeje tárult a szeme elé. Lovászok, kovácsok, vadászok, vargák és egyszerű cselédek. Hát nem éppen az a delegáció, ami egy császárnak kijár, Caedrus azonban, mielőtt megközelítették a várat, pár szóval külön megtiltotta, hogy a hayholdi birtok szerény körülményeiről bárki is szót ejtsen, így Vakond előre látta, hogy unalmas egy este lesz, ha le kell nyelnie majd módfelett elmés megjegyzéseit. Ahogyan a Királytigris és díszes páncélba öltözött lovagjai a tömeg közt lovagoltak, olyan volt, mintha valaki aranycipőben járkált volna egy feketéllő pocsolya kellős közepén. A császár csataménje előtt sorban térdeltek le az emberek, és csak utána emelkedtek fel, mikor a menet hátvédje, Vörös Sün is belovagolt a kapun. Akkor bezárult mögöttük a vár népe alkotta gyűrű. Az udvar közepén bíborszínű köpenyben pocakos, látszatra kedélyes ember, akinek talárja alatt nyaka körül fehérlő kötés virított, mellette pedig egy fiatal lány álldogált.
Nocsak, nocsak, a zsákbamacska. A hölgy első látásra nemesi származású volt, hosszú szőkésbarna tincsek, kéken ragyogó szemek és szép vonású arc. A csípője megfelelően széles és elegáns a tartása, állapította meg Vakond, miközben szemügyre vette. A lányt valaki egy ízléstelen, bár számára némiképp előnyös, egyszerű fehér talárba gyömöszölte, és talán éppen emiatt, de furcsán morcosnak tűnt.
Nos, első ránézésre megérte az utat, gondolta Vakond. A többi majd a lakoma alatt kitudódik. Már ha egyáltalán sikeres lesz az utunk célja. Igaz, ha a Királytigris akart valamit, azt meg is szerezte, úgyhogy nem aggódom emiatt, még ha hónapokat is kell eltöltenünk ebben a koszfészekben. Tekintetét a rozoga istállóra és az elegánsnak nem nevezhető cselédekre vetve azonban úgy vélte, meglehetősen kellemetlen lenne hónapokig megszállni itt. Jobb lesz, ha sietsz, legalább az én kedvemért, fenség.
Lopva ránézett Vörös Sünre. A tábornok meglehetősen feszélyezve érezte magát az emberek gyűrűjében, tekintete a szokottnál is gyorsabban cikázott ide-oda. Ha bármelyik is hirtelen mozdulatot tesz, Sün rögtön megragadja a harci pörölyét, és leüt valakit, gondolta Vakond.
A Királytigris kecsesen levetette magát a csataménről és a térdeplő nagyúrhoz lépett. Intésére ő és a lánya is felemelkedtek és meghajoltak. A lány ugyan utánozta apja gesztusait, de közben furcsán mogorva és dacos pillantásokat vetett a császárra. Hát nem épp a tetszés jele, morfondírozott Vakond. Caedrus úgy tett, mintha észre sem vette volna leendő hitvese hűvös pillantásait, és mesterkélt félmosollyal köszöntötte a bárót.
– Üdvözöllek szerény hajlékomban, fenséges császárom – hajlongott Eecho nagyúr. – Őszintén remélem, hogy kellemesen telt az utad.
A fickó úgy meg van illetődve, hogy alig találja meg a nyelvét. Lesz itt meglepetés még estére bőven, nagyuram, gondolta kárörvendően Vakond. Elképzelte milyen arcot vág majd a báró, ha a császár megtisztelő látogatása élete legrendhagyóbb estjének bizonyul majd.
– Kiválóan utaztunk, Eecho nagyúr. Meglehetősen szép és üde látványt nyújt a környező táj, lovaink és mi magunk is alig akartunk ideérni. – a császár az ócska udvari dialektusok furulyázása közben úgy mosolygott, amit Vakondon kívül valószínűleg mindenki jóságosnak és kedélyesnek ítélt.
– Az Úrnak és a Hölgynek adjunk hát hálát, hogy épségben megérkeztetek Hayhold ősi és büszke várába. – csöpögött Eecho nagyúr – Kérlek, hadd bocsássam otthonom melegét és kényelmét fenséged szolgálatába.
Ősi és büszke vár. Talán az előbbi illett rá, gondolta Vakond. Érdekelte, hogy ura vajon miféle kényelmet talál majd az ósdi kőfalak között. Caedrus azonban csak derűt tettetve, udvariasan fejet hajtott, és beinvitáltatta személyét és kíséretét a várba.
Amíg a báró és várnagya a terített asztal felé vezette őket, Eecho nagyúr folyamatosan locsogott. Nem értem, hogyan tarthatja a Királytigris nagy becsben ezt a szövegládát, gondolta Vakond. Míg a lépcsőket rótták, olyan változatos témákra tért ki, mintpéldául a birtok, a birtok hathatós fejlődése, a birtok jelentős gyarapodása Caedrus trónra kerülése óta és a birtokon található csodaszép búzaföldek, amelyek ellátják a környéket a túléléshez szükséges gabonával. Ha még egyszer meghallom a búza szót, leöntetem viperasavval a földeket, gondolta Vakond. Caedrus eközben illedelmesen válaszolgatott és felváltva érdeklődött, természetesen nem másról, mint a birtokról. Eecho nagyúr legalább sugárzott az elégedettségtől, valószínűleg generációk óta nem érte a családját ekkora megtiszteltetés, hogy vendégül láthatja az uralkodót. Ezek után a lánya eljegyzése csak mazsola lesz a pudingban, morfondírozott Vakond. Az Eecho liga könnyen az egyik leghatalmasabbá válhatna rövid időn belül, már ha nem lenne az ügyben egy aprócska bökkenő.
Az étkező tágas volt ugyan, de nem volt elég nagy, hogy mindenkinek helyet biztosítsanak benne, így a fényes tölgyasztalnál csupán Caedrus, a báró és lánya, a várnagy, Sün, Bilwar egy fiatal, fekete hajú fiú, valamint körülbelül tíz ünnepi talárt viselő férfi és nő foglalt helyet. A kölyök olyan arcot vágott, mint akit épp latrinába hajítottak. A császár nem említette, hogy a bárónak lenne fia, így Vakond feltételezte, hogy biztosan a várnagyé lehet. A fiú arcán félig begyógyult karmolásnyomok díszelegtek. Hmm, csak nem belefutott abba a tetves északiba?
A díszes társaságon végignézve elégedetten konstatálta, hogy ura nyilvánvalóan remekül fog szórakozni. Elképzelte, milyen hangulatban fog vele legközelebb találkozni, és akaratlanul is elvigyorodott. Épp indulni készült, hogy az udvaron várakozzon, mikor azonban hirtelen a császár kinyújtott karjába ütközött. Mikor a Királytigris tekintetét az övébe fúrta, Vakond nyelt egyet, aztán kelletlenül átsomfordált a székek között és leült az asztal sarkába, egyenesen a báró lánya mellé.
A kíséretként érkezett lovagok felsorakoztak a császár széke mellé. Caedrus közelebb vonta magához a közvetlenül mellette állót és a fülébe súgott valamit. A lovag bólintott, társaival együtt fejet hajtott, majd elindultak vissza az udvarra. Bár én is mehetnék, gondolta.
Még egy ideig cseverészés moraja és székek tolongása töltötte be a helyiséget, majd Eecho nagyúr csilingelő hangot hallatva megütögette ónkupáját egy kanállal, jelezve, hogy szót kér.
– Tisztelt jelenlévők! Szerény váram szerető népe és fenséges nagyuram! – sorolta – Azért gyűltünk ma össze, hogy együtt lakomázzunk és vigadjunk birodalmunk védelmezője és uralkodójának egészsége fölött, aki mindnyájunknak elhozta a hajnalt a hosszú sötétség után és megajándékozott minket az Arany és Ezüst korával! Soká éljen és soká uralkodjon! – azzal magasba emelte a kupáját, mire mindenki, Vakonddal együtt, ugyanígy tett. A császár kedélyes félmosollyal a báró felé biccentett, majd belekóstolt a borba. Elégedett biccentése láttán tudni lehetett, hogy a báró szerencsére nem valami ócska lőrét szolgált fel. Vakond is belekortyolt az italba. Kellemesen gyümölcsös és enyhén fűszerezett. Pont az a fajta, amelyiket a legjobban utálom, fintorogta.
Szeme sarkából rápillantott a báró lányára, aki megvetően felmordult és bele sem ivott a kupába. Amíg a többiek az ömlengéssel vannak elfoglalva, talán megnézhetem, milyen fényes is belül az aranyládika, határozta el magát.
– Talán nem ízlik jó atyád bora? – szólította meg a lányt.
A lány hirtelen a szemébe nézett. Értelmesen csillogó tekintete volt, de némiképp bánatos. És kissé dühös, állapította meg Vakond. Attól tartott, hogy csupán egyszerűen figyelmen kívül hagyja őt, mikor azonban megszólalt:
– Nem kedvelem a szőlőlevet. És ezt a társaságot sem.
– Azt hittem ti, előkelők folyton ilyen díszes társaságban mozogtok.
– Nem a díszekkel van a bajom, hanem az idegenekkel. Irtózom kapcsolatba lépni velük, mert nem tartoznak az otthonomba.
Vagy inkább csak egy bizonyos féle delegáció nem tartozik ide, nemigaz?
– Velem mégis szóba állsz. – felelte Vakond.
– Te más vagy. – mondta a lány és halványan elmosolyodott.
– Más? Mennyiben más?
– Nem vagy olyan mint ők.
Hát tényleg nem úgy öltözöm, ha erre gondolsz.
– Miből gondolod? – kérdezte Vakond, miközben belekortyolt a borba, megfelekezve róla, hogy nem ízlik neki.
– Folyton magadban somolyogsz és úgy tekintgetsz körbe, mintha kényelmetlenül éreznéd magad. Akárcsak én.
Hát ennyire feltűnő, hogy mit gondolok? Nos, biztosan élesebb szeme van az apjánál.
– Hát ami azt illeti, te is kitűnsz a tömegből úrnőm, már ami a szépséget illeti – a bókolás sosem tartozott az erősségei közé, hirtelen azt kívánta, bár befogta volna a száját. A lány azonban kivillantotta fogait.
– Mi a neved? – kérdezte.
– Vakond. – felelte Vakond.
A lány értetlen arcot vágott.
– Vakond? Hogy lehet, hogy Vakond a neved?
– Úgy, hogy mindenki így hív, így hát ez a nevem. – vigyorgott a férfi.
– Nem hiszem el, hogy anyukád egy állatról nevezett el!
Na ne mondd.
– Nos, valóban nem. A nevem Torai Hendrim. És a nemes kisasszonyban kit tisztelhetek?
– Alenha Eecho vagyok.
– Örvendek, Alenha úrnő.
– Nem vagyok űrnő – tiltakozott.
– A férfinak, aki kitűnik a tömegből bugris származásával, úrnőnek kell szólítania téged – replikázott Vakond.
– Apám mindig azt mondja, jobb a kevéshez tartozni mint a legtöbbhöz. Talán emiatt is állok szóba veled. Mármint addig, amíg nem szólítasz úrnőnek, Torai. – mosolygott kacéran Alenha.
Apád ezek szerint kelletlenül éles eszű, ha senki sem látja rajtad kívül.
– Kössünk üzletet. Én nem nevezlek téged úrnőnek, te pedig állatias nevemen hívsz. Akkor megoszthatjuk egymással a jól megrakott asztal mellett leledző pojácákkal szembeni kölcsönös ellenérzéseinket.
Kíváncsi volt, hogy Alenha zavarba jön-e a csavaros nyelvezettől, de úgy tűnt, hogy a lánynak kedvére való az efféle társalgás.
– Áll az alku, Vakond. Szóval, elárulhatok neked egy titkot?
– A titkok a szakterületem, Alenha. Készséggel állok rendelkezésedre.
Alenha közelebb hajolt hozzá.
– Egy cseppet sem kedvelem a császárt. Sőt, viszolygok tőle.
Hát nem a világ legkedvesebb embere, az már egyszer bizonyos.
– Pedig őfenségét eddig mindannyian a hölgyek és a fiatal szüzek álmának hittük.
– Azok csitrik, meg is érdemlik. – felelte nyomatékosan Alenha.
– Azt is elárulod nekem, Alenha, hogy mi váltott ki heves ellenérzéseket belőled a császárral szemben?
Alenha ránézett a Királytigrisre és megvetően összeszűkült a szeme.
– Az, hogy hideg és gőgös. Hiába tetteti az udvariaskodást, a szemében állandóan csak megvetést és kegyetlenséget látok. Gyűlöl mindent és mindenkit maga körül. És utálom a katonáit, a hivalkodását és az egész kíséretét!
Tévedsz, leányom, gondolta Vakond. A császár valóban hideg és kérlelhetetlen, de nem kegyetlen. Nem gyűlöl senkit és semmit, egyszerűen csak nem nyílik meg a világnak. Sokat kell még tanulnod.
– Ha tehetném, pofon csapnám! – szitkozódott Alenha, bár vigyora kissé pajkossá változtatta haragosnak szánt arckifejezését.
– Attól tartok, a szakterületem nem terjed ki császárok felképelésére. – felelte komolytalanul Vakond. Na meg amúgy sem venné sok hasznomat, ha lemetszenék a kezemet, gondolta.
Közben a szolgálók beúsztak a helyiségbe, kezükben hússal, kenyérrel, különféle sajtokkal és gyümölcsökkel megrakott tálakat hordoztak. A tálak mellett sörrel és borokkal teli kancsók is az asztalra kerültek, a társaság lassan nekilátott a lakomának.
– Szóval utálod a császárt és a kíséretét. Ezek szerint engem is, pedig ennek ellenére vidáman cseverészünk.
Alenha derűsen elhúzta a száját.
– Te kivétel vagy.
– Megtiszteltetésnek veszem. – felelte Vakond, miközben egy sárgán fénylő, kérges sajtdarab után nyúlt.
A lány szép és okos, ráadásul biztosan nem a szelíd Eecho nagyúr vére, ez nyilvánvaló. Viszont ha valóban iszonyodik a fényűzéstől, akkor a császár jobb, ha más asszony után néz. Rápillantott urára, aki óvatosan falatozott csupán és aprókat húzott a kupájából. Ezek ketten kiválóan összeillenek, de ha egy légkörbe kerülnek, biztosan csatatérré változtatnak mindent maguk körül. Hát érdekes életnek nézünk elébe a udvarban, gondolta.
– Megint somolyogsz. – állapította meg Alenha.
– Nem, csak azon töprengek, hogy meg merjem-e kóstolni ezt a sajtot. Furcsán kéknek tűnik.
– Az penész. És nagyon finommá teszi a sajtot.
– Ha te mondod. – vonta meg a vállát Vakond, és beleharapott. Hát nem ma szokok rá a penészes sajtokra, gondolta, miután megízlelte a falatot.
– Azt hittem, ti ott a császári udvarban minden nap ilyen ételekkel tömitek magatokat. – szólalt meg a lány.
– Honnan veszed, hogy a császár udvarában élek?
– Hát nem te vagy a tanácsadója? – érdeklődött.
Bizonyos értelemben véve tényleg én vagyok.
– Nem. A császár tanácsadója drága kelmékben és egész birtokokat érő ékszerekkel teleaggatva járkál.
Bár ez nem volt igaz. A Császár Keze, Adalia an Mourad a birodalom második embere volt, és pont olyan jeges és sivár, mint maga a tisztség, amit betöltött. Vakond ritkán találkozott vele, de mindig egyszerű fekete egyenruhában látta a nőt. Mindenki csak Feketekéznek hívta, s szemre való asszony volt ugyan, de csak kevesek mertek egyáltalán a szemébe nézni. Nem csoda, hisz a császár is pont olyan volt, akár egy örökké zárt páncél. Remekül kijöttek hát egymással.
– Ami igaz, az igaz – felelte Alenha, miközben végigmérte – Adhattak volna rád valami tisztább ruhát is egy elnyűtt kabátnál.
– Hogy aztán engem is összetévessz a császár paradicsommadaraival? – kacsintott Vakond.
– Akkor hát, hogy lehet, hogy a császár magával hordoz a bárók lakomáira? – vizslatta őt kétkedően a lány. – Mivel foglalkozol?
Embereket vallatok ki, kínzok, zsarolok és ölök, gondolta Vakond.
– A császár titkosszolgálatában dolgozom. Afféle háttérben megbúvó ember vagyok én, aki segíti őt az esetleges ellenségeinek eltávolításában.
– Tehát kém vagy?
A kémek nem olyan rosszak, mint én.
– Mondhatjuk úgy is.
Alenha lopva körülnézett, majd ismét közelebb hajolt a férfihoz.
– Van valami amit el kell mondanom, de úgy érzem, senkinek sem vallhatnám be. Ha viszont te kém vagy, biztosan meg fogsz érteni. – suttogta.
Csak nem Br’undtorról van szó?
– Hallottam hírét a medvetámadásnak. – vágott elébe a vallomásnak Vakond.
Alenha meghökkent.
– Igen, róla akarok beszélni. Azt hiszem, hogy valaki meg akarta gyilkoltatni vele az apámat.
Nem, csak két ostoba marha tehet róla, hogy kis híján tényleg így lett.
– Valóban? Mit gondolsz, ki lehetett az? – kérdezte rezzenéstelen arccal Vakond.
– Fogalmam sincs – sóhajtott a lány – De aznap, mikor apám és az emberei elfogták őt, akkor levelet várt valakitől. Apám szerint a Keransaitól, a bérgyilkosoktól érkezett az üzenet.
Nem is tévedett.
– Megbízom benned, úgyhogy megnyugtatlak. Az igazság az, hogy valóban mi üzentünk neki. – megvárta a lány döbbent tekintetét – De eszünk ágában sem volt bárkinek a meggyilkolására is buzdítani. Régóta hallottuk már hírét az északinak, tudod, köztudottan gyilkos és erőszaktevő, éppen ezért szerettük volna elkapni őt. Az egyik emberünk felvette vele a kapcsolatot, csempésznek adva ki magát, és hollókkal üzengetett neki, amikben megírta neki a találkák helyét.
– Ideküldtétek hozzánk? – kérdezte elhűlve Alenha.
– Sajnos, Hayhold vára volt a legközelebb. Mint mondtam tőrbe szerettük volna csalni, de megesküszöm neked, legmerészebb álmunkban sem gondoltuk, hogy valamiféle szörnyeteg lakozik benne. Aznap nyílván az emberünk levelére várt, de miután megsejtette a csapdát, megpróbált elmenekülni. Nemes atyád és emberei bátorságának köszönhetően nem sikerült neki, ha jól értesültem.
Ócska hazugság volt ugyan, de a lány arckifejezéséből ítélve meggyőzően adta elő. Remélhetőleg az apja is ilyen fülbemászó dalnak fogja hallani.
– Az a szörnyeteg megölte Cervót, apám fővadászát, másik néggyel együtt – mondta szomorúan a lány. – Azután még nyolc embert, ráadásul apámat is megsebesítette.
Eecho nagyúr vidáman csevegett Vörös Sünnel, de nem kerülte el Vakond figyelmét, hogy néha fájdalmasan a kötéséhez kapkodott.
– Borzalmas, ami történt. – borzongott Alenha – Ha ilyen bestiák létezhetnek köztünk, az tudod mit jelent, Vakond?
Azt, hogy megöltem egy csomó ártatlan embert.
– Arra célzol, hogy azok a szörnyek, amikről a könyvekben olvasol, valóban létezhetnek?
Alenha helyeslően bólintott.
– Nos, azt beszélik, hogy a Bizonytalan Földeken, amit még senki sem fedezett fel az ismert világból, számtalan különféle teremtmény él.
– És? – kérdezte mohón a lány.
– És ennyi. – fejezte be Vakond. – A Bizonytalan Földek és köztünk egy hatalmas tenger fekszik, amin vajmi kevés bestia jut át.
– De annak az északinak is sikerült.
Szerencsétlen véletlen, gondolta Vakond. Ekkor eszébe jutott, hogy mi van, ha egy nap Br’undtorhoz hasonlóak szállnak partra a birodalom területén.
– Ügyesen titkolta a fickó, annyi szent.
– Nem tudták megölni – mondta komolyan Alenha – Telelőtték nyilakkal, de meg se kottyant neki.
Akkor mi hogyan fogjuk megölni? Eltervezte, hogy a lakoma alatt csendben megszabadulnak Br’undtortól, de ez egy új problémát vetett fel. Ezen majd az est után töprengek, merengett.
– Senki sem halhatatlan. Azért is jöttünk, hogy megszabadítsunk titeket tőle. Majd megtaláljuk a gyengepontját.
Alenha elmélyülten turkálta a tányérján a falatokat.
– Mondd, Vakond, ugye senkinek sem beszélsz arról, amiket elmondtunk egymásnak? – kérdezte csillogó szemekkel.
Mármint kigúnyoltuk a császárt és közben elhintettem pár titkomat? Kém vagyok, nem ostoba.
– Szavamat adom. – felelte ünnepélyesen a férfi.
– Meg akartam kínozni őt. – törtek fel a lányból a szavak – Gyűlöltem azért, amit tett, és azt akartam, hogy fájjon neki.
Jobban hasonlít a császárra, mint hittem. Most már tényleg kezdek aggódni a mennyegző miatt.
– Jogos volt a dühöd, de ha a nyílvesszők nem ártottak neki, akkor te se sokat tehettél volna. – rántotta meg könnyedén a vállát.
– Még mindig dühít, ha arra gondolok, ahogyan ott ül a tömlöcben. Ha nem viszitek el innen, Vakond, akkor előbb-utóbb kikészülök tőle.
– Nem marad itt, hisz megígértem. – bólintott Vakond.
Azért nem visszük olyan messzire, gondolta. A birtok szép nagy, számtalan helyen lehet sírt ásni neki.
A lány hálásan rámosolygott és úgy tűnt, hogy megjött az étvágya. Vakond közben eltöprengett az elkövetkezendő eseményeken. Ha számításai helyesek, akkor a császár a lehető leghamarabb megvallja Eecho nagyúrnak a szándékait, és sejtette, hogy villámlani és zengeni fog a ház. Most hirtelen megértette, hogy Vörös Sün miért is tartott velük.
A lány nem kedveli a császárt, és nem hinném, hogy szívesebben szalad a karjaiba azután, hogy megtudta tőle, az apja nem is az apja. Elveszít egy apát, de ha minden jól megy, cserébe kap egy férjet, aki sósabb, mint a tenger. Hát nem nagyszerű?
Töprengését egy gyűlölködő tekintet zavarta meg. Vakond csodálkozva felvonta a szemöldökét. A vele szemben ülő fiatal fiú, akin korábban is megakadt a szeme, úgy nézett rá, mintha legszívesebben belevágta volna a villáját a nyakába. Gyűlöl engem. Vagy nem. Mintha féltékenységet látnék a szemében. Sokatmondóan Alenhára pillantott.
– A barátod mintha nem kedvelne engem.
Alenha felkapta a tekintetét és ránézett Vakondra, aztán a fiúra. Hirtelen elvörösödött.
– Ő a barátom, Brasbert. És, hát… öhm – pironkodva lesütötte a szemét.
A Királytigrisnek vetélytársa akadt, gondolta Vakond. Szívesen megnéznék kettejük között egy párviadalt.
– Ezek szerint túl bizalmasan társalogtam a hölggyel – vetette oda a fiúnak Vakond – Ne szorítsd olyan erősen azt a villát, fiam, semmi okod rá. Házas vagyok.
– Tényleg? – csodálkozott Alenha. Örült, hogy elterelődött a téma.
– Igen. – bólintott könnyedén Vakond, miközben szájába tömött egy falat disznóhúst.
Pontosabban csak az voltam, amíg el nem hagyott. A titkosszolgálat és a magánélet nem ismerik egymást.
Brasbertet láthatóan nem elégítette ki a válasz, de legalább a villát leengedte. Alenha közben lopva rávigyorgott.
Úgyse tartana sokáig, mélázott Vakond. A lány tűzről pattant és éles eszű, a fiú szemmel láthatóan félénk és halk szavú. Előbb-utóbb elválnának, ami a lány számára semmit sem jelentene, számára pedig maga lenne a halál. Egyszerűen holtan született ötlet, gondolta Vakond, és közben a császárra gondolt. Na jó, talán ennyire azért nem.
– Brasbert és én nem ismerjük olyan régóta egymást – kezdett bele hirtelen Alenha, mire a fiú füle elvörösödött – Kalandos úton került apám birtokára.
– Valóban? – pillantott rá érdeklődést színlelve Vakond.
– Igen. Az erdőben találtak rá, összekaszabolva és félig holtan. Apám sejtette, hogy nincs hová mennie, ezért befogadta. Azóta barátok vagyunk.
– Hogy kerültél oda? – kérdezte tőle Vakond.
Brasbert dacosan a szemébe nézett.
– Árva kölyök voltam – a hangja kissé remegett de tisztán csengett – A mesterem, akinél inaskodtam, elkergetett mert nem akart tovább etetni a háború alatt. Elmenekültem és vadállatok támadtak rám. Alenha apja, Eecho nagyúr napokkal később talált rám és befogadott az otthonába.
Vakond komoran ránézett. Szóval vadállatok támadtak rád, de elfelejtettek felfalni, mi? A kölyök fiatal, de bőven katonakorú. Egészséges és megfelelő az alkata, a haját is pont úgy hordja, mint az ifjú regruták az Armadeában.
Tehát van egy dezertőrünk, mordondírozott Vakond. Módfelett kellemetlen. Ti pedig ostoba kölykök vagytok, mert ez Eecho nagyúr fejébe kerül, ha napvilágot lát. Ránézett a két gyerekre, akik sejtelmesen mosolyogtak az orruk alatt. Na jó, az apádra amúgy is nagy fájdalom vár az elkövetkezendő napokban, rám meg nagy munka, talán véletlenül elfelejtem az egészet, gondolta sötéten.
– Valóban érdekes, és szerencsésen alakult a dolog. – szólalt meg végül.
A tálak lassan kiürültek, és a zajszint is megemelkedett, ahogyan ürültek a kancsók. Eecho nagyúr és Sün harsogva nevettek egy tréfán, amit a várnagy sütött el, Bilwar pedig ismét álomba szenderült az elfogyasztott sörmennyiség után. Az urak és a hölgyek pedig szemlátomást arra vártak, hogy valami történjen végre, és várakozva bámulták Caedrust.
Alenha arcáról hirtelen lehervadt a vigyor, és mogorván rákönyökölt az asztalra.
– Őfensége jóllakott. – mondta a lány az asztallapra nézve.
Vakond rápillantott a császárra. Caedrus egyenesen várakozva nézett az ő szemeibe, valószínűleg egy jó ideje már. Vakond alig láthatóan bólintott, majd felemelkedett a székéből.
– Hová mész? – kapta fel a fejét Alenha.
– Előkészítem a császár ajándékát, amit atyád számára hozott.
– Valóban? – kérdezte a lány. – És mi az?
Kín és szenvedés.
– Nem ér kíváncsiskodni. Nemsokára meglátod.
– De azért visszatérsz, igaz? – érdeklődött reménykedve.
– Persze. – hazudta Vakond.
Meglehetősen körülményesen kisomfordált a székek között, majd mikor a császár mellé ért, Caedrus is felemelkedett az ülőalkalmatosságából. Eecho nagyúr ekkor hirtelen abbahagyta a nevetgélést, és hallani lehetett, ahogyan az étkező elcsendesül és mindenki visszafojtja a lélegzetét. A kölykök várnak a nagy mutatványra, gondolta gúnyosan Vakond. Tekintetével megkereste Alenhát, de a lány még mindig konokul az asztallapot simogatta az ujjaival.
A Királytigris ekkor mosolyogva körülnézett az egybegyűlteken, majd így szólt:
– Tiszteletreméltó uraim és nemes hölgyeim! – azokból talán kettő, ha van itt, gondolta Vakond – Hatalmas örömömre szolgált, hogy eltölthettem egy kellemes vacsorát a társaságotokban. Úgy látom, Hayhold vára valóban csodálatraméltóan vendégszerető, ahogyan hallottam hírét, éppen ezért kijár nektek a legmélyebb hódolatom, tiszteletem, és hálám.
A birkák sugárzó mosollyal hallgatták az uralkodó szavait, a báró pedig olyan büszkén feszített, mintha épp kinevezték volna a világ urává. Sün eközben csupán feszülten hallgatott, Alenha pedig tüntetően még mindig nem nézett a császár felé.
– Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy méltóképpen meghálálhassam a vár népének jószándékát, ahogyan egy uralkodótól illendő.
Hát nem éppen arra számítanak, mint amit kapni fognak, gondolta Vakond, és elégedetten várta a folytatást.
– Most azonban, ha megbocsátotok, szerényen visszavonulnék egy kis időre, mert attól tartok, hogy a remek bor és a kiváló falatok egy kissé megterhelték a gyomromat. Visszatértemig kívánom, hogy élvezzétek a lakomát és töltsétek meg vidám csevegéssel a falakat.
Vakond öröme egy kissé lelohadt.
Miután a jelenlévők hangos kiáltásokkal tarkítva ittak a császár egészségére, Caedrus elhátrált az asztaltól és intett neki, hogy kövesse. Az étkezőt újra megtöltötte a társalgás és a kupák csattogásának zaja. Lesétáltak a lépcsőn, egyenesen ki a holdfényes udvarra.
A császár megállt nem messze a rozzant istállótól, és Vakondhoz fordult.
– Nos, mit derítettél ki a lányról? – kérdezte kertelés nélkül.
– Kellően fel van vágva a hölgy nyelve, bár érettebbnek igyekszik mutatni magát, mint amilyen valójában – felelte Vakond – A szépségéről pedig magad is meggyőződhettél.
– Ennyi?
Mit mondhatnék még? Ha egybekelnétek, fenség, előbb-utóbb te ölöd meg őt, vagy ő téged. Vakond furcsamód az utóbbit tartotta lehetségesnek.
– Tartózkodóan viselkedett, és olybá tűnt, hogy nem igazán kedveli az előkelőségek és a kiválóságok társaságát.
Meg a tiédet sem, fenség.
– Bántóan hideg tartózkodása ellenére meglehetősen kedélyesen elcsevegtetek – válaszolta mérgező mosollyal Caedrus – Cseppet sem örülök, hogy hazudsz nekem, Vakond, de ám legyen.
A férfi kínosan feszengeni kezdett.
– Bevallom, fenség, arra számítottam, hogy be kívánod jelenteni az eljegyzést. – motyogta.
A császár felvonta a szemöldökét.
– Azt gondoltad, hogy egy csapat szolga és ki tudja milyen népség orra előtt akarom megalázni Eecho nagyurat?
Szóval egyszerre akar túlesni rajta. Nem minden kegyetlenséget nélkülöző módszer, de a bárónak legalább egy perc ideje sem lesz örömködni, mielőtt a nyakába zúdul a jeges víz, gondolta Vakond.
– Még mindig nem érted. – sóhajtott a Királytigris – Vannak olyan emberek, akik többet érdemelnek, mint hogy puszta felsőbbrendűségből adódó lenézéssel bánjunk velük. Tudhatnád ezt, hisz te magad is ezen kevesek közé tartozol.
Vakond büszkén elvigyorodott.
– Elismerem, a báró valóban nem úgy fest mint aki a fél életét ármányok és titkok között élte le. – ráncolta a homlokát Vakond – Mindazonáltal…
– Igen? – nézett rá komolyan a császár.
– Nem hiszem, hogy a lánya megfelelő lenne neked, fenség. Nem a báró kevéske hatalma és tehetősége, sokkal inkább a lánya és a közted levő rang-, természet- és világnézetbeli különbségek miatt. – mondta Vakond.
Ez nem volt teljesen igaz.
– Sokat tudsz, Vakond. – felelte rá szúrósan vigyorogva a császár – De úgy tűnik, hogy messze nem eleget. Távolról sem.
Már megint egy terv, amiből kimaradok?
– Mire gondolsz, nagyuram? – kérdezte megütközve a férfi.
Caedrus azonban elengedte a füle mellett a kérdést.
– Az északit lent találod a kastély tömlöcében. – felelte kitérően és rámutatott az istálló mögötti falszakaszra. A falba egy hidegen csillogó rácsozott ajtó mélyedett bele, amit a báró egy magányos alabárdosa őrzött.
– Mit tegyünk vele, fenség?
– Mit? Járjatok vele keringőt a holdfényben! – morogta kissé ingerülten – Szabaduljatok meg tőle, és szép csendben, ha lehet. Felteszem, a végrehajtás módjában nem vársz tanácsot tőlem.
Vakond bólintott.
– Most visszatérek a lakomára – jelentette ki a császár. – A lovagjaim a főkapu mellett várnak rád, ők majd segédkeznek neked, amiben kell. Amint végeztél, várj meg idelenn! Nem kívánok a szükségesnél tovább itt tartózkodni.
A férfi fejet hajtott, majd megvárta, míg a császár rézvörös üstöke beleveszik a vár kapuja mögötti sötétségbe. Azután elindult a főkapu felé.
Odakinn a kapu melletti fűcsomók sűrűjében öt fényes páncélba öltözött férfi üldögélt egy aprócska, lángoló farakás körül, és harsogva nevetgéltek valamin. Az egyikük kezében egy borostömlő lógott, ami a helyzetéből ítélve jócskán tartalmának végén járt, mivel a férfiak nyilván folyamatosan körbeadogatták maguk között. Sisakjaik és kardjaik mellettük hevertek, látszólag hevenyészetten ledobálva.
Vakond belépett a kellemesen lobogó tűz fénykörébe, mire a lovagok felnéztek, a borostömlőt szorongató pedig hátrafordult.
– Mi ez a nagy mulatozás itt? – érdeklődött Vakond.
– Éppen őfensége leendő hitvesén tanácskozunk – felelte vigyorogva az egyik fiatal lovag. Még zöldfülű volt, azonban termete és feltűnően jóképű mivoltából ítélve egy magasrangú család sarja lehetett.
– Na és, mit gondoltok róla?
A lovagok lopva összenéztek.
– Császárunknak mindig mindenből a legjobb jár – vonta meg a vállát egy másik – Most sincs ez másképp.
– Cedric irigyli ám őfenségét! – harsogta az, amelyiknek a borostömlő volt a kezében, amit most meg is húzott.
Hát jelenleg pedig nem feltétlen méltó az irigylésre, gondolta Vakond.
– Ti talán nem?
– Nem valóak nekik már a fruskák! – felelte a Cedric nevű. Vakond most már tudta ki volt, a lovag Cadran an Vypran báró fia volt. Büszke és délceg, pont, mint az apja.
– Nem szép dolog így beszélni leendő úrnőtökről! – tódította Vakond, majd komolyabb hangnemre váltott:
– Velem kell jönnötök!
– Hát ez komolyan hangzik. – sóhajtott színpadiasan Cedric, de mindannyian habozás nélkül feltápászkodtak, sorra felcsatolták pengéjüket és hónuk alá kapták a sisakjukat. – Meg kell talán ölnünk valakit? – kérdezte, miután letaposta a tábortüzet.
– Elképzelhető.
A társaság visszatért az udvarra, Vakond pedig a cellákhoz vezető rácshoz vezette őket.
– Nincs átjárás! – szólalt meg a bozontos szemöldökű katona, aki látszólag félálomban tengődött.
– Nekem viszont van. – felelte könnyedén Vakond.
– Aztán ki lennél te, bugris? – vakkantotta az alabárdos.
Ennyire nem tűnik fel?
– Neked nem fontos, de őfensége, Caedrus al Vaharid császár parancsát teljesítem. Ha nem tévedek, az ő szava bizony felülírja az uradét, mégha az ő otthonában is vagyunk.
Az őr kiköpött.
– Úgy teszek, mintha ezt nem vettem volna észre. Másodjára viszont lehet, hogy elfelejtek kegyes lenni! – susogta fenyegetően a férfi.
– A császár embere vagy, azt mondod? – röhögte az alabárdos – Aztán, miért kellene, hogy ezt megegyem?
– A bizonyítékaimat – felelte színpadiasan Vakond, miközben hüvelykujjával hátrabökött – mögöttem láthatod.
Az őr ekkor felocsúdott a félálomból és ijedten tágra nyitotta a szemeit. Az öt páncélos mindegyike szélesebb és magasabb volt mint ő, és roppant komoran méregették.
– Rendben van. – motyogta nagyot nyelve, és meglökte rácsot. Az ajtó félelmetesen nyikorogva kitárult.
– Vannak ásóitok? – kérdezte tőle Vakond.
– Ásók?
– Igen, te ütődött! Ásók, amivel a földet szokták hányni!
– Vannak, jóuram! – felelte idegesen az őr.
– Hol?
– Ott, az istállóban tartunk néhányat! – mutatott az épület felé.
Vakond a lovagokhoz fordult.
– Hárman ragadjatok meg egy-egy ásót, és menjetek ki a búzamezőkhöz. Kezdjetek el kaparni, minél mélyebben és szélesebben, ha lehet.
Az egyikük elfintorodott.
– Azt kívánod tőlünk, hogy ássunk, mint valami földműves?
– Én nem, de a császár igen. – felelte Vakond. A Királytigris nevének említése szemlátomást eloszlatta a férfiak ellenvetéseit, és elindultak az istálló felé.
– Ti ketten, gyertek velem. – utasította Cedricet és a mellette álló barna pofaszakállast. – Te pedig add át a cellák kulcsait! – vetette oda az őrnek.
Vakond és a lovagok lesiettek a kissé csúszós lépcsőkön, majd megtorpantak. Vakond leemelt egy fáklyát a nyirkos falon levő tartóból, és maga előtt tartva elkezdett járkálni a cellasorok között. Végül megállt a sorban az utolsónál, és szétoszlatta a sötétséget a rácsok mögött.
– Itt van! – kiáltott az embereknek.
Br’undtor magában hortyogva kuporgott a cella sötét sarkában, közvetlen a kicsiny rácsos ablak alatt, amin gyengén beszűrődtek a hold sugarai. A fáklya égető fényére azonban összehúzódott, és sebesen pislogni kezdett. Kezein és lábain súlyos bilincsek virítottak, a rongycsomó, amivel a száját tömték be, most a padlón hevert véresen és nyálasan. Ruházata lyukakkal volt telaggatva, körülöttük rászáradt vérfoltok díszelegtek. Jöttükre az északi kellemetlenül felmordult.
Vakond végigpróbálgatta a kulcsokat a zárnál, majd mikor megtalálta a megfelelőt, feltárta az ajtót és biccentett Cedricéknek. Azok bemasíroztak, és zihálva talpra rángatták a férfit, majd kivonszolták a cellából.
Br’undtor hunyorogva ránézett Vakondra, majd elsötétült az arca.
– Te?
– Én. – Vakond számára furcsán kellemetlen érzés volt a férfi kéken világító szemeibe bámulnia. Intett a két lovagnak, akik a férfi súlya alatt szitkozódva és sziszegve vállukra vették és vonszolni kezdték.
– Mit akartok tőlem? – horkant fel Br’undtor, mikor már a mezőkön sétáltak. – Ideküldtetek engem, vesztemre, te patkány! – köpött Vakond felé.
– Rosszul sült a dolog. – felelte mogorván.
Az északi gúnyosan felmordult.
– Azt mondtad te, meg az a koszos mélynövésű, hogy raboljam el a kölyköt, vagy az apját, mert a császárotok ezt parancsolta!
– Így is volt. – mondta Vakond. – Ahogy elnéztem, nem jártál sikerrel.
Br’undtor szeme haragosan megvillant.
– Engedjetek el, és befejezem, amit elkezdtem! Itt és most, elétek hozom azt a szukát!
– Már nem szükséges.
– Mert, elhozta valaki más? Vagy csak inába szállt a bátorságotok?
– Semmi közöd hozzá. – válaszolta nyersen Vakond.
Közben megpillantotta a holdfényben ragyogó páncélosokat, miközben sebesen és lihegve hányták kifelé a földet egy mélynek tűnő veremből.
Br’undtolt meglepő módon felröhögött, mikor odaértek hozzájuk
– Hát ennyi? – kérdezte megvetően – Játszadoztok meg spekuláltok ti, nagyságos birodalmi tetvek, aztán meg itthagytok a földben rohadni? Eh, amatőrök vagytok.
Vakond meglepődve felé fordult.
– Nem tűnsz rémültnek – mondta.
Br’undtor ismét kiköpött, majd halkan sóhajtott.
– Nem érdemes élnem. Legyőztek.
– Egyszer legyőztek, és máris meguntad az életed? Nem lennél jó katona.
– Mit tudsz te a harcról, kibic? – vetette oda az északi – Legyőztek, és az isteneim elvették tőlem az erőt!
Vakond eltűnődött.
– Szóval tényleg te voltál a medve?
A férfi bólintott, mire Vakond hátán borzongás futott végig.
– A kölyök lusta apja meg pár semmirekellő íjász leterített. Mindig is utáltam az íjászokat, gyáva nyulak, akik nem mernek szemtől szemben küzdeni! Egy ilyen szedett-vetett bagázs a földre küldött és én szégyenbe kerültem a hatalmasok előtt.
– Ezért gyilkoltad meg a vadászokat az erdőben? A gyermekeket is kis híján széttépted!
– Ezért is. – dörmögte az északi. – Kínálkozó lehetőségnek tűnt. Rá akartam ijeszteni arra a két kis taknyosra, aztán megszökni velük.
Vakond hirtelen ijedten ránézett a férfit gúzsba kötő bilincsekre, hogy vajon elég szorosak-e.
– Miért nem változtál hát medvévé, és szöktél meg?
– Süket vagy, kibic? – mordult fel – Megmondtam, hogy az istenek elfordultak tőlem! Többé már nem élvezem az urseánok ajándékát! Egyszerű halandóvá váltam, akinek nem érdemes tovább szégyenben élnie.
– Amikor elcseszted ott az erdőben – szólalt meg Vakond. – Visszatértél. Miért nem menekültél el akkor?
Ismét megvető tekintetet kapott válaszul.
– Az urseánok soha nem menekülnek, kibic! Amíg erejük és szellemük megvan, addig küzdenek és teljesítik kötelességeiket!
Az északi várakozóan körbenézett a jelenlévőkön.
– Na, rajta! Melyikőtök elég bátor? Nem fogtok könyörgést hallani a számból!
A lovagok közül néhányan hirtelen a kardjukhoz kaptak, de Vakond felemelte a kezét. Közelebb lépett Br’undtorhoz.
– Mégis miféle vagy te? Azt mondod, hogy valóban léteznek az isteneitek, ott északon?
Br’undtor megvetően ránézett.
– Az isteneink, a Nagy Medve és falkája nem holmi vadak, hogy ezen a koszos és szennyezett földön járjanak! Az égből tekintenek le ránk, és minket, az ő legkiválóbb harcosaikat bízzák meg azzal, hogy beteljesítsük akaratukat.
– Szóval többen is vagytok?
– Csak kevesen kapják meg a Medve ajándékát. Én azon szerencsések egyike voltam, aki kiválasztatott! Most pedig csalódást okoztam neki, és elhagyott a hatalma.
Vakond úgy döntött, hogy így is többet hallott, mint amennyit meg tudna emészteni. Előcsúsztatott egy éles, hosszú pengéjű pugiót a kabátja alól, a férfi torkának szorította, majd közelebb lökte az északit a gödör széléhez.
Br’undtor érdeklődve lenézett a sírra, amelynek alja a sötétségbe veszett. Mielőtt azonban elengedte volna magát, Vakondhoz fordult, és mélyen a szemébe nézett.
– Megőriztem a titkodat, kibic – dörmögte. – Sokkal tartozol nekem. Te, és a Királytigris is.
Vakond belefúrta tekintetét az északi fénylő, kék szemeibe. Hosszasan bámulta, mikor meglátta, hogy a ragyogás kiveszik Br’undtor szemeiből, és egyszerű fehérségnek adja át a helyét.
Vakond végül lassan bólintott, majd belenyomta a pengét torkába.
Még akkor is a kezeit törölgette, mikor visszatértek a főbejárathoz. A császár már ott volt az udvaron, nekik háttal állt, és éppen a lova nyakát paskolgatta.
Azonban nem volt egyedül. Mellette még két ló állt, az egyiken pedig nem más, mint Eecho báró ült, elégedetten mosolyogva. A másikon a lánya, Alenha, meglehetősen közönyös és kissé sértett arccal. Mögöttük Vörös Sün és Bilwar éppen saját hátasaik nyergeit ellenőrizték.
Nem úgy tűnik, mintha a bárót lesújtotta volna a hír, gondolta Vakond. Nagyon nem úgy tűnik.
Jöttükre a báró felnézett, azt követően Caedrus pedig hátrafordult.
– Eecho nagyúr és a kisasszony úgy határoztak, hogy elfogadják meghívásomat, és velünk tartanak Canirbraekenbe. – szólalt meg olyan mosollyal, aminek jelentését csak Vakond érthette.
Vakondnak leesett az álla.
– Ez… igazán csodálatos! – préselte ki magából.
Mi a fene folyik itt?
Ránézett a lányra. Számára semmi sem lehet idegesítőbb, mint az általa nem éppen szimpatikusnak tartott császárral együtt utazni, de csak a szokásos mogorvaság látszott rajta. Hát, még ha szembesülsz a többivel, kislány, gondolta a férfi. A Királytigris cseppet sem könnyíti meg a saját dolgát. Talán megijedt volna, hogy szétzúzza a báró és a lány életét?
Nem, gondolta Vakond. A császár nem ilyen. És készül valamire, amit még én sem értek. Az ördögbe is!